Milyen érzés volt Liszt műveivel nemzetközi közegben fellépni? Magyar művészként másként beszéled Liszt nyelvét, mint a más nemzetiségű előadóművészek?
A versenyre való kiutazás egy ösztöndíj révén vált lehetővé. A Liszt-versenyt magyar–amerikai együttműködésben szervezik. Magyar részről az 1956-ban családjával az Egyesült Államokba menekült Neszlényi Judit volt az egyik alapítója, majd 28 éven át szervezője, társelnöke. Zongoraművész és zeneszerző, kultúraszervező; ma, kilencvenévesen is aktív: koncertezik és tanít Los Angelesben. Mindmáig rendszeresen vendégül látja a magyar ösztöndíjasokat az otthonában. Az elmúlt években átadta a verseny igazgatását a bámulatos energiájú Polgár Évának. A versenyhez kapcsolódva minden alkalommal ösztöndíjat biztosítanak egy-egy magyar zongorista és énekes számára. Ez fedezi a nevezési díjat, az utazás és a szállás költségét, vagyis lehetővé teszi, hogy egy ilyen távoli, Los Angeles-i versenynek is legyenek magyar résztvevői. Ezt az ösztöndíjat nyertem el. A zongorista kategóriában Szirtes Máté volt a díjazott, aki a versenyen is több díjat nyert.
Egy nyaram volt rá, hogy felkészüljek a megmérettetésre, és ez életre szóló élmény, a Liszttel való mély kapcsolódás alapja lett. Az amerikai énekeseknél talán az európai szívnek és érzelemnek köszönhetően tudtam jobban érvényesülni. Liszt – bár magyarnak vallotta magát – elsősorban francia volt, és persze osztrák, de nagyon büszke volt rá, hogy magyar is. Zenéjében a „francia parfüm” és finomság, valamint a dús érzelmek dominálnak. Ez az a mélység, amely az európai művészekre jellemző, míg az amerikai és az ázsiai előadókból – még ha technikailag tökéletesek, virtuózak is – hiányzik. A zsűri ki is hangsúlyozta, hogy a kifejezőerőm emelt ki a mezőnyből.
Mit jelent számodra Liszt, a daléneklés? Mindig is közel állt hozzád? A versenyhelyzet mennyire követel más zenei koncentrációt, mint egy önálló dalest vagy koncert?
A Liszt-dalok túlmutatnak a daléneklés keretein. Ezt tudományos oldalról is meg tudom közelíteni, mert a disszertációm miatt az utóbbi időben sokat foglalkoztam Liszt Ferenccel. A dalművészete azért nagyon érdekes, mert a klasszikus dalművészeten nevelődött (Schubert és Beethoven dalait dolgozta át zongorára), tehát a régi nagy elődök dalait, a klasszikus Liedet, a dalformát jól ismerte. Ezt aztán lefordította a saját zenei nyelvére. Dalait zongoravirtuóz repertoárjának megfelelően operai elemekkel, csillogó futamokkal gazdagította. Emiatt olyan nehéz a dalait előadni. A nagy hangtávolságok, a gyors futamok, a kitartott hangok és a hatásos fermáták (nyugvópontok) kihívást jelentenek az énekes számára. A dalai sokszor hosszabbak az átlagosnál, amivel feladta a leckét a művészek számára, az előadásuk profi énektechnikát kíván. Ez érthető, mivel operaénekeseknek, kora nagy sztárjainak hangjára írta a műveit. Mindig arra vágytam, hogy a barokk, a klasszikus, a romantikus és a kortárs stílus technikáját egyaránt el tudjam sajátítani. Mindegyik másfajta készségeket követel, Liszt dalai pedig szinte mindet egyszerre kívánják meg. A felkészülés során sikerült ezeknek a technikai kihívásoknak megfelelnem. Liszt dalait énekelni egyszerre szellemi, fizikai és lelki kihívás, és persze nagy ajándék.
Sokáig nem énekeltem Liszt-dalokat, mert úgy éreztem, nemcsak technikailag, hanem mentálisan is túl nagy feladatot jelentettek volna. A művei olyan mélységeket hordoznak, amelyekhez nem elég a zenei tudás: irodalmi tájékozottság, európai műveltség is kell hozzájuk. Liszt inspiráló szellemi közegben élt, és – főleg a franciaországi évei idején – neves irodalmárokkal, költőkkel barátkozott. Mély hite és viharos szerelmi élete egyaránt hatással volt a művészetére. Különösen szép ezeket a mélységeket felfedeznem benne, még ha csak a felszínt kapargatom is, amikor egy-egy dalhoz nyúlok. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire elkötelezem majd magam mellette. Hihetetlen, hogy ezáltal a nagy vágyam is valóra válik: Kovács Gergely zongoraművésszel – aki korábban szintén nyertese volt ennek a versenynek – Liszt-dalokkal koncertezhetünk ősszel. Közös dalestünket nemcsak New Yorkban, hanem Tennessee-ben és a budapesti Liszt Múzeumban is előadjuk, a koncert anyagából pedig lemezünk is készül majd.
A versenyen két kategóriában is első lettél. Milyen kihívásokkal járt ez a kettős megmérettetés?
Az énekesek számára két kategóriát hirdettek meg. Az egyik a New York Concert című volt. Ehhez koncerttervet kellett beadni és annak részeként félórás Liszt-műsort előadni. A másik az O lieb kategória volt, amelyet Liszt egyik legismertebb daláról neveztek el – ennek zongoraátirata a Szerelmi álmok. Ebben a kategóriában az O lieb volt a kötelező darab, amely közel hétperces, rendkívül nehéz, nagy apparátust igénylő mű. A zongoraszólam igen dús és bonyolult, az énekszólam pedig drámai megszólalást kíván. Lírai szopránként ez külön kihívást jelentett számomra. Egy szabadon választott Liszt-dalt is elő kellett adnom. A két kategória együtt közel 45 perc zenei anyagot jelentett, amelyet fejből kellett tudni. Ez hihetetlen koncentrációt igényelt. Ráadásul mindkét kategóriában ugyanazon a napon énekeltem, ezért a nap végére fizikailag és szellemileg is teljesen kimerültem. A díjátadó szintén aznap este volt, majd a gála következett. Mivel mindkét kategóriát megnyertem, és a legjobb O lieb előadásáért különdíjat is kaptam, újra színpadra kellett állnom. Nagyon megterhelő volt.
Mit éreztél, amikor a nevedet az eredményhirdetésen kimondták?
Még most is alig hiszem el, hogy mindez megtörtént: hogy kijutottam a versenyre, átéltem ezt az élményt, és végül két díjat is kaptam. Természetesen nagyon boldog voltam. Leginkább az hajtott, hogy a New York Concert kategória fődíját elnyerjem. Két évvel ezelőtt a Ligeti-évforduló kapcsán már énekeltem New Yorkban: Ligeti-konferencián adtam elő két magyar nyelvű dalciklust, és az élmény mélyen belém ivódott. Amikor megtudtam, hogy ennek a versenynek az egyik díja Liszt-koncert New Yorkban, úgy éreztem: azt nekem kell megnyernem. A mezőny azonban nagyon erős volt – főként amerikai énekesekkel, köztük egy baritonnal és egy tenorral, akiktől nagyon tartottam. Amikor az O lieb kategória eredményeit elkezdték kihirdetni, előbb a harmadik helyezett, a bariton nevét mondták be, majd másodikként a tenorét. Furcsa módon nem az járt a fejemben, hogy milyen jó: megnyertem az első díjat, hanem inkább az, hogy ha ezt most én nyertem, akkor biztosan nem kaphatom meg a New York Concert fődíját is. Valamiért úgy tűnt számomra, hogy a kettő együtt nem lehetséges. Ám amikor kimondták, hogy a második helyezett ott is a tenor, akkor már tudtam, hogy azt is én nyertem meg. És ami ezután történt, az szinte leírhatatlan: elementáris öröm hullámzott végig rajtam, amelyet a testem minden porcikájában éreztem. Olyan boldogság, amit szavakkal alig lehet visszaadni. A díj nemcsak a koncertlehetőséget jelenti, hanem CD-felvételt is, így hamarosan elkészülhet a korábban már említett Liszt-albumom, amelyet Kovács Gergellyel veszünk fel. Ez annak igazolása is számomra, hogy jó úton járok.
Van-e létjogosultsága Magyarországon a daléneklésnek?
Egyre inkább úgy tűnik, hogy igen. Már az Operaház is rendez dalesteket, világszínvonalú előadók érkeznek hozzánk. Úgy tapasztalom, hogy a közönség nyitott és érdeklődő, kifejezetten élvezik őket. Véleményem szerint a dalműfaj, a daléneklés sokkal színesebb és intimebb, mint az operaáriák.
A bemutatkozásodban azt írod, hogy a zene a születésedtől kezdve része volt az életednek. Zenei neveltetésedtől az önálló esteken át a doktori disszertációdig hosszú út vezetett. Mikor érezted először úgy, hogy rátaláltál a saját hangodra?
Gyerekkoromban édesanyám terelt a zene felé. A templomból nagyon szép emlékeim vannak, ahol ő kántorként orgonált, és együtt énekelt édesapámmal. Mivel a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola zongora- és zeneelmélet-tanára, oda íratott be. Sapszon Ferenc Kodály-alapú pedagógiájának köszönhetően jó zenei alapokat kaptam. Azért tudok kortárs zenét énekelni, pontosan intonálni, mert a zeneelméleti tudást elsajátítottam. Furulyáztam, hegedültem, zongoráztam, de a hárfa lett az igazi hangszerem, amelyen tíz éven át játszottam. Lipták Mária, az első magánénektanárom irányított az énekesi pálya felé. Mindig azt mondta, hogy egyszer majd oratóriuménekes leszek. Az édesanyám is rengeteg támogatást adott, balettiskolába is járatott. Teregetés közben duetteket énekeltünk a teraszon. A zene az anyanyelvem. A mai napig vannak olyan alkalmak, hogy az anyukám kísér orgonán, zongorán. És minden koncertemre eljön. Az éneklés számomra mindig természetes, mélyről jövő boldogságforrás volt.
A repertoárodon főleg barokk és kortárs művek szerepelnek, a Deák téri evangélikus templom hangversenyeinek szoprán szólistájaként gyakran hallhat a közönség.
Három éve, váratlan beugrás folytán megismertem Kamp Salamont, a templom karnagyát, akivel azóta szorosan együttműködünk. Ő elköteleződött Bach muzsikája mellett, sokat tanulhattam tőle. Hiába nagyon tehetséges, tanult valaki: ha nem kap lehetőséget, sosem fog kibontakozni. Énekelhetek ugyan a négy fal között magas színvonalon, több száz fős közönség előtt, stresszhelyzetben is meg kell tanulni ugyanazt a szintet hozni. Nehéz ma lehetőségekhez jutni, pedig azok nélkül nem lehet fejlődni. Minden alkalomért hálás vagyok, amely megerősít és fejleszt. Ebben Kamp Salamon mellett Németh Pál van segítségemre, de idén Vashegyi György együtteseivel is debütáltam.
Az éneklés az önkifejezés egyik legszemélyesebb formája. Olyan művészi megnyilvánulás, amely során az előadó a lelkéből is átad valamit a közönségnek.
Sokat kapok az énekléstől. Amikor úgy érzem, hogy valamit elindítottam a közönségben, az nekem is rengeteget ad. Felemelő élmény az is, amikor a zenekar tagjai egy-egy mosollyal vagy biztató pillantással visszajeleznek, megszeretgetnek.
Doktori tanulmányaid végéhez közeledve hogyan látod a jövődet? Merre tart most a pályád?
Végzős vagyok a doktori iskolán. Jövőre adom le a disszertációmat, és adok doktori koncertet. A zenészek számára, amikor már nem koncerteznek, a tanítás marad. Ahhoz, hogy a felsőoktatásban tanítsak, doktori végzettség szükséges. Büszke is vagyok rá, és a szegény gyerekeimre is, akik elviselik, ha az édesanyjuk késő estig koncertezik vagy a könyvtárban ül. A férjem, Gaál Csaba szintén énekes. Mindenben támogat, nélküle nem tudtam volna megvalósítani az álmaimat. Az utam néha rögösebb, de emiatt ma már nem vagyok kétségbeesett. Napról napra megtapasztalom, hogy a következetes, lelkiismeretes munka meghozza a gyümölcsét.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
