Az Eiffel Műhelyházban tartott ünnepi gálaestjén a ráadásban egy elkéső néző bőrébe bújt. A játékos, humoros ária nagyon jól állt önnek, a pályáján mégis elkerülték a vígoperák.
A humor közel áll hozzám, ahogyan az önirónia is. Sajnálom, hogy kezdő énekesként a bel canto első lépcsőfoka – például a Don Pasquale Norinája vagy a Szerelmi bájital Adinája – kimaradt. Mozartnál is mindig a tragikák vonzottak eleinte, és nem hittem, hogy később hiányozni fognak a könnyedebb figurák. Megjegyzem: akkoriban azért játszani sem tudtam olyan jól, és nem volt ennyi humorérzékem sem. Az operett és főleg az Operabeavató előadásai e tekintetben vízválasztók voltak.
A színpadi játék felszabadultságát illetően?
Igen. Én a Zeneakadémia Tanárképző Intézetében végeztem magánének szakon, és ott nem kaptunk semmilyen színpadi képzést. Amikor a debreceni Csokonai Színházhoz kerültem, semmit nem tudtam a színházi eszközökről. Amatőrből küzdöttem föl magamat, a debreceni évek után az Operettszínház komoly iskola volt. Rengeteget foglalkoztak velem. Mednyánszky Ági szövegmondást tanított, közben figyeltem Kalocsai Zsuzsit – akit nagyon szeretek –, egyszerűen be kellett töltenem azt a hiátust, amellyel érkeztem.
Érdekes, hogy mára a hiteles, őszinte színpadi jelenlét az egyik erőssége.
A gimnáziumban voltak színjátszó köri próbálkozásaim. Emlékszem, Az ember tragédiája párizsi színjét állítottuk színpadra magyarórán, és bár egyébként nem voltam feltűnő jelenség, mégis rendkívül erős jelenet lett belőle. Utána az osztálytársaim azt mondták, hogy ezt nem nézték ki belőlem. De egyébként semmilyen jele nem volt az ilyen irányú tehetségemnek. Amikor 22 évvel ezelőtt megismertem a férjemet (Dinyés Dániel zeneszerző, karmester – a szerk.), ő elsősorban prózai színházakban dolgozott. Selmeczi György bevitte a Nemzetibe, ahol összeismerkedtünk az ott dolgozó kiváló színészekkel: Molnár Piroskától Básti Julin át Benedek Miklósig. Gyakran ültem a próbáikon, és közben sokat jártunk színházba. Megesett, hogy Benedek Micu eljött egy előadásomra, utána pedig elmondta, hogy mit talált jónak, és mit kellene máshogy csinálnom. Egyre többet dolgoztam és tanultam. Korábban a Marica grófnő Ács János rendezésében valódi akadémia volt. Tyúklépésekben haladtam előre. Volt bennem „éhség”, hogy meg akarom ezt tanulni. Főiskolásként Ruszt József A varázsfuvola-rendezésében debütáltam mint első dáma, addig szó sem volt operaéneklésről.
Milyen pályára készült?
Karmester akartam lenni. Ezt is elég későn találtam ki a gimnáziumban, zongorázni is jobban kellett volna, a szolfézstudásom is hagyott kívánnivalót maga után, így végül karvezetés szakra vettek fel. Már az elején mondta a tanárom, hogy borzalmasan rossz a kezem. Igaza volt. Ott álltam, hogy akkor mi a csudát csináljak. Ő mondta, hogy: „Énekeljen!”
Ez korábban fel sem merült?
Mindig énekeltem kórusban, de minden felvételin azt mondták, hogy ez nem hang. Még engem szerető tanárok közül többen is úgy vélekedtek, hogy ez értéktelen nyüszögés, nincs benne semmi. Ez nagyon sokáig így volt.
Miért tartott ki mégis az éneklés mellett?
Az első énekórák eufóriája Schultz Katalinnal, aztán a próbák Ruszt Józseffel teljesen beszippantottak. Azt éreztem, hogy kiléphetek a rám szabott szűkös keretek közül, és ebben a másfajta jelenlétben megszűntek a fiatalkori problémáim, a szorongásaim, eltűntek a korlátok. Ez olyan erős hatással volt rám, hogy bár többször felmerült, hogy abbahagyom, mégsem tudtam magam rászánni. El sem tudtam képzelni, hogy valami mással foglalkozzak. E tekintetben a tavalyi év komoly fordulatot hozott.
A fordulat is érdekel, de még az éneklésnél maradva: a pályája kezdeti, kacskaringós időszaka eltartott tíz-tizenöt évig.
1994-ben léptem először színpadra, és az első átütő sikert 2010-ben arattam. Közben is akadtak jó időszakok – nem akarom letagadni –, de rettentően hullámzott. Most, hogy pszichológiát tanulok, egyre tisztábban látom, hogy a felmenőimnél a politikai helyzet okozta nehézségek miatt megjelent egy állandó elfojtás, önkorlátozás, és én átvettem ezt a mintát. Pedig alapvetően lobbanékony természetű, temperamentumos nő vagyok, ám folyton igyekeztem visszafogni magam, és ez igaz volt a vokális adottságaim elfedésére is. A képzőművészetben könnyebben feloldódtam. Szerettem egyedül rajzolni, festeni, miközben iszonyatosan vonzott, hogy emberek között legyek, ezért például zenekarban fuvoláztam. Szóval búvópatakként, mélyről és kicsit kacskaringósan tört elő a tehetségem.
2010-ben mi hozta meg a várt elismerést?
A Bánk bán ősváltozatának televíziós közvetítése. Már a próbák alatt éreztem, hogy ez egy más szint. Utána néhány év üstökösszerű felívelés következett, majd – rajtam kívül álló okokból – ismét jöttek a megtorpanások, ami rettentően türelmetlenné tett. Utólag viszont azt látom, hogy inkább az a három-négy sűrű év számít rendkívülinek, talán túl gyors is volt.
Mit gondol: előnyére vagy hátrányára vált, hogy ilyen küzdelmesen ért fel a pálya csúcsára?
Egyértelműen az előnyömre vált, mert az egómat teljes mértékben háttérbe kellett szorítanom, így a legtöbb nehézségtől meg sem rezzenek. Nem vagyok hiú, és nincsenek teljesíthetetlen vágyaim. Jó darabokat szeretnék énekelni jó kollégákkal, jó zenei vezetéssel, jó rendezésben. Elég jól bírom a kritikát, érdekel mások véleménye, mert ha van mit tanulnom, az motivál. Ez a Príma Donna sorozatba összeállított műsorom is ilyen volt, akadt, aki azt gondolta, megőrültem.
A Verdi-operarészletek miatt?
Igen. Pedig én éreztem, hogy mivel egész évben nincsen komolyabb feladatom, kell nekem egy „műnyúl”, mint az agaraknak a versenyeken. Nekem segít, ha van egy világos cél, ahová el kell jutnom.
A programba bekerültek a bel canto-hősnők, amelyeket bizonyára a közönség is várt öntől. A három Verdi-opera sem volt teljesen újdonság, akadt közte olyan szerep, amelyet már énekelt külföldön.
Egyrészt Verdi bizonyos korszaka bel canto alapú, A trubadúr például abszolút ilyen. Másrészt van egy fantasztikus olasz korrepetitorom Bécsben, Alessandro Amoretti. Nyáron elvittem hozzá Verdi Requiemjét és Attiláját – akkor még arról volt szó, hogy azt éneklem majd a Margitszigeti Szabadtérin. Amoretti évekkel ezelőtt Éjkirálynőként hallott először, így nagyon furcsállta ezt az anyagot. Már az Attilával is sikerült meglepnem, de a Requiemre egyenesen azt mondta, hogy bizonyos részeket még sosem hallott így élőben. Ezért – bár óvakodott tanácsot adni – éreztette, hogy ebbe az irányba érdemes elindulnom. Verdi középső korszaka a Requiem stiláris, vokális jegyein alapul. Gondolkodtam, hogy mi lehetne egy nagy lépés ebbe az irányba. Sokan a Nabuccót vagy Lady Macbethet várták tőlem, ám én az Aidát választottam. Nekem az O patria mia rengeteget adott, míg gyakoroltam. Egyébként is foglalkoztatnak ezek a kérdések: mit jelent számomra a haza, vagy művészi értelemben hol a hazám? Az Erkel Színház elvesztése számomra lelki hontalanságot okozott – pedig imádom az Operaházat, de én az Erkelben vagyok otthon –, az ária alatt pedig ezt az érzést idéztem fel.
Érdekes, hogy nem elsősorban zenei anyagot, hanem figurát, történetet választ.
Nem biztos, hogy ez a professzionális módszer, de engem mindig a mondanivaló érdekel. Próbálnék meg csak „úgy” énekelni… gondolatok nélkül! Nem sokszor kap rajta a férjem, de mindig szóvá teszi. Ha operát, ha dalokat éneklek, luxusnak tűnik csak hangokat eregetni, ha mondhatnék is valamit.
Kockázatos, amikor egy művész magának állít össze egy estet, mert kérdés, vajon helyesen méri-e fel az erősségeit.
Csaknem egy évet foglalkoztam ezzel a műsorral. Nyáron sokat voltam külföldön, és ez lélektani értelemben pozitív fordulópontot hozott. Amikor hazajöttem, már tudtam, hogy merész leszek, hiszen ez a színpadi debütálásom harmincadik évfordulójának ünnepe is volt.
Miért jelentett mérföldkövet a tavalyi év?
Egy ideje keresem annak a lehetőségét, hogy az állandó tanulási és játékéhségemet ki tudjam elégíteni. Nem rajtam múlik mint munkavállalón és művészen, hogy mit éneklek és mennyit. A Covid-járvány óta egyre kevesebb a szerepem, mára egy maradt. Most úgy tűnik, ez a jövő szezonban változni fog, de az elmúlt években azt éreztem, hogy engem ez tönkretesz. Először autodidakta módon kitanultam a kerttervezést. 2020-ban építettem fel a saját díszkertünket, amelyben van 280 rózsatő, és ezeket az éghajlati viszonyoknak vagy a személyes igényeinknek megfelelően folyamatosan cserélgetem. De ez nem bizonyult elégségesnek.
Közös ismerőseinknek hála megismertem Lénárt Ágota sportpszichológust, ez jelentette a tényleges fordulópontot. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként volt egy Master Class-sorozatom, amely során számos művésszel készítettem edukációs interjút. A végén felmerült bennem, hogy bár énektechnikai segítséget tudok ezáltal nyújtani, de mi lesz a mentális támogatással? Innen már csak egy lépés volt a sportpszichológia.
A barátnőm neuropszichológiát tanul, és elmentem vele Lénárt Ágota egyik előadására, amelyet sportlövőedzőknek tartott. Ott igazi heuréka!-élményem volt, hogy te jó ég, ez ugyanolyan, mint az éneklés! Akkor szerveztünk egy workshopot a sportpszichológiai módszerekről, amelybe csaknem negyven énekes kapcsolódott be. Én minden órán ott voltam, és a végén Ágota megkérdezte, hogy nem érdekelne-e engem ez komolyabban, mert indul egy sport-mentáltréner mesterképzésük. Akkoriban még úgy gondoltam, hogy a Zeneakadémiára viszem be ezt a témát, ám erre ott nem volt fogadókészség. Végül megkerestem Ágotát. Bár ő is látta az abszurditását annak, hogy egy operaénekes úgy felvételizik a Testnevelési Egyetemre, hogy az alapdiplomáját nem sportból szerezte, de végül megoldottuk.
Szeptember óta sportolókkal járok az órákra. Még testnevelési egyetemes pulcsim is van! Ősszel erős szakmai kiégéses tünetekkel érkeztem az első oktatási napra, ám estére már egészen másként láttam a saját problémáimat. Olyan volt, mint egy eszmélés. Rájöttem, hogy korábban csak egy bizonyos szempontból tekintettem a pályámra, és ott eljutottam a falig. Úgy éreztem, kivették a kezemből az irányítást, és semmiféle ráhatásom nincs a sorsomra. Ez pedig a krónikus egészségi tünetektől a motiválatlanságig számos problémát eredményezett, ami legfeljebb azért nem látszott, mert amikor tehettem, töltődtem a kerti munkákkal vagy futottam a Duna-parton.
Edith Eva Eger A döntés című könyve is megvilágította számomra, hogy semmi mást nem tudok megváltoztatni, csak a saját nézőpontomat. Ez a nézőpontváltás volt az, amely aztán alapjaiban változtatta meg az életemet. Rossz tulajdonságom, hogy ha valamit elérek, utána azonnal negligálom. Éppen ezért a pályához való mentális hozzáállásom ugyanolyan volt a Kossuth-díj elnyerése után, mint huszonegy évesen, pályakezdőként. Ez nagyon káros. Persze belém nevelték, hogy soha ne legyek elbizakodott, de az önértékelésünk helyreállítása rendkívül fontos – fizikailag és mentálisan egyaránt. Közben rájöttem, hogy a mentális segítségadás, beszélgetés nekem jól megy. Énekeseknél elég pontosan megérzem, hogy a teljesítmény kiteljesedésének énektechnikai vagy lelki gátja van. Utóbbin is rengeteget lehet segíteni – ezt magamon is érzem –, most pedig lelkesít a lehetőség, hogy ebben elmélyedhetek.
Közben – ahogyan célzott is rá – énekesként is több szerepe lesz.
A Traviata Violettája különösen kedves szerepem, és azt hittem, hogy másfél évvel ezelőtt a szegedi Dóm téri bemutatóval végleg elbúcsúztam tőle. Ám nyáron az Operaház előadásában még el fogom énekelni néhányszor ezt a vokálisan is rendkívül összetett szerepet. Kíváncsi vagyok, hogy az elmúlt egy évben elért énektechnikai változások hogyan hatnak majd erre a figurára. Renata Tebaldi is énekelte Violettát – nem minthogyha hozzá akarnám hasonlítani magam –, de vannak hagyományai a szerep spintósabb megfogalmazásának is. Ki fogom próbálni, hogy ez A trubadúrban megtalált hangvétel Violettánál is működik-e. Ez most a következő nagy kaland.
