Mitől több Benedek Elek életműve a meséknél?

Milyen személyes és tudományos tapasztalatok vezették önt oda, hogy Benedek Elek életművét ne csupán meseíróként, hanem közösségi gondolkodóként is újraolvassa?

A nyolcvanadik évem taposom, és mint nagyon sokunknak nemzedékünkből, a hagyományos családi életformánkhoz gyermekkorunkban szervesen hozzátartozott a mese. Négyen voltunk testvérek, s mielőtt olvasni megtanultunk és magunk is el tudtuk olvasni Benedek Elek meséit, édesapánk, aki a székelybethlenfalvi kántortanító legkisebb fiaként magyar–német–román szakos tanárként lett kolozsvári lakos, szívesen és sokat mesélt esténként. Jól emlékszem például a Fehérlófia kalandjaira, amelyeket hol a legapróbb részletekig számon kértünk, hol pedig fantáziánkat szabadjára engedve részleteket magunk találtunk ki bátyámmal és öcséimmel, fűztünk tovább a mese fonalán. Aztán amikor már az olvasás elég jól ment, akkor a kisebbeknek vagy alkalmi hallgatóságnak Benedek Elek meséskönyveiből, A Világszép Nádszál kisasszonyból, A vitéz szabólegényből vagy a Színes mesekönyvekből, sőt a Népek meséi sorozat több kötetét is beszerezte és elküldte népmesekutató nagynénénk, Kovács Ágnes.

Családi fényképalbumunkban van egy kép édesanyámmal és Ágnes nénémmel, amely alá maga Benedek Elek írta: „Elek nagyapó és pótunokái ilyen szépek voltunk az Úr 1926-ik esztendejében”.

Magától értetődő volt, hogy Bálint bátyámmal 14 évesen erdélyi biciklikörutunk fontos állomása volt Kisbacon, és magam is úgy éreztem: hazamegyek az emlékház felavatásakor 1969-ben, nyakamban bátyám kislányával, évfordulókon vagy más kevésbé jeles napokon, olykor kutatómunkámat kiegészítendő Loli néni (Benedek Flóra), Juca néni (Bardócz Dezsőné Lőrincz Júlia), Bardócz Lehelné Gajzágó Éva segítségét hasznosítva, majd gyermekeimmel, újságíró szakos tanítványaimmal, és legutóbb unokáimmal, amikor útba ejtettük.

Életpályám is úgy alakult, hogy magyar szakos tanárjelöltként minden érdekelt: a nyelvjáráskutatás, a nyelvtörténet, az összehasonlító nyelvészet és a sajtótörténet is. Balogh Edgár vezette a választható Az újságírás elmélete és gyakorlata speciális kollégiumot, és végül szakdolgozatom tárgyául a kolozsvári Vasárnapi Újság irodalmi repertóriumának elkészítését választottam, annak a képes művelődési hetilapnak a történetébe ástam bele magam, amelynek főszerkesztője Benedek Elek, szerkesztője Szentimrei Jenő volt. Ekkor kerültek a kezembe a Lengyel Tamás történész hagyatékában levő levelek, amelyeket Benedek Eleknek írtak 1921–1929 között, és amelyeket a címzett unokájára testált. Így fedeztem fel a magam számára a két világháború közötti korszak első évtizedének erdélyi magyar irodalmi életét, döbbentem rá, hogy a mesemondóként, sok ezer gyermek Nagyapójaként ismert író harcos újságíró, közösségszervező, fáradságot nem ismerő közönségnevelő is volt és maradt, míg kihullott a toll kezéből.

Egy interjúban említette, hogy „a harcos közíró, politikus, ahogy mai szóval mondanók: a közösségszervező tevékenysége elsikkadt”. Miben látja ennek az elsikkadásnak az okait?

A második világháborút követő kommunista hatalomátvétel a múltat végképp el szerette volna törölni, a munkásmozgalommal szoros kapcsolatban álló szegényparaszti társadalom összefogását hirdető ideológia nem tudott mit kezdeni a hagyományos értékeket őrző népi műveltséggel, a szövetkezeti mozgalom szerves továbbfejlesztése helyett az erőszakos téeszesítés útját választva, erőszakkal szétverték a hagyományos falusi közösségeket, gyors ütemben városokba telepítették a falusiakat, a megváltozott körülményekhez alkalmazkodni nem vagy csak alig tudó, gyökereit vesztő városlakókká váló tömegeket.

A hatalomnak meg kellett nyernie az értelmiségiek egy részét, a nemzetiségieket is beleértve, az új közigazgatási rendszer, megyék megszervezésével párhuzamosan, újságok, folyóiratok, kiadók, rádió- és tévészerkesztőségek alakultak magyarul is. Ebbe a hullámba illeszkedett bele Benedek Elek Halljátok, emberek című cikkgyűjteménye Balogh Edgár szerkesztésében, amely a társadalmi egyenlőtlenségeket világgá kiáltó harcos közírót, a kapitalista gazdasági fejlődés okozta szociális gondokat, különös tekintettel a székelyföldi viszonyokat elemző-feltáró újságírót mutatta be. Azóta Perjámosi Sándor művelődéstörténész további három kötetnyi elfeledett Benedek Elek publicisztikát gyűjtött össze és tett közkinccsé pályájának első szakaszáról, s magam is az 1921 után írott újságcikkeit szedegettem össze Erdélyi Sors címmel a Sztánai Füzetek-sorozatban, köztük az annak idején a Makkai Sándor, illetve a Tamási Áron védelmében országos visszhangot kiváltó vitairatait.

Mennyiben tekinti Benedek Elek levelezését irodalmi forrásnak? Az általa írt levelek alapján milyen árnyaltabb kép rajzolódik ki az író gondolkodásáról és belső világáról?

Noha jártak a kezemben korábbról keltezett levelek is, de magam csupán a hazatelepedése utáni esztendőkben kelt és a hozzá eljutott levelekkel foglalkoztam tüzetesebben. Sikerült így is több mint kilencszáz levelet összegyűjtenem négykötetnyi terjedelemben. A Benedek Elek halála (1929. augusztus) után eltelt esztendők nem kedveztek a levelek fennmaradásának. A kétszeri főhatalom-változás, a háborús esztendők, a Benedek Elek kisbaconi és budapesti lakásának feldúlása, a levelezőtársak hagyatékának hányatott sorsa, a szereplők zaklatása a diktatúra idején… mind-mind hozzájárultak a foghíjakhoz.

A székely írókkal felvállalt országjáró körútjaikon dokumentálhatóan mintegy félszáz alkalommal találkozott az 1922-es segesvári Petőfi-ünnepségektől az 1929-es székelyudvarhelyi véndiák-találkozóig közösségnevelő irodalmi esteken, a Cimbora gyermekolvasóival és szüleikkel szintén nagyon sok alkalommal a Bánságtól Máramarosig, Nagyváradtól Brassóig, de Magyarországon is. És akkor még nem is szóltunk a Cimbora-olvasók leveleiről, amit a feljegyzések szerint a baróti postafiók naponta tucatszámra továbbított Kisbaconba.

Minden eseményt számon tartó családtagként, amolyan pótszülőként-nagyszülőként szellemi táplálékot próbált adni nemcsak a betűvetés tudományát éppen csak elsajátító kisiskolásoknak, hanem a serdülő ifjúságnak, és a szülők, nagyszülők bekapcsolásával az iskolás kor előtti korosztályoknak is. A lap és olvasóközönsége közötti kapcsolat szorosabbá fűzése érdekében indított a lapban külön rovatot az anyák részére, amelyben a szélesebb rétegeket érdeklő nevelési gondokról is szó esett, hogy ne csak szórakoztató olvasmányt, de tanácsot is kapjanak a gyermeknevelésben kevésbé járatos szülők. Mindezt kellő tapintattal, empátiával, családias hangvétellel, humorral. Saját magáról is sok apró részletet elárul, gyermekei, unokái személyes ismerőseinkké válnak. Közben úgy érzi az ember, mintha egy sok száz szereplős korrajzot olvasna, fontos, ismert szereplőkkel, de hétköznapi emberekkel, sajátos élethelyzetekkel. Természetesen a főhős az író és családja, baráti köre, munkatársai, de a hétköznapok apró részletei is megelevenednek, az olvasó is részesévé válik ennek a nagy regényfolyamnak.

Hogyan látja Benedek Elek önértelmezését a trianoni katasztrófa után? Többször is hangsúlyozta, hogy visszatérése Székelyföldre nemcsak fizikai, hanem erkölcsi-szellemi aktus volt. Mit jelentett ez az Erdélyben maradó magyarság számára?

Nem az egyedüli „szembejövő ember” volt Benedek Elek a nyugat felé menekülő áradattal. Kós Károly 1918 karácsonyát családja körében Sztánán töltötte, és a román királyi csapatok által Csucsáig megszállt országrészben úgy határozott, hogy itthon marad, nem megy vissza Budapestre, lemond fényesnek ígérkező építészi és egyetemi tanári karrieréről, sorsközösséget vállalva az itt rekedt magyarsággal. Hasonlóan a francia internálótáborból szabaduló Kuncz Aladárral vagy a később jelentős irodalmi-politikai szerepet vállaló Bánffy Miklóssal. Benedek Elek is úgy érezte, hogy tollára, erkölcsi példamutatására nagyobb szükség van idehaza az első világháborút lezáró trianoni békeszerződésben körülhatárolt Román Királyságban.

Benedek Elek hazatérésének belső indítéka az volt, hogy tulajdonképpen sohasem szakadt el szülőföldjétől. Sem a székelyudvarhelyi diákévek, sem a Budapesten eltöltött negyven-egynéhány esztendő nem tudta elhalványítani a szülőfalu: Kisbacon, s a szűkebb pátria: Erdővidék emlékét. A fővárosi író, szerkesztő rendszeresen hazajárt a szülői házhoz, majd új hajlékot épített, módszeresen visszavásárolta a taníttatása miatt eladogatott ősi birtokot, hogy legyen hova öregségére visszavonulnia.

A végső elhatározást csak siettette a világháború, majd János fia korai halála, s utolsó cseppként a vörös, majd az azt követő fehér terrortól való undora. A végső kétségbeesés határán az írásban keresve menedéket még hazatérése előtt, 1920-ban megírja barátja, Tóth János Móric-tanyai birtokán az Édes anyaföldem címet viselő önéletrajzi emlékfüzér két kötetét. Hazatérésének okát néhány év múlva ő maga így fogalmazza meg:

„Visszamentem azért, mert minden írásom Erdély földjében gyökeredzik. Erdély földjének és levegőjének köszönhetem azt, hogy valamicsodás író lett belőlem... Ha ellenállhatatlan erővel nem vitt volna haza az édes anyaföldre a honvágy, akkor is hazamegyek, mert éreztem, hogy amikor sok-sok ezren hagyták ott Erdélyt, jóval kevesebben okkal, mint ok nélkül, nekem haza kellett mennem, s életem hátralevő részének minden pillanatát arra kell szentelnem, hogy visszafizessem egy részecskéjét bár annak, amit az édes anyaföldtől kaptam. Magyarországnak itt hagytam könyveimet, száznál többet. Alig hiszem, hogy hálátlansággal vádolhatnátok” (Az erdélyi irodalomról. Ellenzék, 1927. március 13.)

Egyéves önkéntes remeteséget fogadott, Kisbaconból először az 1922-es országos Petőfi-ünnepségen, Segesváron szerepelt nyilvános rendezvényen, azok után, hogy a polgári radikális írók-újságírók lapjaiban, a Keleti Újságban, annak irodalmi melléklapjában a Napkeletben és népújságában, a Kós Károly cselekvésre sarkalló, gazdasági-társadalmi, politikai és irodalmi integrációt szorgalmazó hetilapjának, a kolozsvári Vasárnapnak, majd az abból továbbfejlődött Vasárnapi Újságnak a főszerkesztői tisztjét vállalta, illetve a Szatmárnémetiben a Szentimrei Jenő kezdeményezésére megjelent, Nagybányán a Kertész Mihály bábáskodása mellett kinyomtatott Cimbora című gyermeklap élére állt. Amint többször és több helyen megfogalmazta: úgy érezte, hogy alkotóerejét, tehetségét a legjobban rászorulók, a falun élők és a gyermekek szellemi felemelkedését szolgálva, művelődési ismereteinek, tudásának gyarapításán fáradozva válhatik hasznára hazájának, nemzetének. Nem kis anyagi áldozatot is vállalva végezte napi írói, újságírói, irodalom- és közösségszervező munkáját élete utolsó percéig.

Mit jelentett szerkesztőként kézbe venni és kötetbe rendezni Benedek Elek levelezését? A munkája során hogyan változott a viszonya az íróhoz mint emberhez és mint irodalmi alakhoz?

Nyelv- és irodalomtörténeti tanulmányaim során kerültek már korábban is kezembe fontos levelezéskötetek: Teleki Mihály vagy Kazinczy Ferenc leveleit például nemcsak kötelező olvasmányként, dokumentumként olvastam, Mikes Kelemen Törökországi levelei vagy Kazinczy Erdélyi levelei is többek voltak számomra mint érdekes irodalmi műfajok képviselői. De a legizgalmasabb detektívregényekhez mérhető élményt jelentett nekem elindulni a kezembe került levelek feladói után nyomozni, a korabeli sajtóból kihámozva a legfontosabb tudnivalókat a levelezőtársakról, az irodalmi-politikai eseményekről, utána járni könyvtárakban, levéltárakban, családi hagyatékokban. És bizony nem egyszer a levelekhez fűzött jegyzetekben tisztázni, pontosítani vagy éppen cáfolni kellett életrajzi adatokat, korábbi vélekedéseket, olykor éppen szembesíteni írókat, költőket, újságírókat, közéleti szereplőket saját tévedéseikkel.

Kiindulópontként kínálkozott a Benedek Elek-i életmű megértéséhez az 1920 nyarán megírt és ősszel megjelent kétkötetes önéletrajza. A második kötet végére zárómondatként odaírta: „Tavasz nyíltán hazamegyünk, Mária!” S ha nem is tavasszal, de nyáron már Kisbaconból keltezi leveleit. A szegről-végről rokon újságíró Zágoni István (a Kiáltó szó című röpirat egyik szerzője Kós Károly és Paál Árpád mellett) készít vele interjút a kolozsvári Keleti Újságban.

Sorra jelennek meg írásai, novellái, emlékiratrészletei, cikkei a korabeli lapokban, örömmel fedezi fel a maga számára és népszerűsíti a fiatal tehetséges írók, költők műveit, örömmel számol be olvasmányélményeiről. A Magyarság 1924-es évkönyvében már a magyarországi olvasóinak is figyelmébe ajánlja többek között Gulácsy Irén, Makkai Sándor, Nyírő József, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Szentimrei Jenő, Tamási Áron és Tompa László írásait.

Az új világ óriási energiákat is felszabadított, a határzár a magyar nyelvű sajtó újjászületését eredményezte, a történelmi kihívásra új erők hadba állításával válaszolt a tágan értelmezett erdélyi magyarság. Az új helyzet diktálta új feladatokhoz való magatartásformákat kellett megtalálnia, és kiküszöbölnie azokat, amelyek hasznavehetetleneknek bizonyultak. E lelki-szellemi újraformálódási folyamatban került előtérbe a sajátos erdélyi művelődési-irodalmi hagyomány, amely művészi hitvallásból a megmaradást segítő politikai ideológiává vált.

Alapja egyfajta regionális öntudat, amely a magyar államiságot a középkor folyamán tovább éltető Erdélyi Fejedelemség történelmi hagyományaiban gyökerezett, ugyanakkor a Krizától gyűjtött Vadrózsákon, a vallás- és lelkiismereti szabadságot világviszonylatban elsőnek hirdető Dávid Ferencen, vagy a legrangosabb irodalmi hagyományt jelentő Heltai Gáspáron, Apáczai Csere Jánoson, Mikes Kelemenen, Kemény Zsigmondon át Petelei Istvánig és Tolnai Lajosig szinte mindenkit számba vettek. Idézhetjük, hogyan is jellemezte ezt a hangulatot Szentimrei Jenő: „Be kellett bizonyítanunk, hogy vannak itt fundamentumai egy külön erdélyi életnek... Emberekre volt szükség, emberek kellettek föld fenekéről, hogy merjenek fölemelkedni ülő helyükből, hogy alakjukba belekapaszkodhasson a közbizalom. Fel kellett kutatni a magányba visszahúzódottakat, kezükbe adni a tollat, az ecsetet, hogy mások is meglássák: íme, vagyunk, és van bennünk erő az életre” (Erdély írói. Híd, 1927. 2.)

Milyen kihívásokat jelentett az irodalmi levelezés sajtó alá rendezése? E levelek egyike-másika nemcsak magánéleti, hanem közösségi üzenetként is olvasható?

Benedek Elek életének ebben az utolsó néhány esztendejében sokkal szélesebb körre terjesztette ki nevelő munkáját. Közéleti szerepléseiben, szónokként és irodalmi publicisztikájában is emberségre, hazaszeretetre, a népek testvériségére, valós alapokon nyugvó önismeretre buzdított. 1922 decemberében Székelyudvarhelyt a kollégiumi véndiák-találkozón tízparancsolatot fogalmazott meg a kisebbségi sorba került magyarságnak. Lényegében ugyanazt mondta ki újra, amit évekkel korábban Testamentum című könyvében Jankó fiának írott levelében.

A felnőtteket munkára, a fiatalokat tanulásra biztatja. Arra figyelmezteti őket, hogy ne törekedjenek mindenáron „úri” pályákra, mert ezeknek jó része eleve elzárult előlük, de ugyanakkor tanuljanak, mert művelt magyar emberre nagyobb szükség van, mint valaha. Ám sem a tudás, sem a származás gőgje ne tartson vissza senkit attól, hogy megfogja a kapa-kasza nyelét.

Hét év múlva ugyancsak Udvarhelyen már intézményes keretek megteremtését érzi szükségesnek: az EMKE működését akadályozó állami gáncsoskodás miatt Székely Népművelő Társaság néven olyan egyesületet szeretne létrehozni, amely programként vállalná a falu szellemi fölemelését. Tulajdonképpen a későbbi szabadegyetemeink csírája rejtőzik ebben a gondolatban: írókat, művészeket, orvosokat, gazdamérnököket, jogászokat szeretne megnyerni, hogy a jórészt városon élő értelmiség gazdakörök, téli népfőiskolák keretében juttasson vissza valamit tudásából annak a rétegnek, amely erre legjobban rászorul, a falusi lakosságnak.

Egészen más jellegű Benedek Elek publicisztikája ebben az életszakaszban, mint fiatalkorában. Sok az emlékezés, tanulmány – talán a közönség elvárásainak megy elébe, amikor gyakran emlegeti félszázados írói-újságírói pályájának tanulságait. Harciasságából nem veszít, főleg irodalmi pereiben tapasztaljuk meg: Ady, illetve Makkai Sándor védelmében, utóbb Tamási Áron Szűzmáriás királyfi című regénye mellett áll ki terjedelmes tanulmányban. Harcol a román állam elnemzetietlenítő politikájával szemben, az iskolakérdéssel, az oktatásügy visszásságaival kapcsolatosan fogalmazza meg karakteres álláspontját.

Mit gondol, Benedek Elek miért nem akarta „a gyermekíró” skatulyájában látni magát? Hogyan viszonyult ehhez a címkéhez?

A me­se­mon­dó, a jó­sá­gos apó, nagy­apó sze­re­pé­be be­ska­tu­lyá­zott Be­ne­dek Elek ké­pe él a mai ol­va­só­ban. Pedig a mintegy százötven kötetes életművének csak egyik része a sok-sok kiadásban, díszkötésben és vásári ponyvákon árulva milliós példányszámban megjelent Magyar mese- és mondavilág. Írt ő regényeket, elbeszéléseket, tárcákat, sok száz újságcikket, verseket, ismeretterjesztő köteteket, sőt az első néprajzi monográfiának is szerzője volt. Annak nem találtam nyomát, hogy tiltakozott volna az ellen az önként vállalt Elek apó szerep ellen. Sok ezer gyermekszoba falán ott volt Erdélyben a Cimborában megjelent arcképe a kis verssel:

„Jézus tanítványa voltam, / Gyermekekhez lehajoltam, / A szívemhez felemeltem, / Szeretetre így neveltem.”

Számomra mégis az volt a fontos, hogy éppen a leveleken és a hozzá kapcsolódó jegyzeteken keresztül hozzam emberközelbe azt a kivételes személyiséget, aki megérdemli, hogy a ma emberének is példaképévé válhasson, hihetetlen munkabírással lelket öntsön a csüggedőkbe, hitet adjon és erőt, kitartást a mindennapok nehézségeinek leküzdéséhez. Az el­ső vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő ha­za­té­ré­sé­től ha­lá­lá­ig ter­je­dő nyolc­éves idő­szak kö­zel ezer le­ve­lét köz­zé­te­vő négy kö­tet do­ku­men­tu­mai alap­ján a har­cos, a köz ér­de­ke­it oly­kor in­du­la­tok­tól sem men­te­sen vé­dő új­ság­író alak­ját pró­bá­ltam fel­idéz­ni.

A hú­szas évek leg­ele­jén a köz szol­gá­la­ta egyet je­len­tett az iden­ti­tás­ke­re­sés­sel, an­nak tu­da­to­sí­tá­sá­val, hogy a meg­vál­to­zott kö­rül­mé­nyek kö­zött le­het és ér­de­mes is lé­tez­ni, dol­goz­ni, él­ni, csak bíznunk kell ön­ma­gunk­ban, sa­ját erőnk­ben. Higgye­nek az em­be­rek a po­li­ti­kai cse­lek­vést vá­lasz­tó ve­ze­tő­ik­nek, az ar­ra rá­ter­met­tek mer­je­nek élé­re áll­ni a kö­zös­ség­nek. A mé­dia, amely ak­kor egyet jelen­tett a nyom­ta­tott saj­tó­val, sze­re­pe föl­ér­té­ke­lő­dött, új­ság­írók, írók vál­lal­tak ma­guk­ra kö­zös­ség­szer­ve­ző, igen gyak­ran po­li­ti­kai kez­de­mé­nye­ző sze­re­pet is.

Be­ne­dek Elek éle­te utol­só két évé­ben fi­a­tal­ko­rá­ra em­lé­kez­te­tő har­ci­as­ság­gal ra­ga­dott tol­lat há­rom iro­dal­mi per­ben, osz­tott és ka­pott se­be­ket. Két al­ka­lom­mal egy-egy fris­sen meg­je­lent er­dé­lyi könyv vé­del­mé­ben szó­lalt meg, mert úgy érez­te, hogy írói te­kin­té­lyé­vel, te­het­sé­gé­vel ki kell áll­nia a szel­le­mi ha­la­dás ér­de­ké­ben.

Makkai Sán­dor Ady-köny­ve, a Ma­gyar fa sor­sa nagy port vert fel a ko­ra­be­li iro­dal­mi saj­tó­ban. A kon­zer­va­tív iro­da­lom kép­vi­se­lői éle­sen tá­mad­ták Makkait, ami­ért ki­mu­tat­ta esszé­jé­ben, hogy Ady Endre nem­csak nagy köl­tő, de a ma­gyar iro­da­lom leg­val­lá­so­sabb köl­tő­i­nek egyi­ke. An­nak pe­dig kü­lö­nös sú­lya volt, hogy a nem­zet- és faj­áru­ló­nak, is­ten­te­len­nek bé­lyeg­zett köl­tő párt­fo­gó­ja re­for­má­tus püs­pök. Az Ady-el­le­ne­sek tá­bo­rá­ból kü­lö­nö­sen éles han­got ütött meg Szász Kár­oly, aki röp­ira­tá­ban nem­csak Ady köl­té­sze­tét uta­sí­tot­ta el, ha­nem sze­mé­lyes­ke­dő han­gon Makkait is el­ma­rasz­tal­ta, sőt fel­szó­lí­tot­ta, hogy von­ja vissza püs­pök­höz mél­tat­lan ál­lí­tá­sa­it.

Be­ne­dek Elek röp­ira­tá­ban (A püs­pök meg a püspökfi, avagy a Ma­gyar fa sor­sa) Szász Ká­rolyt, a nagy­ne­vű szel­lem­óri­ás elő­dök rossz­hi­sze­mű utó­dát a leg­sö­té­tebb kö­zép­kor esz­méi ter­jesz­tő­jé­nek bé­lyeg­zi meg:

„A püspökfi ko­nok, csö­kö­nyös, hogy egy ki­csit ma­gya­rán be­szél­jek: az is­ten­nek sem lép egy lé­pést sem előbb­re. Ő egy­szer va­la­mi­kor ki­mond­ta, hogy Ady End­re ha­zá­já­nak, fa­já­nak áru­ló­ja, er­kölcs­te­len és val­lás­ta­lan, s nem és nem lát­ja, nem akar­ja, szégyenli be­lát­ni tévedését…”

Jel­lem­ző, hogy a vá­lasz­le­ve­lek egy­han­gú­lag el­is­me­rik Be­ne­dek Elek ki­ál­lá­sá­nak jo­gos­sá­gát, hogy fon­tos­nak érez­te vé­le­mé­nyét el­mon­da­ni a szé­les nyil­vá­nos­ság előtt egy igaz ügy és egy jó könyv védel­mé­ben.

Alig csi­tul­tak el a har­ci za­jok a Makkai-könyv kö­rül, je­lent­ke­zett Ta­má­si Áron el­ső re­gé­nyé­vel, a Szűz­má­ri­ás ki­rály­fi­val, me­leg de­di­ká­ci­ó­val kül­di el Be­ne­dek Elek­nek 1928. jú­li­us 23-án. Rö­vi­de­sen meg is ír­ja ró­la is­mer­te­té­sét két rész­ben: Szűz­má­ri­ás ki­rály­fi, avagy a Szé­kely fa sor­sa cím­mel (Bras­sói La­pok, 1928. aug. 12, 19.), hossza­san elem­zi a re­gényt, bő­ven idéz be­lő­le Ta­má­si te­het­sé­gé­nek, nyelv­te­rem­tő ere­jé­nek iga­zo­lá­sá­ra. Töb­bek kö­zött meg­ál­la­pít­ja, hogy:

„Ugyan­azt cse­le­ked­te, amit Ko­dály és Bar­tók cse­le­ked­tek a szé­kely bal­la­dák és nó­ták dallamaival…magam is val­lom, mint Makkai Sán­dor, hogy ez a könyv for­du­ló­pont az er­dé­lyi iro­da­lom­ban.”

Ugyan­ak­kor fel­hív­ja Ba­bits Mi­hály fi­gyel­mét a kö­tet­re és író­já­ra, ja­va­sol­ja, hogy a Baumgarten-alapítvány dí­já­ból ju­tal­maz­zák Ta­má­sit. Be­ne­dek Elek öt­ven­éves írói pá­lyá­ján szer­zett hi­te­lét tet­te rá ar­ra a ki­je­len­tés­re, hogy: „ez a fiú ma va­la­mennyi­ünk közt a leg­kü­lönb”.

Hangvételében messze nem ilyen indulatos, ám mégis nagyon határozott megszólalása az Erdélyi Helikon első számában (1928. május), amikor Benedek Elek a szerkesztő Áprily Lajos felkérésére hozzászól ahhoz a vitairathoz, amelyet Ravasz László írt Irodalmi schisma címen (Könyvbarátok Lapja, 1928. 105. l.). Ebben a Kolozsvárról a püspökhelyettesi státusát és nyáját 1921-ben odahagyó, a budapesti püspöki székbe távozó szerző éppen a Makkai Ady-könyve kapcsán fogalmazza meg aggodalmát: veszélyben a magyarság szellemi és irodalmi egysége, a régi nemzeti irodalomból két vagy több nemzeti irodalom lehet. A fiatalok és öregek irodalmi ízlése élesen szembekerülhet, erre éppen az Ady-polémia jó példa. Attól fél, hogy az ősi kötőerő meggyengülése miatt az új áramlatok túlságosan nagy hangsúlyt kaphatnak Erdélyben, erősen eltérhet az összmagyar irodalom fő sodrától. Esetleg kialakulhat egy székely irodalom, amit nem biztos, hogy megért a magyarországi olvasó.

Nem fél attól, hogy Ady szellemének idézésével a magyar irodalom egységét bontanák meg az erdélyi írók, emlékeztet a nagy elődök példájára, akik Erdélyben tudtak a világra figyelni. A székely íróktól sem félti az egységes irodalmi nyelv megbomlását, hiszen Grazia Deledda az olasz és Mistral a francia irodalom egységét sem bontotta meg, sőt Nobel-díjat is kaptak munkásságukért, pedig ők „székelyebbül” írtak, mint Tamási vagy Nyírő. Munkásságukkal a történeti Erdély, közelebbről a Székelyföld hagyományainak felhasználásával tudnak modern műveket írni, a szellemi formakincs felhasználásával és továbbvitelével egy olyan megtartó erőt tükröztetnek, amely az erdélyi táj egységében gyökerezik.

„Amikor baj van, személyes tanácsadóm Benedek Elek” – fogalmazott korábban. Mikor és hogyan szokta „megszólítani” őt?

Amikor 55 éve még egyetemistaként, majd pályakezdő újságíró koromban elkezdtem gyűjteni Benedek Elek irodalmi levelezését, majd a közbejött akadályok miatt 23 éves szórásban közzétenni négy kötetben, értelemszerűen nem ennyire zegzugos pályát képzeltem magamnak. Az még belefért volna, hogy egyrészt egy kicsit az ő nyomdokain haladva a bukaresti Jóbarát című 5-8. osztályosoknak szóló gyermeklap riportere legyek idehaza, s közben találkozókat, vetélkedőket, versenyeket szervezzek az olvasóknak, közösséget építsek, amíg hagyták. Hetedfél év alatt sikerült jószerével minden erdélyi magyar vagy magyar tagozatos általános iskolába eljutnom legalább egyszer. Amikor felsőbb hatalmak pályamódosításra kényszerítettek, gyorsmérlegem szerint annyit utaztam, hogy háromszor körbejárhattam volna a Földet az egyenlítő mentén. A következő hat évben a kolozsvári megyei könyvtár kölcsönző részlegén dolgozva tető alá hoztam és kiadtam az összegyűjtött levelezés első kötetét, s tréfásan mondhatom, a Benedek Elek vállán sikerült a Kriterion Könyvkiadó fiókszerkesztőségébe kerülni. Hamarosan megjelent a második kötet, de a harmadik megjelenésére már csak a 89-es decemberi változások után kerülhetett sor. A változások rövid időn belül a vergődő bukaresti Művelődés című közművelődési folyóirat élére sodortak, amelyet Kolozsvárra hoztunk haza, és 22 éven át életben tartottunk. Ez a korszak egy kicsit hasonlított a múlt század húszas éveinek gazdasági-társadalmi-politikai környezetéhez, az összes buktatóival együtt. Ismét lehetőségem volt olykor tanácsért Benedek Elekhez fordulnom. Közben egyetemi tanár lettem az újságíró szakon, itt a magyar írók publicisztikáját lehetőségem volt tanítani, végre kedvemre foglalkozhattam vesszőparipámmal, az újságíró Benedek Elekkel.