Milyen gyerekkönyveken nőttél föl?
Gyerekként gyakorlatilag mást sem csináltam, csak olvastam, és nem tettem különbséget, hogy gyerek- vagy nem gyerekkönyv. Először nem is a kép fogott meg, hanem a jó szöveg. Aztán megkaptam Maurice Sendak Ahol a vadak várnak című könyvét Londonból egy antikváriumból. Azt annyira szépnek találtam, hogy eldöntöttem, én is ezzel fogok foglalkozni; érdekes, hogy magyarul mekkora késéssel adták ki.
Emiatt van az is, hogy sok az állatos illusztrációd, vagy egyébként is állatmániás vagy?
Szeretem az állatokat, gyerekként volt egerem, hörcsögöm, de nem voltam különösebben nagy állatmániás. Most van mindenféle állatunk, de ez is inkább a gyerekeim könyörgésének köszönhető. Hogy miért rajzolok mindig állatokat? Egyrészt mert sokkal könnyebb, mint embert, másrészt pedig a kicsiknek szóló könyvek jó része állatos.
De van egy kizárólag emberekről szóló silent bookod, az Az a sok magányos ember.
Ott már nem lehetett kikerülni. Egyébként megpróbáltam, de ahogy elkezdtem megrajzolni állatokkal, arra jutottam, hogy egészen más korosztályba teszi, elaranyosítja és megöli azt a komplexitást és problémakört, amit abban a könyvben fel akartam dolgozni. Ezért lettek az emberek, de rettenetesen nehéz munka volt. (Azért van benne egy piros macska is.)
Van kedvenc korosztályod?
Abszolút a kicsik, azt mondanám, nyolcévesig. Utána már zűrös lesz a dolog. Tudom, hogy most magam ellen beszélek, de szerintem aki már megtanult olvasni, pláne egy hosszabb lélegzetű szövegnél, nem feltétlenül igényli a képeket. A kiskamaszokat nehezebb megfogni, ami nem azt jelenti, hogy ne lennének nyitottak a vizualitásra, elég a képregény vagy a manga gazdag univerzumaira gondolni, még ha ezek nem is állnak hozzám igazán közel.
A Peer Krisztina gyerekpszichológussal és Kele Fodor Ákos költővel készített Kibeszélő műfaját tekintve különös kiadvány. Bár ez a könyv is az ovisokat célozza, de sokkal inkább szól a szülőknek, mint egy átlagos mesés- vagy verseskötet. Itt ugyanis van egy extra csavar: nehéz, megkockáztatom, tabutémákat dolgoz fel függőségtől tartós betegségig, bántalmazástól szexualitásig. Ebben a munkában te a versekre vagy pszichológus tanácsaira reflektáltál?
Az alapkoncepció az volt, hogy Kriszti szövegeire készültek Ákos versei, amelyek tele vannak váratlan asszociációkkal, és provokatívak. Bár elsődlegesen a versek alapján készültek az illusztrációk, de Kriszti szövegeit is megkaptam referenciaként, és egészként terveztük a könyvet, hogy a szöveg, a vizualitás és a kivitel igényessége egymást erősítse. Szimbolikus képi világban gondolkodtunk. Érdekes lett a végeredmény, nem tudom, hogy akár ők, akár a kiadó gondolt-e arra, hogy extrém lesz, de különlegesen szép lett a könyv. Azt hiszem, nincs még egy ilyen szépen kivitelezett könyvem.
Kézzel vagy számítógépen készíted az illusztrációkat?
Inkább kézzel. Bár a legutóbbi könyvemet túlnyomóan géppel csináltam, ami egészen különös tapasztalás volt. Vonzó, persze, hogy az iPaden azonnal javíthatsz, átszínezhetsz, bármilyen palettát, ecsetet használhatsz, de valahogy nem tud ugyanolyan örömet adni az alkotás, és hiányzik belőle a kézi munka taktilis rétege. A csokoládé és a gumicukor közti különbséghez tudnám hasonlítani: a gumicukor, ami édes, de nem olyan érzéki élmény, mint a csokoládé, ami minden érzékszervet bekapcsol.
Hogyan dolgozol az írókkal?
Mindenkivel másképp, már csak azért is, mert az író és az illusztrátor között ott a kiadó. Van, ahol egyáltalán nem engedik össze az írót meg az illusztrátort, ami szerintem követendő, és van, ahol szinte műhelymunkában dolgoznak. Ennek is megvan a szépsége, de az alkotói folyamatok különbözősége miatt jóval nehezebb, hosszadalmasabb és több kompromisszumot igényel mindenki részéről az összecsiszolódás. Épp a HUBBY-díjkiosztón beszélgettünk illusztrátorokkal, hogy ki hogyan szeret dolgozni, hát, nagyon másképp működünk. Van, aki azt szereti, ha van egy jó szöveg, és azt kell illusztrálni, én egyre inkább azt érzem, számomra könnyebb, ha nincs szöveg, vagy ha én írtam, mert akkor sokkal nagyobb a szabadság, és komplexebben tudom a képet és a szöveget összehangolni.
A gyerek- és ifjúsági színház nagyon szövegközpontú, még a legkisebbeknek szóló nonverbális előadásokat is nehezen fogadják el a nézők. A gyerekkönyveknél te mit érzékelsz?
Könyvszakmai közhely, hogy a magyarok azt szeretik, ha kilóra vannak mérve a betűk. Arányaiban még mindig kevés a picture book, de szerintem ez nagyon is változóban van, leginkább annak köszönhetően, hogy az elmúlt évtizedekben sikerült kiadni jó pár olyan könyvet, amelyek megkérdőjelezik a szöveg iránti igényt. Már van egy új szülői generáció, akik találkoztak ilyen könyvekkel, nem idegenkednek tőlük, és a gyerekeiknek is bátrabban megveszik ezeket.
Te hogyan éled meg: a szülői vizuális kultúránk is konzervatív?
Nyilván egyénfüggő, és van változás, de általánosságban azt gondolom, hogy igen, az. Tíz évig gyereknek tartottam műhelyeket, két éve felnőtteket tanítok. A felnőtt-tanfolyamokon meg szoktam kérni a diákokat, hogy hozzanak be könyveket, és beszéljünk a benne levő illusztrációkról. Nagyon sokszor olyat hoznak, ami nekik saját személyes emlék, és ezekről lehetetlen érdemben úgy beszélni, hogy ne legyen az ember érzelmileg involválva, és megmaradjon a szakmai kérdéseknél. Egyébként rengeteg nagyon konzervatív képi világú könyvet hoznak, olykor még szocreált is, és érdekes módon például Réber Lászlót nem, pedig ő ugyanaz a korszak, és fantasztikusan jó. Róla meg gyakran azt mondják, hogy úgy érezték gyerekkorukban, ilyet ők is tudnának, talán azt hallották róla a felnőttektől, hogy ennél még egy gyerek is jobban rajzol. Egy ilyen előítélet megakadályozhatta, hogy felfigyeljenek Réber mesteri absztrakciós és kompozíciós készségére. Mondjuk, nem is igazán voltunk erre kiképezve. Erről régen is kevés szó esett, mára sem javult a helyzet. Ritka, hogy az iskolák használnák az igényes gyerekkönyveket a vizuális nevelésben. Pedig szerencsére a gyerekkönyvekből hatalmas és minőségi készlet van, aki ezeken nő fel, otthonosan eligazodik majd mind az irodalom, mind a vizualitás kódrendszerében, nyitott lesz az újra, szokatlanra is.
Térjünk vissza még a munkamódszeredhez. Volt már olyan, hogy azt érezted, ezt a szöveget nem tudom illusztrálni?
Persze. Ha nem tetszett a szöveg, vagy nem tudtam vele azonosulni, még akkor is, ha a történet magában működött is volna. Volt, hogy visszaadtam, és volt, hogy ennek ellenére megcsináltam. A másik oldal viszont fantasztikus, ha az ember egy húron pendül az íróval, ha ugyanúgy látják a világot, ugyanolyan a humoruk. Várszegi Adéllal például így dolgoztunk három könyvön, csak aztán mindketten elkezdtünk másféle dolgokat is csinálni. De remélem, hogy még lesznek közös munkáink.
És milyen, amikor egyedül dolgozol, például egy silent bookon, egy saját történeten? Csak képben gondolkodsz, vagy történeti dramaturgiában is?
Egy silent booknál egyáltalán nincs szöveg, soha nem írták le, a történet mindenkinek a saját interpretációja a kép alapján. De a képek egy történetet adnak ki, és ehhez szigorú belső logika kell a rendszerben. Ez az első történet ott van a fejemben. Mindig csinálok egy ceruzavázlatot, megtervezem, mi hol lesz az egyes képeken, és mi az, amivel tudom vezetni a nézőt. Ezeken a vázlatokon vannak írott jegyzetek, de ezeket ahhoz hasonlítanám, ami a színdarabokban a szerzői utasítás, és valójában csak nekem szóló, technikai jellegű emlékeztetők. A plot viszont soha nincs leírva, az mindig csak a fejemben létezik.
A HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum által díjazott Elérhetetlen is silent book, és bekerült a New Hungarian ChildLit katalógusba, amely a legkiválóbb magyar gyerek- és ifjúsági könyvek angol nyelvű ajánlója. A Bolognai Gyerekkönyvvásáron is ott lesz ez a katalógus. Mit jelentenek számodra a díjak, a nemzetközi megjelenések? Hogyan alakítják a karrieredet?
Amikor befejeztem az egyetemet, hamar kiderült, hogy az a szín- és formavilág, amelyet én használok, nagyon más, mint a Magyarországon megszokott. A könyveim inkább a dél-európai, dél-amerikai vizualitáshoz illeszkednek. Itthon több kiadó is próbát tett velem, ez elég volt szórványos szakmai elismerésekhez, de aztán vagy nem lett a könyveimnek új kiadása, vagy nehezen vették őket. Egy idő után azt gondoltam, érdemesebb lenne külföldön próbálkozni, és elkezdtem pályázni. Néhányszor nyertem, ami pedig munkákat hozott. De tisztában kell lenni azzal, hogy egy díj vagy egy shortlist csak annyit jelent, hogy egy ideig jobban szem előtt van a munkád, és amíg nincs egy újabb kiírás vagy katalógus, nagyobb az esély, hogy megtaláljanak.
Bologna hatalmas, több ezer kiadót, több tízezer látogatót jelent, én személyesen csak kevésszer vettem részt. Fontos helyszín, de inkább a kiadóknak számít, ez egy üzleti vásár. Viszont van hatása annak, ha shortlisten vagy katalógusban vagy. Én kétszer voltam silent book shortlisten és kétszer katalógusban, mindegyik hozott munkát, Spanyolországban, Franciaországban és Kínában is. De a legviccesebb az volt, amikor Várszegi Adél gyakorlatilag egy szatyorban vitte ki A jakifészek eredeti képeit, megmutatta egy angol kiadónak, ebből aztán lett két könyvre megbízásom.
Van olyan klasszikus, amit szívesen illusztrálnál?
Az Alice Csodaországban például vagy a Maflázia, és mindenekelőtt: Pierre Gripari bármelyik könyve. A szürreális dolgokhoz vonzódom alapvetően… és nagyon szívesen illusztrálnék Lázár Ervint is.
Min dolgozol jelenleg?
Régóta mondogatom, hogy elkezdek egy új silent bookot. Két tervem is van.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
