Nem derűlátó alkat, mint mondja, ez az írásaiból is kitetszik. Történeteket ír, amelyekben a különös táj összefonódik az ott élő emberek sorsával. Személyességről, szövegeszményről és nyáron megjelent kötetéről is beszélgettünk Bodor Ádám íróval a Nemzet Művésze díjátadó után.

Beszédében köszönetet mondott, amiért Erdélybe született, és ott élhette le élete felét. Miként határozta ez meg az írói hangvételét?

Erdély sajátos történelmi múlttal rendelkezik, amely nagyon sok mindenben különbözik az anyaországétól. Már a honfoglalás, de főként a tatárjárás óta többnemzetiségű terület, a társadalom rendkívül színes képet fest. A szászok, románok hozták magukkal az ízlésvilágukat, felekezetüket, szokásaikat, egyszóval mindent, ami egy etnikumra jellemző. Ugyanakkor ez a három nemzet egymástól teljesen elkülönülten élt, egészen a huszadik század közepéig nem volt átjárás, az egymásra hatás inkább csak a periférián volt tetten érhető. Engem mélységesen megindított, hogy fiatal koromtól szemlélhettem ezt a sokszínűséget.

Bodor Ádám
Fotó: MTI/Máthé Zoltán

Műveiben mégis úgy tűnik, mintha a táj, az ottani vidék lenne fontos.

A táj bármennyire meghatározó is, csupán a történet díszlete. Annak a helynek, amelyről én írok, a táji hatalma megkerülhetetlen: a természet része a mindennapoknak. Én igazából történeteket írok, próbálom a periféria erkölcsi világát – ha nem is feltárni, mert az túl nehéz volna – megközelíteni, körülrajzolni. Kétségkívül a természet itt összefonódik az emberi sorsokkal, életvitellel.

Mennyire fontos Ön számára a személyesség?

Bizonyos tekintetben az én írásaim is egy személyiségről árulkodnak, és bizonyára személyesek is, de ez egy nagyon rejtett személyesség. Az irodalmi eszményem nagyon távol áll az alanyiságtól, az egy nagyon száraz és tárgyilagos előadásmódot kíván, és ehhez kezdettől fogva tartottam magam.

Bodor Ádám a díjátadón
Fotó: MTI/Máthé Zoltán

Ugyanakkor sokszor ír egyes szám első személyben, ám valahogy ez sem hozza közelebb a történeteket.

Éppen ez benne a játék,

mert első pillanatban az olvasó azt hiheti, hogy az alanyiság előbukkan, ám ez egy képzelt alanyiság, sosem azonos az íróval. Ez egy előadásmód, amelyből azonban hiányzik az alany hihető, hiteles véleménye. Amikor egyes szám első személyben adok elő valamit, az is része a tárgyilagos előadásmódnak, nem árul el semmit az alany érzelmeiről.

Idén jelent meg Sehol című novelláskötete, amely hét történetet tartalmaz. Miként áll össze néhány elbeszélés egy kötetté? Hiszen alig akad közöttük összefüggés.

Érdekes felvetés, itt ugyanis tényleg hét egymástól teljesen különböző írásról van szó, mind hangulatukban, mind hangvételükben. Ez egy nagyon színes könyv, bár ezt csak mostanság fedeztem fel. Ha az első és az utolsó írás hangulatát összevetjük, akkor kiderül, hogy ezek annyira elütnek egymástól, mintha nem is ugyanaz az ember írta volna őket. Ezért a Seholt egy nagyon érdekes kötetnek tartom, nemrég olvastam újra, és olyan volt, mintha valaki más írta volna.

Egészen el tud vonatkoztatni attól is, hogy esetleg itt vagy ott ezt-azt másként fogalmazna?

Egy köteten belül két-három bosszantó tévedésemre mindig rájövök, de rendszerint úgy hagyom őket, mert így tartom korrektnek. Ez azért is van, mert amint kiadok egy írást a kezemből, abban a percben teljesen elidegenedik tőlem, és még egyszer nem tudnám megírni.

Az alkotás igazi pillanata nekem az első lenyomat elkészítése.

Egyre borúsabbak ezek a történetek. A Sehol vége egészen apokaliptikus, sem az egyén, sem a társadalom számára nincs kiút.

Nem vagyok derűlátó alkat, ez az írásaimból nyilvánvalóan kitetszik. Semmilyen elvárásnak nem szeretnék e tekintetben eleget tenni, mert önmagamnak mondanék ellent.

Nyitókép: Bodor Ádám, fotó: Valuska Gábor