Megcibáltuk az oroszlán bajuszát, az meg odakapott - Interjú Fábián Lászlóval

Mit szólt az elismeréshez?

Örültem neki. Körülbelül három héttel előtte hívtak föl az Emberi Erőforrások Minisztériumától. Óvatosan érdeklődtek ? egyébként jogosan ?, szóba került a nevem a kitüntetés kapcsán, ha megkapnám, elfogadnám-e. Ez szerencsés megoldás, mert így semmilyen szempontból sincs erőszakolva a kitüntetés, sem a minisztérium, sem a díjazott által. Így van ez rendjén.

Rengeteg területen kipróbálta magát az évek során.

Egész életemben több dologgal foglalkoztam, önző módon, Ha egyiktől elmegy a kedvem, még mindig ott legyen a másik, és ha az elől is kitérnék, legyen egy harmadik. Ezáltal kényszerítettem magam, hogy rendszeresen dolgozzak - így van ez a mai napig, már hozzászoktam, hogy valamivel mindig foglalkozom.

Például az újságírással?

Sohasem tartottam magam újságírónak. Több lapot is szerkesztettem éveken át, de az egy más történet. Óhatatlan persze, hogy az ember néha a saját médiumába is írjon, de ezek olyan feladatok voltak, amelyek inkább a szerkesztői tevékenységemmel kapcsolhatók össze, semmint az újságírással. Elmenni helyszínre, eseményekre, beszélni emberekkel stb. erre nem vagyok alkalmas, és igazából mindig is kitértem előle. Inkább a publicisztikákkal kísérletezem, amelyek jobbára érzelmi indíttatásból születnek, például, ha dühbe jövök. A bolsevizmus idején előfordult, hogy betiltottak, szilencium volt a beceneve: nem közölték, mennyi időre, egyszerűen nem publikálhattam. Persze, nem én voltam az egyetlen, aki így járt, jókat röhögtünk; megcibáltuk az oroszlán bajuszát, az meg odakapott. Fatalista módon úgy fogtam fel, hogy nekem teljesen mindegy, kit küldök el a francba. Nem sokat fontolgattam, belefért ez is, ha már így alakult.

A szépirodalom egészen más dolog. Csak akkor működőképes, ha a közelébe se jöhet senki, nemhogy beleszóljanak. Vagy elfogadják, vagy elutasítják - utóbbi sem bánt, előre tudom, miért teszik, hiszen ugyanúgy ismerem a mostani, mint az előző rendszer mechanikáját. Önző dolog az irodalom is: ha ebből a szerepből az ember valamilyen módon kitaktikázza magát, ami elő szokott fordulni, akkor nagy problémák adódhatnak. Ha pedig meg tudja őrizni a függetlenségét, akkor le tud mondani olyasmikről, amikről mások nem. Én sosem függtem az írásaim megjelenésétől, mindig volt olyan foglalkozásom, amellyel eltartottam a saját irodalmamat.

Ilyen a tanítás is?

Szinte egész életemben tanítottam, többek között az iparművészeti egyetemen, egészen a nyugdíjba vonulásomig. Kóbor pedagógusként vidékre utazgattam, a mai napig tanítok. Ennek is van önző oldala: kapcsolatban maradhatok olyan generációkkal, amelyek tőlem időben távol állnak. Látom, hogyan viselkednek a mai huszonévesek, milyen gondolataik vannak, mikre vágynak - mindezt tudom hasznosítani. A tanítás sosem volt teher számomra.

Rengeteget fordított.

Az "rabszolgamunka". Értéket próbálok mások számára is elérhetővé tenni, ami talán nem lebecsülendő feladat. Úgy vélem, ha valaki a társadalomtól elfogadta azt, hogy ilyen szintre képezhesse magát, annak ebből valamit törlesztenie illik. Ha én tudok egy-két nyelvet, akkor miért ne fordítanék? Másfelől, amikor szilenciumon voltam, egyik drága barátom, aki egy kiadóban dolgozott, felhívott és munkát adott; egy-egy kötetre szerződést kötöttünk. Többet kerestem a tilalom alatt, mint bármikor életemben. Sokszor csak ezzel foglalkoztam, mostanra viszont már ritkábbak az ilyen feladatok. A fordítást mindig a praktikum diktálja, de sokszor izgalmas figurákra akadtam, akikkel kapcsolatban azt éreztem, hogy meg kéne osztani a műveiket másokkal.

Hogyan gondol vissza a filmvilágban szerzett tapasztalataira?

Az egyetem elvégzése után a Filmtudományi Intézetben dolgoztam, valamint a Filmgyárban voltam dramaturg. Sosem értettem a mozgóképhez, de úgy voltam vele, jó alkalom lesz arra, hogy beletanuljak. Viszont rájöttem, hogy a film csak néhány másodpercig festett úgy, hogy művészet lesz belőle, aztán elfeledkezett erről, és inkább látványosság, üzlet lett belőle. Engem az nem érdekel. Ugyanígy a színháznak sem lettem odaadó híve, pedig ott is dolgoztam és írtam is drámákat. Az irodalmon kívül igazán a képzőművészet érdekel, képzőművészekkel vagyok elmélyült barátságban mindmáig, valamint építészekkel. Velük tudok együtt gondolkodni a korszerű művészetről, amelynek elkötelezettje voltam és maradok.

Polgári Lilla