Mesébe illik a történet, amikor Dobszay-Meskó Ilona először karmesteri pálcát vett a kezébe. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, számos zenekar élén állt és saját együttest is alapított, de a zeneszerzéssel egyetlen pillanatra sem hagyott fel. „A szépséget, a rendet keresem” – mondta beszélgetésünkben, miután a napokban Erkel Ferenc-díjjal tüntettek ki.

Szívből gratulálok az Erkel-díjhoz!

Nagyon köszönöm!

Visszaugranék az időben. Milyen gyermekkori élmények határoznak meg?

Az egész gyerekkorom a zene és a színház bűvöletében telt. A szüleim a debreceni Csokonai Színházban dolgoztak, ahol édesapám korrepetitor volt, illetve zongora mellől vezényelt is. Gyakran nálunk, otthon próbált az énekesekkel, én pedig sokszor táncoltam a zenére. Megesett, hogy „otthagytak” a színházban, mert édesanyám a díszlet-jelmez raktárt vezette, én olyankor naphosszat néztem a díszleteket, figyeltem a festőket és a tervezőket.

Észre sem vettem, milyen mélyen ívódik belém a színház, az opera, a zene világa.

Aztán elkezdtem zeneiskolában tanulni, és az már más volt. Skálázni kellett, vizsgakoncertet adni…

Szigorúbb közeg volt?

Csak annyit mondok, hogy más. Gyerekként még szétvált bennem a zeneiskola meg az az önfeledt muzsikálás, amit otthon édesapámtól hallottam, pedig a kettő végül is ugyanaz.

Ez a szabad élmény ilyen mélyen megragadt benned?

Szokták kérdezni tőlem, hogy mi a hobbim. Hát nincsen. Én tényleg azt csinálom, amit szeretek, ezt láttam, így nőttem fel. Az apukám akkor is zongorázott, ha véget ért a munkaidő, és így tesz mind a mai napig. Ez az élete.

Milyen irányban tanultál először a Zeneakadémián?

Nem tudtam, miben vagyok különleges, így öt helyre is beadtam a jelentkezésemet. Mindre felvettek, de a zeneszerzés volt az első helyen. Azután történt, hogy bedobtak egy karmesterkurzusra Jurij Szimonovhoz húszéves koromban.

Bedobtak?

Nem úgy, mint karmestert, hanem zongoráztam. És közben figyeltem a karmestereket, amint Szimonov magyarázta nekik, mit kéne csinálni. Nem mindig sikerült nekik azonnal, de én magamban azt mondtam, hogy szerintem nekem menne. Odaálltam Szimonov elé, és megkérdeztem, hogy vezényelhetek-e. Nem is tudom, hogyan merészeltem! Azt mondta, hogy rendben, holnap reggel Csajkovszkij V. szimfóniájával kezdünk a Liszt–Wagner Zenekarral.

Mi fogott meg a vezénylésben?

Az, hogy egyből ment. Nekem ilyen még az életemben nem volt! Minden más küzdelmesebbnek bizonyult, a zongora főként, mert kicsik a kezeim, hosszú évekig kellett nyújtani, hogy átérjem az oktávot.

Sosem éreztem, hogy feleslegesen küzdök, mert ha belefektettem a munkát, meglett a gyümölcse.

Akkor vezényeltél először? Azelőtt még kórust sem?

Nem, semmit. De Szimonov ezután öt évig ingyen és bérmentve tanított, foglalkozott velem.

Akkor ez egy mesébe illő történet.

Régóta tanítok vezénylést, sokakat készítettem fel a karmesterképzőre, és tudom, hogy még a legtehetségesebb embereknél sem feltétlenül jön természetesen a mozdulat. Nem minden esetben áll készen rá az izomzat. Én nem engednék oda senkit csak úgy egy zenekar elé, ahogy anno engem engedtek. Hiszen mi történik, ha az illető Isten áldotta tehetség, de első alkalommal kinevetik, rossz visszajelzést kap, megszégyenül?

Akkor ezek után eldőlt a sorsod?

Szerettem volna azon nyomban karmesterszakra jelentkezni, de három évig nem indult, kimaradt. Ez nem is volt baj, mert mint utólag kiderült, nőként akkor még különben sem kerülhettem volna be. Ezt még nem tudtam, csak azt, hogy várnom kell, addig viszont megalapítottam a Ventoscala Szimfonikus Zenekart (ma Ventoscala Sinfonietta – a szerk.) nyolcvan fiatal muzsikussal.

Várj! Kimondatlan regula volt, hogy nem vesznek fel nőt?

Ki is mondták. Nem ez volt az egyetlen ilyen szak.

Ezen karrierek úsztak el, nem?

Dehogynem. Ám amikor én mentem a karmesterképzőre, már olyan tanárokkal dolgozhattam, akiknek az égvilágon semmi baja nem volt a nőkkel.

És amikor először álltál zenekar előtt, nem féltél hasonlóan lekezelő reakciótól?

Nem. Abban biztos vagyok, hogy a zenészek megbeszélték egymás között, amit tapasztaltak. De egy férfi karmestert ugyanúgy megtárgyalnak.

A muzsikusoknak mindenkiről van véleményük.

A karmesterség kifejezetten misztifikált szakma, a karmester kicsit olyan, mint egy bűvész, aki a kezével zenét varázsol. Mit gondolsz, miben fekszik a munka lényege?

A pálca nem szólal meg magától! Mindent át kell adnom a zenészeknek, amit a műről gondolok, el kell érnem, hogy a hangszerek az elképzelésemnek megfelelően szólaljanak meg. Szükségem van a precíz mozdulatokra, a mimikára, a tekintetre, és akinek jó mozgáskultúrája van, az ebben könnyebben indul. Jól kell ismerni a művet, gondolkodni kell róla, mert az a karmester, akinek a tudása hiányos, csak szépen üt, hamar „kipukkad”, mint egy lufi. Harmadszorra, előadóművésznek kell lenni, nem elég a tudás és a technika. És tanítani kell. A karmester, ha nincs benne tanító szándék, véghez viszi az akaratát, de erőszakkal, fenyítés árán, és néhány év alatt pszichésen leamortizálja a zenekarát. A jó karmester viszont ezen a téren olyan, mint egy tanár.

A vezénylés mellett a zeneszerzéssel sem hagytál fel. Melyik vagy először: karmester vagy komponista?

Amikor háromóránként gyereket kellett szoptatni, akkor nem tudok vezényelni. De írni tudok.

Sokat komponáltál kisgyerek mellett?

Nagyon sokat.

Nem hiányzott a pódium, amikor kismama voltál?

Nem azzal volt a gond, hanem azzal az aggodalmammal, hogy esetleg elfelejtenek, nem hívnak majd, és pár év alatt megszűnök karmesternek lenni. Hála Istennek nem így történt.

Sok alkotásodat meg lehet hallgatni az interneten is. Hogyan jellemeznéd a zenédet? A legfőbb benyomásom az volt, hogy a szép hangzásokat keresed.

Valóban törekszem a szépségre, a harmóniára, a rendre, nemcsak a zenében, hanem mindenben. Azért írok zenét, mert szüntelenül ezt keresem.

Hogyan komponálsz?

Szükségből alakítottam ki a munkamódszerem: állandóan komponálok, fejben, álmomban, akkor is, ha teszek-veszek. Van, hogy lefekszem, és reggelre készen van a fejemben a mű. A gyerekek mellett nem mindig tudok elvonulni, de az agyamat mindig járatom, és amikor leülök a kottapapírhoz, akkor már csak írok. Rettenetesen kevés idő alatt rettenetesen sokat tudok írni.

Dolgozol most valamin?

Mindig dolgozom.

Min?

Most fejeztem be egy nagy oratóriumot, a címe: Missa „Da Pacem”. Nagyzenekarra, vegyeskarra, gyermekkarra és énekes szólistákra írtam, tizenkét tételben. A kilencedik tételben tíz különböző nyelven hangzik el a Miatyánk, ezt a részletet hamarosan rögzítjük és pünkösdkor közzétesszük az interneten, hiszen szomorú aktualitást kölcsönöz neki a szomszédunkban dúló háború. Nem tudom, művészként mit tehetnék egy ilyen helyzetben, de

remélem, hogy a zene eljut azokhoz, akiknek reményre van szükségük.

Férjed, Dobszay Péter szintén karmester. Megfértek „egy csárdában”?

Miután mindketten zenészek vagyunk, mindent meg tudunk beszélni. Sokat beszélünk a munkánkról is, félszavakból is megértjük egymás ügyeit, kérdéseit, „szellőztetünk”, ahogy ezt a pszichológia nevezi. Olyan, mintha egymás szupervizorai lennénk. A karmester akár hatvan ember problémáit gyűjti, és mindent próbál megoldani. Látja, ha egy zenésze izgul, és segít, úgy int, hogy jó legyen, látja, ha fáradt, és erőt kell adnia. De a karmester, ő hova tud fordulni? Mi ott vagyunk egymásnak. Ez emberileg és szakmailag is fontos.

Gyerekeitek örökölték a zenészi vénát?

Anna lányunk, aki négyéves múlt, nagyon szeret szerepelni, tényleg bármilyen mutatványra hajlandó, ha van közönsége. Énekel, táncol, bátyjával úszni és lovagolni jár, és még ez sem lenne neki elég! Fiunk, Lackó hamarosan hétéves lesz, tudós forma, elképesztően rajzol, gyönyörűen fogalmaz, erős írói tehetsége van. Zenei általános iskolába jár, mi a férjemmel ugyanis hiszünk benne, hogy az éneklés, a zenélés, a kottaolvasás ismerete gazdagabbá tesz.

A zeneirodalom egy végtelenül gazdag kincsestár, amelyhez – legyen az klasszikus zene, opera, kortárs zene – az fér hozzá teljesen, aki tanult zenét. Ahogy egy kémiaprofesszor előadását sem lehet érteni az elemi tudás nélkül, úgy a zenei örömökből is ki lehet maradni, vagy legalábbis csökkent mértékben érzékelni, ha az embernek nincsenek zenei ismeretei. Szomorú, hogy az oktatásban olyan kevés figyelmet kap az ének-zene.

A Bartók Zeneművészeti Szakközépiskola, azaz a Bartók Konzi tanára vagy. Mi a feladatod?

Zeneszerzést és vezénylést tanítok azoknak a diákoknak, akik a Zeneakadémiára készülnek. Az intézménynek van szimfonikus zenekara is, melyet én vezetek. Több generáció nőtt már fel a kezem alatt, büszke vagyok a régi növendékeimre. Vannak köztük igen híres művészek is. Imádom a munkám. Nagyszerűen kijövök ezzel a korosztállyal, és úgy érzem, itt most hasznos vagyok.

Fotó: Széchényi Márk