A kiállítás négy nagyobb egységben járja körül a múlt és a jelen jövőhöz való ambivalens viszonyát, a szubjektum önazonosságának, az identitás feltérképezésének állomásait. A pavilon tereiben a különálló, de mégis egy közösségként létező, egymásra utalt testfragmentumok a közös és az egyéni tapasztalatok terhei alatt egymás tükörképében feloldódva próbálják elnyerni a végső formájukat.

A kiállítás koncepciója a művész egy korábbi kiállításához kapcsolódóan Arthur Schopenhauer sündisznódilemmájához nyúlik vissza.

A filozófus által használt metafora az intimitás természetét hivatott érzékeltetni. Az ember mint társadalmi lény képtelen arra, hogy egyedül éljen, ezért folyamatosan keres másokat, akikkel megoszthatja a gondolatait, az érzéseit és szeretetét, de a közelség egyúttal sérülésekkel, sebekkel is jár.

A schopenhaueri gondolatmeneten továbbhaladva

a velencei kiállítás asszociatív kiindulópontját Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének egy mozzanata adta.

A regény főhőse a nászútján Velencéből Ravennába érkezve egyedül indul felfedezni a mozaikokat, hogy gyermekkorát felidézze. A sündisznódilemma tökéletesen illeszkedik a regény történetéhez: a hajdanvolt kultúrák emlékei nemcsak arra ébresztik rá a főhőst, hogy az egyén a saját társadalmi-kulturális meghatározottságából nyeri az önazonosságát, hanem arra is, hogy a jelene óhatatlanul a múlt fragmentumaira épül. A kiállítás nem a regény cselekményét parafrazeálja, hanem költői analógiaként használja fel a főhős mozaikokkal való találkozásának misztikus élményét, a megtapasztalás azon pillanatát, amikor a teljességélmény szétrobban, és az addig szilárdnak hitt világkép megkérdőjeleződik. A kétely révén ugyanakkor az ember képessé válhat arra, hogy szembenézzen folyamatosan változó önmagával.

Az installáció mozaikkal borított szobraiban sajátosan keveredik az érzékiség és a virtualitás, az analóg és a digitális technikák, a valóságos és a szürreális: egy archaikus, mégis rendkívüli módon kortárs vizuális nyelvet megteremtve vizsgálják a szubjektum önazonosságának kérdéseit.

„Keresztes Zsófia kiállítása,

a művészettörténeti idézetek és a projekthez rendelt történetmesélés, az egész program narratívája élesen és pontosan tükrözi a jelen – nevezhetjük poszthumán korszaknak is – hangulatát.

Stílusában és ikonográfiájában rafináltan elhelyezett kódok kötik össze a tartalmi és a befogadóban kiváltott érzelmi síkokat. Az androgün elemek szubjektíven megfogalmazott mitologikus képzeletsíkjaiban egyrészt pszichedelikus töltet, másrészt az egyén és univerzum viszonyából eredő szerepvizsgálat jelenik meg. Egyfajta alternatív valósággá emelt virtuális világ” – fogalmazott a kiállítást megnyitó Fabényi Júlia nemzeti biztos, a Ludwig Múzeum igazgatója.

Zsikla Mónika kurátor a beszédében méltatta Keresztes Zsófia teljesítményét, aki több mint egy évi megfeszített és heroikus munkával létrehozta

a magyar pavilon történetének egyik legkomplexebb és legnagyobb volumenű, új művekből álló szobrászati kiállítását.

„Ünnepelnünk kell őt, mert emberfeletti teljesítménnyel és kompromisszumok nélkül hozta létre mindazt, amit 2020 decemberében, a pandémia és a karantén legsötétebb pillanataiban Az álmok után: merek dacolni a károkkal címmel megálmodtunk és elterveztünk.”

A kiállítást Velence után decemberben a Ludwig Múzeum Budapesten is bemutatja.

A biennále központi kiállításába Cecilia Alemani főkurátor idén beválogatta két magyar származású, kiemelkedő életművel rendelkező, 90-es éveiben járó művész, a Franciaországban élő Molnár Vera és az Amerikai Egyesült Államokból Agnes Denes műveit.

Fotók: MTI/Czeglédi Zsolt