Ezeregyéjszaka
A teljes magyar változat hét kötetben jelent meg negyedszázaddal ezelőtt, néhány évvel a fordító, Prileszky Csilla halála után. (A kézirat kalandos sorsáról az Atlantisz Kiadó utószava számol be.) Valaki azt mondta erről a gyűjteményről: önmagában egy kisebbfajta könyvtár. Csakugyan sok és sokféle szöveg van benne, de a kerettörténet – Sahriar király haragja és Sahrazad mesemondóként való fellépése – olyan erős, hogy nemcsak egyben tartja ezt a szanaszét gurulni hajlamos óriási szöveghalmazt, hanem teherbíró kompozíciót is kínál.
Hol elröpíti az olvasót a legköltőibb fantáziaépítmények közé, hol pedig lerángatja a középkori arab világ teveszar- és verejtékszagú hétköznapjaiba.
Óriási távlatokat nyit: gondoljunk a Vakk-vakk szigetekre, amelyeket éppúgy azonosíthatunk a magyar népmesékből ismert Óperenciás-tengeren túli világgal, mint a létező (és arab kereskedők által jól ismert) Japánnal. A mesékből, amelyek néha lovagregényekre, néha utazók beszámolóira, néha tanító célzatú példázatokra emlékeztetnek, többnyire végtelen szomorúság árad, amelyet az olvasó vagy hallgató csak akkor vesz észre, amikor már nyakig ül benne. A szomorúságban és varázslatokban való megmerítkezésnek van egy olyan mámora, és a befogadó (királyi) kíváncsiság folytonos újjáélesztésének van egy olyan feszültsége, amelyet az első olvasás és a többszöri újraolvasás után ma is erősen érzek.
Honoré de Balzac: Emberi színjáték
A teljes magyar változat tíz kötetben jelent meg 1962 és 64 között az akkor még önálló Magyar Helikonnál. Fordították sokan, köztük a börtönből alighogy szabadult Déry Tibor. Bizony ám, ez is egy, azaz egy mű, akárcsak az Ezeregyéjszaka. (Csak persze ezúttal világosan látszik a szerző arca, azaz egy ismert szerzőnk van sok-sok ismeretlen helyett.) Ez a szép az irodalmi rész és egész dialektikájában: ha elolvassuk a Goriot apót, akkor tapasztaljuk, hogy ez egy művészileg lezárt, hiánytalan műegész. És ha végigolvassuk a tíz kötetet, észrevehetjük, hogy ez is egy műegész, noha nem lezárt és nem hiánytalan.
Balzac állítólag százhúsz szöveget (regényt, elbeszélést, elmélkedést) akart írni a ciklusba. Ennek megvalósult körülbelül a háromnegyede. Ő is versenyt futott az idővel, ő is fiatalon meghalt, akárcsak irodalmi unokája, Marcel Proust. Csakhogy aki mindössze egy művet olvas Balzactól, például a Goriot...-t, az nemcsak Balzac írásművészetét, annak lényegét nem ismeri, hanem azt sem tudhatja, mitől kiemelkedő alkotás ebben az életműben a Goriot.
Balzac néha elképesztően slendrián, sőt közhelyszerű, máskor kulisszahasogató retorikába menekül komolyan vehető lélektani motiváció helyett.
Viszont van egy bivalyerős koncepciója (elbeszélőként szociografikus leírást adni a francia társadalomról), és amit tud, azt nagyon tudja. Ért a joghoz vagy inkább a jogászkodáshoz. Nagyszerűen ír le szobabelsőket, épületeket, városrészeket, tájakat, főleg Normandiát és a Loire völgyét, de persze Párizs környékét is. A restauráció kori francia iparművészet a kisujjában van. Biztos kézzel kalibrálja a szereplők társadalmi pozícióját, miközben a személyiség nem érdekli. Gyakran úgy tesz, mintha tisztelné szereplőjét, pedig megveti. Óriási panoráma, érdemes körülnézni benne.
Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában
Hét rész, hét kötet. Az első három részt Gyergyai Albert, a többit Jancsó Júlia fordításában olvastam. Ja, és nemrég megjelent A hetvenöt kéziratlap című ősváltozat is, azt Forgách András ültette át. Proust abból az életanyagból dolgozott, amelyet Balzac hagyott rá, és amely abból a harmadik köztársaság korszakáig megmaradt. Más szóval, Saint-Simon herceg rosszmájú és groteszk emlékező cselekményesítését adaptálta a Balzac-féle körpanorámára, és ez interferál Bergson időkoncepciójával.
Sokkal gondosabban írt, mint Balzac, mégis heterogénebbnek érződik az ő műve Balzacénál, egyrészt azért, mert rövid életéből nem futotta a negyedik, ötödik, hatodik rész végleges változatára, másrészt mert nem tudott nyíltan beszélni az őt legerősebben foglalkoztató két témáról, zsidó származásáról és fiúk iránti vonzalmáról. Ezért kerülőutakhoz folyamodik: az egyik téma kedvéért igen alaposan kidolgozza Swann alakját, a másiknak pedig köszönhetjük részint Charlus báró ambivalens személyét, részint a tengerparton bicikliző kamaszlányokat, akik tulajdonképpen fiúk. Albertine elvesztésének igaz története regényszerűbb a regénybeli változatnál, de a gyászmunka megjelenítése, úgy veszem észre, éppen a mellébeszélésből nyeri írói hitelességét.
Ivo Andrić: Híd a Drinán
Csuka Zoltán fordítását sokszor újranyomta az Európa. Én az 1973-as kiadást olvastam gimnazistaként és olvasom újra mostanában is. Ez egy metonimikus regény, ahol egy ember alkotta műtárgy a tulajdonképpeni szereplő, akárcsak Hugónál a katedrális vagy Zolánál a vásárcsarnok. Ám ellentétben a két franciával (előbbi összebütyköl egy életszerűtlen, de jól működő szüzsét, utóbbi nem sokat bíbelődik a cselekménnyel, inkább csak belefeledkezik a zöldségkupacokba), Andrić úgy döntött, hogy a Szokoli Mehmed pasa hídja által kijelölt térbeli tengelyhez egy időtengelyt is csatlakoztat, és ezek révén komponálja meg a szüzsét, amely röviden így foglalható össze: egyik nemzedék követi a másikat, a híd borzalmas epizódok terhelte 1570-es évekbeli építésétől 1914-ig, amikor az osztrák hadsereg a tereptárgyat felrobbantotta.
Andrić írói nagyságát részint abban látom, hogy minden nemzedék életében megkeresi a hídhoz köthető tragikus mozzanatot, az adott korszak tétjét, méghozzá úgy, hogy ezt a provinciális eseményt egyetemessé, a korszak tétjévé teszi. Részint pedig abban, hogy a helyi mondák törmelékeit élénken lüktető, gazdag élettel tölti meg.
Úgy tesz, mintha rekonstruálná az eseményeket, holott valójában kitalálja őket, de ezt a trükköt sokféle írói leleménnyel leplezi.
Kíméletlen pontossággal mutatja be a szerb nacionalizmus ébredését és a hozzáfűzött reményekbe eleve belekódolt keserves csalódást.
Lukianosz: Ikaromenipposz avagy az űrhajós (Jánosy István fordítása)
Lukianosz írásművészete nagy hatással volt kamaszkori eszmélkedésemre. Maró gúnyolódásában észrevettem a fennálló rend elleni lázadást és a fegyverként forgatott elmeélt. Mégis az Ikaromenipposzt választottam a Filozófusok árverése vagy a Hetérák párbeszédei helyett, mert ebből értettem meg (fiatalon), miért is fontos nekem az epikában a fantasztikus imagináció, és ebben ismertem fel (idősödve), Bahtyin koncepciójától nem függetlenül, a modern regény egyik igen fontos előzményét.
Thuküdidész: A peloponnészoszi háború
Muraközy Gyula fordítása először 1985-ben jelent meg az Európánál. Egy barátom mondta a szerzőről: ő az, aki leginkább látta az összefüggéseket. Mai szemmel olvasva a mű az emberiség legelső világháborúját írja le, amelynek során a versengő hatalmak szétverik saját létezésük kereteit, a szabad városállamok hálózatát, és megsemmisül, azaz teljesen átalakul az addigi civilizáció. Thuküdidésznek jó érzéke van a stratégiai döntés drámai pillanataihoz. Pontosan mutatja, hogyan kontraszelektál a politikai közösség, hogyan buknak el a nagy emberek saját kiválóságuk miatt, és hogyan lesz úrrá a hübrisz egy-egy jobb sorsra érdemes személyiségen. Katartikus mű, ma is érdemes elgondolkodni a tanulságain.
Jan Potocki: Kaland a Sierra Morenában (címváltozat: A Zaragozában talált kézirat)
Az Európa adta ki 1979-ben. A franciául írt eredeti szöveg fennmaradt első kétharmadát fordította Raýman Katalin. A korabeli lengyel fordításban fennmaradt utolsó harmadot fordította Gimes Romána. Kalandos életű szerző, kalandos sorsú kézirat. A regény kéziratára gondolok, nem a címben említett fiktív kéziratra, noha annak is kalandos sors jutott, és kalandokkal van telezsúfolva.
Jan Potocki (1761–1815) földbirtokos, világutazó, néprajzkutató, régész, filológus és az itt tárgyalt regény szerzője. Íróként nem volt sem romantikus, sem realista: leginkább a fantasztikus irodalom Poe és Mérimée által képviselt invenciózus vonulatához tartozik, de erősen kötődik a spanyol és német barokk prózához is. Műve olyasféle keretes szerkezetű történetfüzér, mint a Dekameron, csak éppen a vakmerő erotika hol hátborzongató, hol groteszk horrortörténetekből bukkan elő. Művében (mint életében és halálában is) csak egy hajszál választja el az iszonyatot a komikumtól. Ezt ismerte fel Wojciech J. Has, aki 1964-ben fergeteges filmes rémbohózatot forgatott a műből, Zbigniew Cybulskival a főszerepben.
William Beckford: Vathek kalifa története
Álljon itt Poe és Mérimée helyett egy kevésbé ismert, de nem kevésbé kiváló fantaszta szerző. William Beckford regényét 1991-ben adta ki a Holnap, Képes Júlia fordításában. Beckford életét és személyiségét éppúgy lehetetlen néhány sorban összefoglalni, mint Potockiét. Kalandor volt és remete, jamaicai ültetvénytulajdonos és műgyűjtő, zeneszerző és extremitásokban tobzódó építész. Huszonévesen írta (szintén franciául) egyetlen jelentős irodalmi alkotását, a szerteágazó szerkezetű Vathek...et, amely lenyűgözte Byront, Poe-t, Baudelaire-t, Gottfried Bennt, Jorge Luis Borgest és még sokakat. (Engem is.) Vathek kalifa Prométheuszra és Faustra hasonlít, a Teremtővel akar versenyre kelni, és újra fel akarja építeni Bábel tornyát, valamint szövetségre akar lépni az apokrif mítoszokból ismert Ádám előtti királyokkal. Végül eltéved saját labirintusában, és a pokolban köt ki, ahol kárhozatra jut.
Sajnálom, hogy Mikszáth valamelyik fogékonyabb magyar kortársa, például Justh Zsigmond nem olvasta ezt a művet. Cholnoky Viktornak és Csáth Gézának sem ártott volna. Olyasféle hitüket vesztett katolikusoknak is kapóra jött volna, mint Vörösmarty, Madách és Vajda János.
José María Arguedas: Mély folyók
Következzék García Márquez, Vargas Llosa és más szupersztár latin-amerikaiak helyett a perui José María Arguedas. Vas Éva fordítását a Magvető adta ki 1973-ban. A szerző (1911–1969) a Nyugat harmadik nemzedékének kortársa volt. Két nyelven, kecsuául és spanyolul nevelkedett. Néprajztudósként a kecsua kultúrát kutatta, nyelvészként ismeretlen kecsua szövegeket adott ki és fordított spanyolra.
1958-as nagy regénye olyan, mintha a hipnózisba merült Illyés Gyula az Abancay nevű andoki kisvárosban tért volna magához, és ott a Puszták népe helyett a Sinistra körzet kecsua változatát írta volna meg.
Az én-elbeszélő egy serdülő fiú, aki a helybeli egyházi iskolában nevelkedik, és már gyerekfejjel is javában őrlődik két kultúra, két hovatartozás között. Botladozó öntudatát végképp megrendíti egy pusztító járvány és a nyomában kirobbanó, véresen levert parasztfelkelés. Semmi „mágikus realizmus”: annál több realizmusban megjelenített mágia.
Olga Tokarczuk: Őskor és más idők
Van némi lelkifurdalásom, amiért nincs a csapatban legalább három-négy női szerző. De egy legalább van. Olga Tokarczuk regénye igen kedves a szívemnek. Fordította Körner Gábor, közreadta a L'Harmattan 2011-ben. A szerző három évvel fiatalabb nálam, ez az első jelentős regénye. 33 éves volt, amikor megjelent. Ez is egy metonimikus mű, mint a boszniai hídregény, itt is van tér-idő tengely, mint Andrićnál, csakhogy a lengyel kolléganő nem bízza ennek létrehozását holmi nagyvezírre, neki a négy arkangyal kell.
Az arkangyalok buzgón szegmentálnak, nyúlfarknyi fejezetekre tördelik a szöveget: ahány fejezet, annyi nézőpont, ahány nézőpont, annyi megismételt világteremtés. Nincsenek jellemek, de nagyon is vannak sorsok. Mintha Giambattista Vico beszélne költői értelemben vett antropológiáról, amely – íme – az archaikus létállapot és a megkésett történelem feszültségében regénnyé alakul. Zseniális.
Fernando Aramburu: Pátria
Friss felfedezés, a minap olvastam. Imrei Andrea fordította, és a csíkszeredai Bookart adta ki. A szerző egyidős velem, baszk nemzetiségű, spanyolul ír, és hannoveri lakosként többnyire németül beszél. 125 fejezeten át hömpölygő regénye nagyrészt egy San Sebastián (Donostia) közeli baszk faluban játszódik, és két család sorsát követi nyomon az utóbbi negyven évben. Pontos látleletet ad arról, hogy a terror, az ETA akciói és a spanyol csendőrség válaszakciói hogyan fordítanak szembe egymással egész nemzetségeket, hogyan tesznek tönkre barátságokat, szerelmeket, hogyan állandósul a zsarolás és a fenyegetettség légköre.
Legalább ennyire nyomasztó a baszk falu provincializmusa és a hagyományőrzéssel együtt járó szűklátókörűség. Mindkét család élén egy-egy rémes anyafigura áll: terrorizálják gyenge akaratú férjeiket, elmarják fiaik mellől a nekik nem tetsző lányokat (és persze egyik lány sem tetszik nekik). Aki pedig elmenekül ebből a fojtó légkörű bugyorból, az gyökereitől elszakítva, megnyomorítva tengődik tovább. Ma már jó ideje nincs háborúskodás, az ETA 2011-ben feloszlatta önmagát. De a baszk mucsaiság (amelynek kelet-európai változatai hasonlóan veszélyesek), a gyanakvás és a gyűlölködés most is jelen van. Aramburu nézőpontja és gondolkodásmódja rokonszenves, de ennél fontosabbnak tartom, hogy műve igazi nagyszabású epika.
Márton László
