A Királyrák krumplifészekben című norvég darab két női szerepét a Pécsi Nemzeti Színházban Uhrik Teodóra táncművész és Vári Éva színművész játssza. Maggi és Lillemor rettentően különböző emberek, mégis egy szobán kénytelenek osztozni az idősek otthonában. A tánc és a prózai színpad legendás hölgyei a szerepeik kapcsán megdöbbentően őszintén beszéltek az öregség nehézségeiről és örömeiről.
„Az ember maga is felelős azért, hogy miként öregszik meg, mert nem mindegy, hogyan élte az életét. Ha nem hagyja, hogy legyőzzék a problémák, és odafigyel az életvitelére, akkor jó pár évet letagadhat. És öregkorban is vannak élményeink! Ez a színdarab erről mesél. Nem életidegen történet, bár a szerzők által írt instrukciót, amely szerint a két nő odatotyog az ajtóhoz, nem szó szerint hajtjuk végre, mert mi aztán nem totyogunk. Ilyen öregek is vannak” – fogalmazott meg a színdarab történetétől eltávolodva egy nagyon fontos hétköznapi életvezetési tanácsot Vári Éva. Uhrik Teodóra gondolatait minden életkorban érdemes megfontolni: „Annyira fontos, hogy mi az, ami életben tart, meg hogy ne legyünk haszontalanok és feleslegesek! Fontos, hogy valamibe kapaszkodhass. Nem elég, hogy igényes vagy, az is kell, hogy legyen dolgod, feladatod.”
„Ez az egy életem van, az pedig bevonult a könyvbe” – szabadkozott Béres Ilona. A születésnapjára az MMA Kiadó gondozásában megjelent hiánypótló kötet, Ablonczy László fotókkal gazdagon illusztrált nagyesszéje ajándék a színművésznőnek és még inkább ajándék a nézőknek. Azoknak, akik életkoruknál fogva végigkísérhették pályáját, és persze azoknak, akik épp ez ok miatt a kivételes életútnak csak egy részén követhették őt.
A színművésztől ezt az útravalót kaptuk: „A tehetség ad egy belső szabadságot és igényt. És mint Andersen meséjében a Borsószem hercegnő, én sem tudtam elviselni azt a pici, borsószemnyi koszt sem. Fontos, hogy tisztába tegyük az életünket. Ebben természetesen benne van, hogy felismerjük a hibáinkat, a rossz döntéseinket, egy színész esetében pedig az is – mert abban rejlik a szabadság titka, hogy az ember őszinte magához –, hogy tökéletesen azonosítjuk a pillanatot, amikor be kell fejezni a pályát.” És ráadásként egy Amado Nervo-verset, amelynek címe Békesség: „Szerettem és szerettek! Nap csókolta arcom, / nem vagy adósom, Élet! Váljunk el! Nem haragszom.”
Mi kell ahhoz, hogy valaki hajlandó legyen másokért feláldozni magát? Lehet-e egy idős ember élete kevésbé értékes egy fiatalénál? Erről is beszélgettünk Egri Márta színésznővel a Gyerekek című előadás kapcsán, amelyben Kiss Marival és Hegedűs D. Gézával játszik a Rózsavölgyi Szalonban.
Figyeljünk gyakorlatias tanácsára: „Gyerekkorom óta igyekszem egészségesen élni. Nem jógázom ugyan, mint a karakterem, de sportolok: biciklizem, úszom, és odafigyelek arra, mit eszem. A környezettudatosság is fontos számomra, például a szemetet szelektíven gyűjtöm. Emlékszem, az édesanyám az elsők között cserélte le annak idején a zsírt étolajra, hogy minél könnyebb és egészségesebb ételeket fogyasszunk. A színművészetin pedig annak idején minden napot testmozgással kezdtünk.”
Bánsági Ildikó a körülöttünk levő, sokszor észre sem vett apró csodákra hívta fel figyelmünket: „Rengeteg gyönyörűség vesz körül. Szeretem nézni, ahogy a madarak az itatómban fürdenek, és csámcsogják a magokat, amiket a gazdaboltban vásárolok nekik. Ültetem az árvácskákat az ablakba, szedem össze a lehulló körtét. Van egy kis kandallóm, begyújtok, és ropog a tűz. Egy kis hídon kell bejönni a házamba, ennek ellenére nem vagyok elzárva a világtól, pont ez a jó benne. A Dera-patak folyik előttem, és a patakpartot meg a hidat is rendben kell tartani. A kövekből surranókat építettünk a vízbe, oda jönnek a kacsák, ott úszkálnak a vadlibák, a halacskák. El vagyok ájulva, amikor tavasszal a legnagyobb szemétdomb tetején is kinyílik egy-egy virág. A növényt furcsa módon nem érdekli, hol van, csak teszi a dolgát: virágzik. Amikor az ember fiatalabb, akkor ezeket még nem veszi észre, de amikor kicsit lelassul, akkor rácsodálkozik a világra.”
Hűvösvölgyi Ildikó a konzervatórium után nehezen élte meg a színművészetit, mint fogalmazott: még gyerek volt, és a színpadot idilli, gyönyörű világként képzelte el. A Kossuth-díjas színművésznő 1976 óta a Madách Színház tagja, tizennyolc éve pedig a Turay Ida Színházban is játszik. A Macskákban nyolcszáz alkalommal szerepelt; büszke arra, hogy ma már lánya is játszik a darabban. Férjével, Kisfaludy Andrással 1974 óta alkotnak boldog párt, s mint mondta, házasságuk mozgatórugója gyakran a humor.
A nagy elődökről, a legendákról így beszélt: „Másként működött akkoriban az idősebb színészek tisztelete, mint manapság. Persze mindenkit tegeztünk, kérték is. A kezdeti időkben Dajka Margittal volt szoros kapcsolatom. Sok mindenre megtanított. Szerettem nézni, ahogy próbál. Az előadások alatt a takarásban figyeltem, ahogy játszott vagy készült. Annyira édes volt, hogy tanulmányt lehetne írni róla, nagyon komolyan vette a feladatát. Psota Irénnel a Doctor Herzben és Az apácákban játszottam sokat. Nem tekintett rám vetélytársként, hisz más alkat voltam, mint ő. Díva volt. Tőle is sokat tanultam. Figyelt rám, és mindig mondott valami építő dolgot, amit megfogadtam.”
A nyitóképen Uhrik Teodóra táncművész és Vári Éva színművész. Fotó: Pesti András
