Felnőttnek lenni annyit jelent, hogy már nem kívánunk Meseországban járni, azaz nem kívánunk tündérekkel és koboldokkal diskurálni egy elvarázsolt erdőben, de még csak azt sem vagyunk hajlandóak megérteni, hogyan lehet egy csalinak szánt kukac a horgász leghűségesebb társa. Pedig Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdőjében saját esendőségeinkkel találjuk magunkat szembe; megtudhatjuk, hogy a „szeretni” szó valójában mennyire megfoghatatlan, értelmezhetetlen, s mennyivel kifejezőbb, ha csak annyit mondunk helyette: „dömdödöm”. Lázár Ervin, Csukás István, Móra Ferenc és Fodor Sándor gyermekirodalmi alkotásai örök érvényűek. Örökérvényűségük pedig arra is értendő, hogy végső soron a bennünk élő gyermekhez is szólnak.
Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek rdő
„Nem szeretem ezt a szót, ihlet. Az amatőr vár az ihletre, a profi leül, és dolgozik. De amikor ezt a könyvemet írtam, érzelmileg teljesen átéltem a történeteket. Ez ritka, mondhatni kegyelmi állapot. Nem minden írás közben érzi ezt az ember, sőt, nagyon soknál nem.”
„Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit.
El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: „Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!…” Mi az, hogy „de ha még egyszer” – gondolkozott Dömdödöm –, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. „Ejha!” – mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. „Én szeretem az embereket – ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával –, de azt nem tűrhetem…!” – óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. „Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!” – mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: „Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.” Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: „Én igazán szeretlek.” „Mi az, hogy igazán?! – háborgott magában Dömdödöm. – Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem.”
S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: „Dömdödöm.” Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.”
Csukás István: A Nagy Ho-ho-ho horgász nyáron
„Az ifjúsági könyveimben, a mesekönyveimben van egy nagyon észrevehető, de azért nem túl erőltetett szemlélet, hogy a felnőttek mind bugyuták.”
„Itt a nyár, itt a nyár, a szív a víznek szalutál! Egy kis folyócska folyik a végtelen nyári ég alatt, a folyóban a víz, a vízben a halak, most éppen kíváncsian kidugják a fejüket, úgy nézik és úgy hallgatják, hogy ki jön erre hangosan énekelve.
A Nagy Ho-ho-ho-horgász jön erre, és ő énekel torkaszakadtából, hogy csak zeng a környék.
Ha itt a nyár, ha itt a nyár,
a szív a víznek szalutál!
Vígan lép, mint egy tornász
a Nagy Ho-ho-ho-horgász!
Puhányok, hej, városlakók,
ti tejeskávét kortyolók,
halat szeret, nem kolbászt
a Nagy Ho-ho-ho-horgász!
Van itt csali, van itt horog,
az eszem pedig jól forog!
Cselt cselre szépen sorjáz
a Nagy Ho-ho-ho-horgász!
A Nagy Horgász nagyokat lépked apró lábaival, mivel egy kicsit kis növésű, de ez nem számít, mert kipótolja a fagylaltos sapkával és a sapka alatt a rengeteg ésszel! Mert tudni kell, hogy a horgászoknak általában is sok az eszük, a Nagy Horgásznak meg teljesen tele van a feje ésszel. A keze meg horgászbottal, mert egy horgász sohasem tesz egy lépést sem bot nélkül, pláne hogyha horgászni megy!
A Nagy Horgász is fel volt pakolva, mint egy málhás szamár. Csirregve-csörögve megállt a folyócska partján, s elégedetten biccentett. Majd megnyálazta a mutatóujját, s feltartotta a levegőbe, hogy megállapítsa a széljárást. Mert azt is tudni kell, hogy egy horgásznak a mutatóujja olyan érzékeny, mint a legjobb barométer.
Azután felnézett a napra, hogy milyen irányból süt, azután beleszagolt a levegőbe, hogy milyen ízű. A nap jó irányból sütött, a levegőnek finom halszaga volt. Az is természeti törvény, hogy a horgász orra megremeg a halszagra, vagyis a Nagy Horgász remegő orral bólintott, s lepakolt. Először kinyitotta a kinyitható széket, s ráült. Egyik oldalt letette a nagy termoszt, a másik oldalra egy ételhordót. Háta mögé rakta a merítőhálót, s maga elé tett egy fedeles zenélődobozt. Most ugye fúrja az oldalatokat, hogy minek kell a zenélődoboz? Gyorsan elárulom, hogy ne húzzuk az időt: a zenélődobozban pihent a Főkukac, a Nagy Horgász hűséges társa.”
Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön
„Minden kisgyerek okos, a legtöbb ember ostoba. Ezt teszi a nevelés.”
„Én azonban nem találtam szép játéknak se egyik iskolát, se a másikat. Mire való az iskola? A sárgarigók se járnak iskolába, a gyíkok se járnak, mégis egészen jól megélnek. Az édesapám se jár iskolába, mégis olyan madarat tud cifrázni a subára, hogy majd megszólal. Aztán Messzi Gyurka mesélt énnekem mindenféle híres királyfiakról, de azt egyikről sem mondta, hogy iskolába járt volna. Azok mind jeles vitézek voltak, úgy vagdosták le a sárkányok fejét, mint én a vadmákokét, de azt sose hallottam, hogy olvastak volna, vagy írtak volna. Hiszen olvasni olvas az ember, mikor megolvassa, hogy hányat szól a kakukk, vagy hogy hány tojás van a vércsefészekben, de ezért ugyan nem érdemes iskolába járni. Írni is ír az ember a szűcskrétával a láda tetejére vagy sárgafölddel a ház falára mindenféle szép lovakat, huszárokat, akasztott embereket, de annak mindnyájának van értelme. Hanem mindenféle krikszkrakszokat firkálni, amik semmihez se hasonlítanak a világon – ugyan mire való ilyen bolondságokat csinálni?
– Szeretném, ha ember lenne belőled, gyerekem – rezzentett ki apám abból a nagy hallgatagságból, amibe beleestem, míg ezeket elgondoltam.
– Az is leszek, édesapám – feleltem rá hirtelen, de aztán jobbnak láttam lenyelni a többit, amit mondani akartam. Címeres nagy úr, ország bárója! Csak én egyszer a nyomára jöjjek azoknak az ősi kincseknek, amiknek a bűbájos Küsmödi a tudója.
Persze a Küsmödi kincsei meg nem mentettek volna engem a Kese kalapos iskola-műhelyétől, ha drága jó édesanyám meg nem ment. De ő az ölébe húzott, és megcirógatta a bozontomat:
– De ilyen télben nem adom ám ki szegénykémet a házból. Gyenge virágszálam, dehogy eresztem ki ebbe a vad időbe! Tél fagyában, hófúvásban botorkálni, hogy engedhetném? Hóban elbukhatna, jégen elcsúszhatna, rossz gyerekek megkergethetnék, kutyák megszaggathatnák. Kese kalapos tudományát nyáron is megtanulhatja. Aztán meg annyit én is tudok, mint az a vén szeleburdi. Ne félj, kincsecském, úgy megtanítalak én téged írni-olvasni, hogy püspökkorodban se felejted el!
– No, azt megnézzük – nevette el magát édesapám. Én magam is azt gondoltam, hogy no, azt szeretném látni, mikor énbelőlem is szülém tudós embert csinál! Hát pedig azt csinált. Olyan fortélyt eszelt ki, amilyen csak anyaszívektől telik.
[...]
Sokat sírtunk, és sokat kacagtunk azon a télen. Voltak gonosz, makacs betűk, amelyek nem akartak szót fogadni tanítómesteremnek se, és voltak kedvesek, derék, barátságos betűk, amiket az én ügyetlen ujjaim is egyszerre elő tudtak hívni. A g betűnek sohase fogom megbocsátani azokat a könnyeket, melyek a világ legdrágább szeméből omlottak miatta. S az o betűre mindig úgy fogok gondolni, mint áldásra nyitott szájra. Ezt kedveltem legjobban, mert ez volt a legkönnyebb. Le tudtam írni a számmal is; csak rá kellett lehelnem egészen közelről az ablakra. Egyszer ugyan odafagyott az orrom hegye, de édesapám megvigasztalt azzal, hogy marad abból elég, ha a fele lefagy is.”
Fodor Sándor: Csipike, a mesemondó
„[...] törpeségével és cselekvésének rendezett fordulataival egy olyan mesés derűt képes maga köré »varázsolni«, ahol minden megtörténhet, amit az értelem és az éberség logikája előlegezni bír.” (Sántha Imre)
„Elcsendesült az Erdő. A vigadozók lepihentek. Csipike is ledőlt. Mielőtt elaludt volna, ezt motyogta: – Te is bocsáss meg nekem, Hegy. És kérleld meg Patakot is. Ha gondolod, költözz vissza az innenső oldalra. Patak pedig folyjon, amerre neki tetszik! Bal oldalára feküdt, háttal a Pataknak, és amikor felébredt kinézett az ablakon. Patak völgye ott volt, szemben vele! Úgy látszik, Hegy is megbocsátott! Hajnaltájt, szokott időben bújt ki barlangjából. Leszaladt Forráshoz, egykettő megmosdott, és a szokottnál három mozdulattal többet tornázott, mert az utóbbi időben, netovább óta elhanyagolta a testgyakorlást, és kezdett pocakot ereszteni. Azután ledobta kalapjáról a fonnyadó csalánlevelet, és friss, harmatos, illatozó gyöngyvirágot tűzött a helyébe. Megdicsérte a szépen nyíló virágokat, letörölte a friss levelekről a szélhordta virágport, majd Madárhoz osont, és bátortalanul megcsiklandozta a csőrét. – Madárka, légy szíves... nótát kérünk! Madár felébredt, rámosolyodott Csipikére, csókot intett neki, és nótázni kezdett. Kissé rossz lelkiismerettel gyalogolt a Korhadozóbelű Vén Fenyőfához.
– Ébresztő, atyafiak!... Úgy értem, ne haragudjatok, de reggel van. – Köszönjük, Csipike – bújt elő mosolyogva egy méhecske –, délután okvetlenül gyere minőségi ellenőrzésre! – Itt leszek! – ujjongott Csipike. Mókusék mosolyogva integettek neki az ágról. Megnézte és megdicsérte tornamutatványukat, Sünéken megigazította a takarót, ám Légyölő Galóca előtt várakozó Vadmalacnak, az Ebadtának ezt mondta: – Megbocsáss, Vadmalac, de már nem vagy olyan buta, mint egész kicsi, csíkos korodban. Fölösleges az elrettentő példa. Holnapra kitalálunk valami mást. Jó lesz? Jó volt. Mentében azonban, amikor senki se látta, visszafordult Légyölő Galóca felé: – Csipiszt! – kiáltotta oda, és fügét mutatott neki. Megdicsérte Vakond Gazdát. Vöröshangyáék figyelmeztették, hogy egy óra múlva kezdődnek a kitartó esőzések, helyenkint zivatarokkal. Csipike elindult Nyúlhoz, hogy reggeli után siessenek Nagy Keserűlapi alá. Bármerre ment, mindenütt mosolyogva köszöntek, fogadták köszönését az erdei népek. Ekkor jött rá valamire Csipike.
Amíg gonosz volt, példátlanul gonosz és Erdő Réme, senki se mosolygott. És ez volt az a bizonyos valami, ami netovább óta hiányzott neki. Elhatározta, ha megindulnak a kitartó esőzések, helyenkint zivatarokkal, új mesét mond Madárnak és Nyúlnak. Arról, milyen szörnyű dolog az, ha valakire nem mosolyognak. És ezt a példátlanul vadonatúj mesét úgy kezdi el, ahogy senki, sehol a világon nem kezdett el mesét. Ezekkel a vadonatúj szavakkal: – Hol volt, hol nem volt...”
Források:
Lázár Ervin: A Négyszögletű kerek erdő, Osiris Kiadó, Budapest, 1994
Csukás István: A Nagy Ho-ho-ho-horgász nyáron (Digitális Irodalmi Akadémia)
Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön (Magyar Elektronikus Könyvtár)
Fodor Sándor: Csipike, Manó Könyvek, Budapest, 2019
