A Gyümölcsök és praktikák a Tündérkertből című könyv folytatásaként jelenik meg a Tündérkerti pomológia című munka. Miért lehet fontos kézbe venni ezt a kultúrtörténeti jelentőségű művet? Milyen kérdést tesz különösen időszerűvé?
A Gyümölcsök és praktikák a Tündérkertből egyfajta alapja volt ennek a nagyobb lélegzetű kötetnek, amely méretében is jelentősen eltér az előzőtől: a maga 480-490 oldalával valóban terjedelmes munka. De miért fontos mindez napjainkban? Elsősorban azért, mert magyar. Magyar mentalitástörténet, szellemtörténet, kultúrtörténet, néprajz és biológia egyaránt összefügg benne – méghozzá az egész Kárpát-medencét érintően. Éppen ezért gondolom úgy, hogy ennek a könyvnek sajátos kultúrtörténeti jelentősége van.
A Tündérkerti pomológia régi hiányt igyekszik pótolni, hiszen az elmúlt időszakban nem született átfogó jellegű mű a témában. Hasonló, nagy igényű és mélyreható könyv legutóbb 1940-ben jelent meg, Rapaics Raymund A magyar gyümölcs című munkája. Ez persze nem jelenti azt, hogy azóta ne lettek volna kiváló pomológusok és szakemberek, akik egy-egy részterületen dolgoztak, azonban ilyen összefüggő rendszerben kevesen foglalkoztak a témával.
A kortárs irodalomban, különösen a szakirodalomban, olyan jelentős művek láttak napvilágot, mint Nagy-Tóth Ferenc Erdélyi almák, majd az Erdélyi körték és az Erdélyi szilvák című könyvei, de említeném a szintén erdélyi Veress István tudós munkáit, amelyek óriási hiányt pótolnak. Emellett egy-két jeles szakember alapvető munkákat tett közzé (például Surányi Dezső, Szani Zsolt, Nagy Zsolt), amelyekről a könyv részletesen beszél. Igyekeztem a hiányosságokat pótolni és megfelelő visszhangot teremteni számukra. Azért gondolom, hogy mindez időszerű, mert a hozzá kapcsolódó tudás mára szinte teljesen elveszett, vagy elveszni látszik – az utolsó, 25. órában vagyunk. Ahogyan a magyar népdalokat is össze kellett gyűjteni, ugyanúgy ezt a Kárpát-medencei hagyományt is mindannyiunk elé kell tárni: lássuk, ez volt, ez van – ez lehetséges.
Mint tudjuk, ön József Attila-díjas alkotó, több kötete jelent meg az elmúlt időszakban. A Tündérkerti pomológia milyen szerepet tölt be életművében?
Engem az életpályám 35 évvel ezelőtti szakaszában érdekelni kezdett a kert, a valóságban is, de absztrakt módon is. Első, Eldorádó című regényemben a kert, a Garten hogy úgy mondjam, dramaturgiai metaforát kap. Eleve úgy hiszem, hogy a teljes kozmosz megértésének fontos színtere a kert, s ennek a gazdagsága, sokfélesége saját tisztánlátásunkat segíti. Biográfiai adatként említhetem, hogy amikor 1989-ben faluhelyre költöztem, magamnak is kertet kellett építenem. Igyekeztem volna megfelelni a régieknek, a családi hagyományoknak, rekonstruálva öregapám és dédapám kertjeit. Mindannyiunkban megvan az igény, hogy visszatérjünk régebbi, akár ősi hagyományokhoz – ha másképp nem is, legalább abban, hogy elültetünk egy-két olyan fát, amely egykor nagyapánk vagy ükapánk kertjét díszítette, s amelyhez valamilyen emlékezet köt bennünket. Ez azonban nem volt egyszerű feladat. Batul almát például akkoriban sem lehetett kapni – ahogy ma sem nagyon. Sok régi fajta eltűnt, és gyakorlatilag semmit sem tudtunk már felőlük. Ezért mint jó frontharcos katona, kénytelen voltam beleásni magam a tematikába. Kutattam, miért tűntek el ezek a fajták, mi történt velük. Kiderült, hogy a magyar kultúrában iszonyatos gazdagsága volt egykoron a gyümölcsnek – ahogy a szőlőnek is.
A könyvbe válogatott, Kárpát-medencében őshonos gyümölcsfajták eredettörténetét különlegesen szép leírások révén ismerheti meg az olvasó. Milyen jelentősége lehet az itt képviselt szellemi alapállásnak a mai, globális kultúraválságban?
Az említett szellemi alapállás (status absolutus) rendkívül fontos mozzanat. Tudnunk kell, mi az, ami személyes létünket is alapvetően meghatározza – és az őshonosság problematikája is efféle elem. A globális társadalom néhány kézzelfogható szabadsága mellett fontos géniuszok eltűnnek, kitörlődnek vagy éppen zárójelbe kerülnek. Odáig jutottunk, hogy ma már alig ismerjük eredettörténetünket vagy az önbecsüléshez méltó hagyományokat. A Tündérkert-mozgalom és annak sikere erről szól: sokan próbálnak tájékozódni a magyar gyümölcskultúráról, ám a hozzáférhető források száma viszonylag szerény.
A kutatás alapjául szolgáló Tündérkert-mozgalom több mint ötszáz kertet jelent itthon és a Kárpát-medencében. Ön szerint ez a gyűjtemény a magyar gyümölcskultúra megőrzésének szimbolikus központja?
Énszerintem igen - ennek a könyvnek, amelyet Kovács Gyula barátommal közösen készítettünk, két szereplője van. Az egyik maga a kert, az úgynevezett Tündérkert, amely tulajdonképpen Közép-Európa legnagyobb génbankja vagy gyűjteményes kertje, hiszen 3600 fajtát tartalmaz. Ez azt jelenti, hogy különböző helyekről – Mátyusföldtől Háromszékig, Felvidéktől Délvidékig – begyűjtött anyagokat őriz. Ez a kert, amelyet Szarvas József nevezett el Tündérkertnek, őrzi a gazdagság méltóságát. A fajtaszám is tükrözi, sok minden megtalálható – batulból legalább tíz-tizenöt fajta gyümölcs, és ha valaki ellátogat a pórszombati, medesi kertbe Kovács Gyulához, akkor nemcsak megismerheti ezeket, hanem kap is belőlük, és ami a legfontosabb, el is ültetheti. A tündérkerti közösségek működése pontosan erről szól: öt-hatszáz-féle kis tündérkerti közösség gyűjti, szaporítja és gondozza, működteti saját anyagát. Ez a dolog lényege.
Milyen szempont alapján szerepelnek az almafajták és leírásuk a szelekcióban?
Elsősorban az a fontos, hogy honi fajta legyen a történelmi Magyarország területéről. Ebben a génbankban kevés a nemzetközi változat. Engem mindig a helyi ízek és a pislákoló, de mégis felparázsló géniuszok érdekelnek. Ott van például a gyógyi piros alma, amely a Kis-Küküllő mentén vagy az Erdélyi-hegyalján terem. A Felső-Tisza vidékén ismert a kenézi piros alma. Délvidéken a szabadkai nagy szercsika alma, míg Felvidéken a pázmán alma őrzi a múlt örökségét. Minden régi magyar gyümölcs története regénybe illő. Eredetük szorosan kapcsolódik a magyar múlthoz, olykor még történelmi személyiségekhez is. Tudjuk például, hogy Mátyás király kedvenc almája a „kormos alma” volt, amelyet bőralmának is neveztek. Ezek a gyümölcsök nem csupán az ízük, zamatuk, karakterük miatt értékesek, hanem mert történeteket mesélnek el nekünk – a múltról, azokról, akik fogyasztották őket, és azokról is, akik továbbörökítették a következő nemzedékeknek.
A könyvben nagyon sok ilyen történetet ismerhetünk meg történelmi hőseinkről, íróinkról, neves festőművészeinkről.
A zelenka körte története például szorosan kapcsolódik Zrínyi Miklóshoz. A legenda szerint a törökverő Zrínyi a vejétől kapott néhány példányt ebből a gyümölcsből, és annyira megkedvelte, hogy elhatározta: szaporítani fogja, és minden jobbágyának ad belőle, mert kiváló minőségűnek találta. A magyar kultúrtörténetben számos gyümölcsfajta kötődik neves személyiségekhez, Petőfi körtefájával bezárólag.
A könyv Szinyei Merse Pál Virágzó almafák című gyönyörű festményének leírásával indul. A nagyszerű festő Sáros vármegyében, Jernyén lakott, ezt a tájat több variációban is megfestette, és elképesztően nagyszerű kép született belőle, amely annyira megtetszett Mikszáthnak, hogy amikor Szinyei gyűjteményes kiállításán meglátta, megrázóan idézte fel benne az egész Sárost. A kötetben rengeteg efféle érdekesség, mesés és fontos elem található, amelyek egyfajta archaikus bőséget feltételeznek. Persze az összkép mára jelentősen leromlott, hiszen rengeteg fajta eltűnt és végleg ki is veszett – nemcsak alma, hanem számos más gyümölcs is. Napról napra fogy a hagyaték – és mit sem törődünk vele.
A kötet többször utal arra, hogy a magyar vidék „archaikus szépségével” manapság gyakran pusztán nosztalgikus képként él bennünk. Lát arra lehetőséget, hogy a gyümölcsészet és az ehhez kapcsolódó hagyományok révén keljenek új életre ezek a települések?
Ez komoly és mély kérdés – sok irányba ágazik, a válasz is sokféle. Én egy háromszáz lelkes faluban élek már több mint harminc éve, és látom, hogyan veszíti el régi, akár archaikusnak is nevezhető miliőjét. Nemcsak gyümölcsöskertek, de már egyszerű kertek sincsenek. A falvak pusztulnak, pedig ennek ellenkező oldaláról kellene indulni: nem volt ez mindig így. Ne felejtsük el, hogy a magyarságot sokszor éppen a gyümölcs mentette meg. A gyümölcsnek óriási jelentősége volt az életben, a háztartásokban: az emberek ellátásában, a gasztronómiában, az ételek elkészítésében, az aszalásban, az ecetkészítésben – mindenben, ami az önellátáshoz szükséges volt. Valamilyen módon vissza kell térni ehhez a szemlélethez. A könyvnek van egy információs része is, amely talán ebben tud segíteni.
Régen, az 1900-as években a Pomológiai Bizottságok kijelöltek 8-10-15 gyümölcsfajtát, amelyeket termesztésre javasoltak – egy-egy adott, szorosan behatárolt földrajzi területre. Ahol jellemzően éltek és virultak, szerették az adott klímát, talajt, kedves volt nekik az égalj és így tovább. A trianoni Magyarországon 65 ilyen termelési körzetet jelöltek ki – tanulságos ezeket a listákat ma újra tanulmányozni. Innen lehet indulni, és iránytűként ezeket a javaslatokat végiggondolni.
Megközelítésében a kert nem kizárólag hasznossági értékkel bír, hanem a kerttel való foglalatosság morális alapállást jelent, ami mélyebb belső magatartásra készteti a benne munkálkodót. Milyen gondolati változást idézett elő önben a kertek eltűnésével járó veszély?
Ez így van. A másik, talán sokszor emlegetett vesszőparipám, hogy Magyarországról lassan eltűnnek a klasszikus szőlőhegyek is. Maguk a kertek nagyjából az elmúlt húsz-harminc évben gazosodtak el – ami korántsem azt jelenti, hogy tökéletes volt azelőtt minden. Hogy csak a gyümölcskultúránál maradjunk: egy-egy rövidebb korszakot leszámítva emögött szinte sosem volt korszerű tudományos háttér, illetve nem volt rendszeres kutatás és főleg nem volt folyamatos népszerűsítés; amikor a német, francia, belga, angol, majd az amerikai pomológiák rendre megjelennek, akkor Magyarországon alig születnek alapvetések. Sajnos általában rövid életet megélt, mára eldugott folyóiratokban, nehezen hozzáférhető könyvekben lehet tájékozódni – a legnagyobb magyar gyümölcsész, a 19. században élt Bereczki Máté is szinte pusztahelyen működött, egymaga intézett egy teljes, tudományos apparátusnak való munkát, négykötetes nagy könyve vidéken jelent meg (azóta sem adták ki, a neten ugyan fenn van, de forgatása nehézkes), ráadásul páratlanul értékes és fontos gyűjteményes kertjét halála után rögtön fel is számolták. Az elmúlt 35-40 évben igyekeztem összegyűjteni az ismeretanyagot, megpróbáltam áttekinteni és megfogalmazni annak alapjait, mert e nélkül az emlékezet nélkül sokkal szegényebbek lennénk.
A könyvben Szarvas József nyomán Tündérkertként beszél a kertekről és a mozgalomról. Mit gondol, milyen üzenetet közvetíthet számunkra ez a metafora a természetvédelemről?
Ez is egy küzdelem. Küzdés egy harmonikusabb létezés felé. Paul Cézanne rengeteg almát festett – Picasso később azt mondta erről: mit érdekelnének engem Cézanne almái, ha nem látnám bennük a küzdelmet? Az önmegvalósítás, az „érettnek levés” absztrakcióját, a többre, másra vágyás küzdelmét, hogy harmonikusabb létünk, gazdagabb életünk legyen, s hogy mint az alma, végül elajándékozhassuk magunkat. A biodiverzitás felé nyitáshoz szükséges, hogy erről beszéljünk. Ez is mentalitáshistória, a múlt-jelen összefüggéseit kell értelmezni, s akkor talán az élet is más lesz.
Különleges képi illusztrációk gazdagítják a kiadványt, melyek eredetiségükkel szintén egy régmúlt világ hangulatába kalauzolnak. Hogyan erősítheti ez a megközelítés a magyar gyümölcskultúra megértését és megbecsülését?
A könyv felfogható akár képeskönyvnek is. Igyekeztem olyan képi anyagot összehozni, amely több elemből áll. Egyrészt színes, főleg műtermi fényképek szerepelnek benne – gyümölcsökről. Leginkább Sulyok Miklós nagyszerű fotói. Ehhez kellett a tündérkerti gyűjtemény anyaga, de akad olyan is, például a cserszegi mézes cseresznye, amelyet máshonnan (jelesen Cserszegtomajból) szereztünk be. Emellett a könyv a gyümölcsészeti irodalom alapműveiből egészen a 16. századtól kezdődően tartalmaz képi válogatást – a régi nemzetközi herbáriumok, pomológiák, albumok, ikonográfiák, inventáriumok áttekintése és begyűjtése nem volt egyszerű feladvány. Arra törekedtem, hogy a képek jó része ismeretlen legyen. Néhány képet pedig egy kortárs festőművésznő, Kesselyák Rita festett élethű, szinte naturalista változatban. Ezekben a rajzokban is ugyanúgy benne a küzdés: a mű azért születik, hogy virágjában tett ígéretét beteljesítse. Weöres Sándor azt állítja, hogy a jó vers is olyan, mint az alma. Ahányfelől nézem, annyiféle – de él és éltet. Ez a lényeg.
Ön szerint mi az, ami egyedivé teszi a magyar pomológiát Európában? Hogyan tudjuk saját szokásrendünket ezen a területen is kulturálisan vonzóvá tenni?
Ültetnünk és használnunk kell mindent. Mekkora sikere van például a panyolai, penyigei nemtudom szilvának. Egy elfelejtett szilváról van szó, amely a Felső-Tisza-vidék ártéri gyümölcse. De itt kell megjegyezni, hogy az ártéri gazdálkodás majd ezer évig alapvető gazdálkodási formája volt a magyarságnak. És utalni kell Andrásfalvy Bertalan alapvető munkáira, aki mindezt kiemelten bizonyította is... Tehát: egyszer csak előbukkan egy nem sokra becsült, elfelejtett kis gyümölcs, és hirtelen nyilvánvalóvá válik, hogy olyan beltartalmi értékekkel rendelkezik, mint egyetlen más szilva sem. (Hogy ne mondjuk, cukor hozzáadása nélkül páratlan lekvárt, pálinkát lehet belőle készíteni.) De ismerjük a besztercei szilva históriáját is: a 16. században egyszerűen magyar szilvának nevezték, s aszalványát Európa patikáiban gyógyszerként árulták. Nagyon jó tehát az anyag, nem kell szégyenkeznünk. A Kárpát-medencében minden ízletes gyümölcs megterem, és igen fontos szerepet játszott a mindennapi életben; s ha kellett, továbbadtuk, közvetítettük Nyugat felé is. De minden ország ugyanígy tette. Amerikába kivitték az európai gyümölcsöket, többek közt a magyar gyümölcsöt is, tehát nemzetközi viszonylatban sem vallottunk szégyent. Ugyanakkor ma korántsem ilyen ideális a kép – sok a probléma. De szerintem egészséges önértékelésünkhöz mindez hozzátartozik.
Kovács Gyula Európa legnagyobb egy nemzethez tartozó gyűjteménye mintegy 3600 gyümölcsfajtát tartalmaz. A könyv ismeretanyaga értelmében hogyan látja a pomológia és a hozzá kapcsolódó Tündérkert-mozgalom jövőjét, célkitűzéseinek jövőállóságát?
Ebből a szempontból bizakodó vagyok. Ez egy olyan kezdeményezés, amely alulról jön, nincs semmiféle intézményes formája, nincs benne hierarchia, nincs benne főnök és beosztott, nincs benne pénz – azok vesznek részt benne, akik szeretnének, s akik szívből csinálják. Ezt kell társadalmasítani. Ez a kezdeményezés mély és értelmes dolog; ezért érdemes élni, hogy az ember ilyenben részt vegyen és az embertársai boldogulását segítse elő. Egyáltalán, örömet tudjon okozni másoknak.
