„Mindenkinek joga van a saját betevő kultúrájához” – Nógrádi Gábor a művészet gyógyhatásáról

Nézegettem a könyvespolcát – őszintén szólva eddig nem olvastam a verseit.

Furcsa, ismeretlen költő vagyok – most éppen Halmai Tamás
költő írt esszét a verseimről, de igazság szerint elég kevés kötetem jelent
meg. Az utolsó, 2008-as kiadású gyűjteményes kötet elérhető a Magyar
Elektronikus Könyvtárban.

Kíváncsi vagyok, mi a költő elképzelése az olvasóiról, arról, hogy ki kattint a verseire.

Nem tudom. A tizenkétezres kattintásszám mindenképpen elképesztő. Nem lehet belőle másra következtetni, mint hogy valami rejtőzik ezekben a versekben, ami valós szükségletet elégít ki. Nagy részük ezelőtt ötven évvel született, de a legtöbbet ma is aktuálisnak érzem. Talán furcsán hangzik, de valójában nem én írom a verseket. A versek üzenetek, amelyek egy-egy költő tehetségén, képességén keresztül kerülnek napvilágra.

A költők többsége nem olyan tehetséges, mint a versei. Ahogy az írók többsége sem olyan bölcs, amilyennek a szövegei mutatják. Magamra vonatkoztatva azt mondhatom: amikor a verseim születtek, egyáltalán nem voltam bölcs, de nagyon erős üzenetem volt, s néha csak ma értem meg, hogy igazából mit írtam. Borzasztóan gátlásos, szorongó, visszafogott ember voltam, de a versekben kirobbant belőlem valami – tehát csak üzenet lehetett.

Honnan érkezett?

A történelemből kapott traumák üzeneteiről van szó, amelyeket az ősök átéltek. Ha valakit elszakítottak Magyarországtól Trianon miatt, annak is fáj, ezért az erdélyi írók és költők többsége igen kiváló, mert a traumájukat regényekbe, versekbe tették át. Ugyanígy természetesen egy Auschwitzot túlélt anya gyereke, az „örökmécsesgyerek” is üzenetet hordoz, és ha van tehetsége, zenében, prózában, újságíróként művészetté transzformálja, átadja, megszenvedi az üzenetet. A mai magyar irodalom is traumafeldolgozó üzemmódban működik – a befogadók szempontjából is.

Hogyan?

Ha nagyon fáj, hogy elhagyott egy nő, és olvasok valamit, ami erről szól, az aktuálisan közelebb áll hozzám, mint a többi mű, mert meg tudja érinteni a traumámat, és elkezdi gyógyítani. Vagy legalábbis úgy kezd működni, mintha gyógyítaná. Azért hallgatunk zenét, olvasunk verset és járunk színházba, mert a belső feszültségeinket próbáljuk feldolgozni. Persze emellett igaz, hogy tanulunk, és fejlődik a szövegértésünk, a szókincsünk. A kultúra a kezdetektől a félelem ellenszere az emberek számára. Miért dobálták a lándzsát a barlang falára festett bölényre? A félelmet próbálták elűzni – a szertartás a feszültség csökkentéséről szólt, és a hatására nőtt a teljesítmény. Híres sportolónk, Kulcsár Gergely mondta, hogy ha megnézi A nagy Caruso című filmet, akkor messzebbre hajítja a gerelyt.

Ha csak a teljesítménynövelésről szólna az alkotás, az nem
indokolná az ön verseire történő tizenkétezer kattintást.

Itt a túlélésről is szó van: a lelki egészségről. Az irodalomterápiáról hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, mint szélsőséges esetekben alkalmazott módszerről, tehát olyanról, amire leginkább elmegyógyintézetekben és börtönökben van szükség – de szó sincs erről: valójában a legegyszerűbben mindenki zeneterápiával, irodalomterápiával tartja magát karban. Gondoljunk egy gyerekre, aki milliószor meghallgatja ugyanazt a zenét – azt mondja, azért, mert tetszik neki. De miért pont az tetszik? Vallom, hogy azért éppen azt találja meg, mert valamilyen szempontból gyógyítja. Szerintem minden embernek megvan a maga jogos követelése a kultúrával szemben. Rejtő Jenő vagy Stephen King ugyanolyan fontos, mint Tolsztoj, Camus vagy Kertész Imre. Az, hogy száz év múlva is olvasunk Jókait, csak az érem egyik oldala – a másik pedig az, hogy egy tetszőleges hétfő estén Marikának, Jóskának, Ivánnak vagy Katinak ahhoz, túlélje a saját kisebb-nagyobb traumáit, Rejtő Jenőre vagy John Grishamre lehet szüksége.

Ezután külön érdekesnek tűnik, hogy mit olvas az író.

Ez a szakmám, tehát elsősorban a tanulás kedvéért olvasok,
de valóban igaz, hogy a gyógyulásért is. Krúdy Gyulát falom megállás nélkül, de
Hrabalt, Márquezt is, bár nem olyan jók, mint Krúdy.

Miért?

Azért, mert Krúdy sok mondata a teljes életet ábrázolja,
Hrabalnak nem, Márqueznek pedig ritkán. Krúdy néhány mondata időnként már
önmagában regény.

Mindig jól körülírható az egyén számára a traumája?

Mindenkin óriási terhek vannak. Az a kérdés, hogy megtanulja-e az ember otthon vagy az iskolában feldolgozni őket – sajnos többnyire nem. A szülők ugyanis nem értenek a neveléshez. Az elmúlt száz évben alapvetően változott meg a világ – régen a tradíció nevelt, most viszont a kultúra, amiben élünk, olyan széles spektrumot kínál a gyerek számára, hogy a szülő nem tud neki ez ügyben tanácsot adni, mert ő maga is téblábol az elképesztően sok lehetőség között: hova menjünk, mit vásároljunk, mire fordítsunk időt… Egy faluban évtizedekkel ezelőtt a vallás elég sok mindent meghatározott. Mára választani is képtelenek lettünk, az iskolában pedig éppen ezt nem vagy csak töredékesen tanítják.

Érdekes, hogy éppen a köznevelés kategóriájában kapott Prima Primissima-jelölést.

Minden író akarva-akaratlanul tanítja azt az olvasói réteget, amelyiknek ír. Ha megszólalok, tanítok, akárcsak ön. Mindenesetre több mint nyolcszáz író-olvasó találkozót tartottam, amelyeken megállás nélkül arról beszéltem, hogy a gyerekek hogyan fejlesszék a képességeiket, és hogy az olvasás mit jelent.

Ez miért fontos?

Azért, mert ha meg tudom őket tanítani, hogy vigyázzanak a
tehetségükre, akkor okosabban jönnek ki az iskolából, esetleg többet olvasnak
majd. Ha ez teljesül, akkor jobb pozíciójuk lesz a társadalomban: okosabban
választanak, vásárolnak, választanak partnert, vállalnak gyereket és nevelik.
És magasabb lesz a GDP.

Ön makacsul hisz ebben?

Igen. A depresszióm ellenére úgy gondolom, hogy az emberiség
egésze nagyon jó irányba halad. A francia forradalom óta hihetetlen
szabadságfokokra léphettünk, aminek következtében az emberiség nagyon jó jövő
elé nézhet, ha túléli önmagát. De nem biztos, hogy túléli.

Hogyan gondolhatjuk, hogy jó felé indul az emberiség, amikor
nemzeti szinten is elmaradnak szembenézések, bocsánatkérések?

A helyzet az, hogy egy vezetőnek pokolian nehéz egy olyan
országban a mentálhigiénés problémákat megoldani, amely még nem alkalmas rá.
Pláne ha a vezető sem alkalmas erre a feladatra. 1945 után Németország megrázta
magát, eltelt húsz év, és bebizonyította, hogy nem fasiszta. Egy népet, de egy
gyereket, egy feleséget, egy férjet is be lehet annyira vadítani, hogy öljön.
De ezt meg is lehet akadályozni. Öt perc alatt persze nem lehet nemzeti sebeket
meggyógyítani. A Kádár-rezsim alatt nem beszéltünk sem Trianonról, sem a
holokausztról, mintha nem történtek volna meg. Mintha nem hajszolták volna két
világháborúba az országot. A tagadással, a sérülések elfedésével a saját
ellenségeinket képezzük ki a családunkban is, például mert a gyerek úgy fog
viselkedni, ahogy nevelték.

Jó volt látni azt az erős kapcsot, ami a fiai és ön között van. Bencének gyerekként ön volt a példaképe. Gergely viszont öntől eltérően hívő ember lett.

Én is nagyon hiszek abban az Istenben, aki másnak van.
Egyszerű példával élve: én nem vagyok szerelmes, de attól még a szerelem
létezik, és ön nagyon is lehet szerelmes. Furcsa ateista vagyok, mert hiszek a
más Istenében, és örülök, ha valaki vallásos. Mentálhigiénés szempontból ez
nagyon fontos, ahogy az ima is. Sok embert megment az, hogy hisznek.

Ön abban az időben mégis szakított az Örökkévalóval, amikor a fiúknak barmicvája szokott lenni.

Természetesen volt is barmicvám, vallásos családban
nevelkedtem. De gyerekként elvesztettem az édesanyámat, és 13 évesen ennek a
feldolgozatlan traumáját hordoztam. Bementem a templomba, és kiabálni kezdtem
az Örökkévalóval, hogy adjon egy jelet, és akkor hiszek. Nem adott. Lehet, hogy
csak képzelet szülte emlék, de úgy emlékszem, másnapra a zsinagóga
homlokzatáról leesett a két kőtábla a tízparancsolattal.

Most a Shalom felirat alatt ül.

A származásom engem is meghatároz. Az identitásom megvan, az
összes versem erről szól – a vallásom nincs meg.

Beszéltünk a nem választott körülményekről, de ott vannak a
választott utak is, mint az ifjúsági irodalom. Gyerekkorától kezdve ott
szunnyadt önben a tanítani vágyás, de miért fordult az ifjúsági irodalom felé?

Nem épültem be az irodalmi életbe, nem jártam irodalmi társaságokba. Csak a legközelebbi barátaimmal, Tarján Tamással, Ördögh Szilveszterrel találkoztam. Úgy éreztem, bezáródott előttem a hivatalos irodalmi élet, ezért kerestem más utat. Könnyű volt rátalálni az ifjúsági irodalomra, amiben a tanításnak, amiért rajongok, sokkal nagyobb tere van. Ma már több mint húsz könyvem ingyenesen elérhető az interneten, ez is a tanítási vágyról és a választásaimról beszél.

Számomra mindig a befogadó a fontos, nem a művészeti elit. A társadalom hierarchikus építmény. Ilyen lett a művészet is. Számomra nem ér kevesebbet a gyári munkás, mint a politikus, ezért be kellene fejezni a művészeti alkotások rangsorolását. A mindennapok túléléséhez mindenkinek joga van a saját betevő kultúrájához a lakodalmas rocktól Mozartig, Rejtő Jenőtől Dosztojevszkijig.

Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László