Új közvetítések valós és virtuális között

Furcsa átmenetiség korszakában élünk. Még meghatározók az életünkben a fizikai, analóg tárgyak, ám már a digitális tartalmak is hasonlóan hangsúlyos szerephez jutnak. Ez a jelenség a kultúra minden területén érezteti a hatását, így a képzőművészet sem vonható ki alóla. Elemi tapasztalat, hogy a művek befogadása sokszor az online felületeken zajlik. Instán lapozgatunk a reprodukciók között, és szinte már kivételesnek számítanak az olyan esetek, amikor kiállításra megyünk, és a képeket fizikai valójukban is megtekintjük. Sőt: a befogadói tekintet gyakran már nem tesz különbséget a képernyőn megjelenített a digitális kép és a kiállítótér falán függő fizikai mű között.

A digitalizáció előretörése a képalkotást is alapjaiban változtatja meg.

Az Y generációs alkotók döntő többsége számára már evidens, hogy háromdimenziós műtárgyaik létrehozásához segítségül hívják a technológiát: analóg módon és digitális eszközök bevonásával egyaránt alkotnak. Sőt gyakran az internet esztétikájában, a mindennapi létezésük hátterét jelentő virtuális valóságban keresik és találják meg a referenciahálójukat. Ez meghatározza a létrejövő művek jellegét.

Ahogyan mi is másképpen közelítünk a művekhez, mint akár csak egy évtizeddel ezelőtt, az alkotók képalkotáshoz való viszonya is alapvetően megváltozott.

A Modem Új közvetítések című kiállításának izgalmát az adja, hogy bár a tárlaton szereplő 12 kortárs művész és négytagú művészcsoport kiindulópontja megegyezik, az is jól látszik, hogy igen különbözően közelítenek a kérdéshez. A tematikai és konceptuális sokféleség pedig jelzi, hogy tevékenységük túlmutat a jelenség puszta kimutatásán.

Műveik nem csupán a Zeitgeist dokumentumai, ugyanis erősen személyesek. Egyéni tapasztalatokról számolnak be.

Néhány művész a klasszikus táblakép destrukciójával mutat rá a képalkotási lehetőségek megváltozására. Nemes Márton színes üveglapokból, expresszív festői gesztusokból építkező műve agresszív módon zúzza szét a táblaképről alkotott elképzeléseinket. A szilánkosság, a törékenység, az ipari festékek neonos árnyalata, a negatív és pozitív terek dinamikája a táblakép definíciójának kitágítására kényszeríti a szemlélőt. Hasonló történik Tim Freiwald munkái esetében. Installatív jellegűek, különféle anyagú és színű panelekből rakta őket össze, ezért sokkal inkább tűnnek objekteknek vagy fali reliefeknek, mint klasszikus táblaképeknek. Ahogy Nemes, úgy Freiwald is előszeretettel kísérletezik nem festészeti anyagokkal. Műveiben parketta, bútorlap, üvegfelület egyaránt megjelenik, és mellérendelő viszonyuk különös feszültségét teremt.

A festészet és a tárgykészítés határait feszegető munkák gép és ember viszonyát is kérdéssé teszik.

Ki a művész? És műalkotás-e az, amit az alkotó már nemcsak a két kezével, hanem digitális eszközök vagy gépek segítségével hozott létre? A Birds of Cool nevű, négytagú csoport tagjai: Gresa Márton, Kármán Dániel, Radvánszky Levente, Németh Laca sajátos alkotói jegyeiket alárendelve a nagy közös víziónak hozták létre Birdhouse címet viselő művüket, ami különféle méretű és formájú táblákból épül fel. A táblákon a képalkotás új eszközei (a plottervágó, a nyomtató, a festékszóró pisztoly) jelennek meg, míg a feliratok, a szlogenek és a könnytől csillogó mangaszemek a képalkotás intenzitása iránti lelkesedést szimbolizálják, de a mindent betöltő vizuális zajra, valamint a műalkotás és a termék közötti párhuzamokra is utalnak.

Itt teljesen eltűnnek az ecsetnyomok. Hasonlóra törekszik Batykó Róbert is, aki a kétkezi alkotómunkát vegyíti a gépi előállítással.

Batykó a digitális képszerkesztő programok világát imitálva alkotja meg kompozícióit, amelyek festészeti jellegét az általa megalkotott festőgép hozza létre. Nagyon érdekes az ő munkái mellett szemlélni Oli Eppéit. Ezek meseszerű, elnagyolt alakjai az internetes világ avatárjait idézik, amelyeknek hiányoznak az egyedivé tevő karakterjegyeik. A kontúrjaikra redukált arcok egyedi jellegét a márkás sapka, a fülhallgató, a McDonald’s-os doboz, azaz sorozatgyártott és tömegtermékek adják. Ezek a festmények súlyos állítást fogalmaznak meg a mai társadalom kifordult értékrendjéről. 

Erősen utópisztikus hatást keltenek Keresztesi festményei is, amelyek különös, félig robot, félig organikus lényeit kihalt, sivár tájakon látjuk.

A glóbusszal játszó démonok, a fémtestű sáska, amit kiszuperált elektromos rollerek vesznek körül, a fogyasztói kultúra felelőtlenségére, a technikának a környezetre gyakorolt hatására hívják fel a figyelmet, valamint ember és gép együttélését tematizálják.

Nagyon izgalmasak Christian Holze munkái is, amelyek a klasszikus műalkotások tartalmakká alakulására reflektálnak.

A művészeti világ tárlóinak vázszerkezeteire applikált képtáblák térbeli struktúrákat villantanak fel, amelyek klasszikus festészeti gesztusokat mímelnek. Ezek a művek azért is érdekesek, mert reflektálnak arra, hogy képernyőn nézve a műalkotások felületi játékai semmissé válnak, síkká csupaszodnak.

Maja Djordjevic munkája a számítógépes képalkotás esztétikájára adott reflexió. A pixelszerű körvonalak, a digitáis firkákra emlékeztető felületek, a fényes és élénk színek használata a Paint program sajátosságait idézi meg. Az olajjal és többrétegű zománccal megfestett mű ipari jellegű, felületi fényessége pedig az ikonok világát idéző. 

Hannah Sophie Dunkelberg három munkája a festészet és a szobrászat képalkotói eljárásait szintetizálja. Az ipari technológiákkal megalkotott, alumínium fleur-de-lis (a fleur-de-lis liliomszimbólum, eredetileg a Bourbon-ház, majd Franciaország jelvénye – a szerk.) egyszerre értelmezhető monokróm festményként és reliefként, valamint ipari objektként. Hasonlóan erős a tárgyjellege Liam Fallon munkáinak, amelyek plaszticitása a szobrokéhoz közelít. 

A kiállítás nagy érdeme, hogy globálisan láttatja, milyen sokféleképpen hat a művészekre az internetes esztétika.

Rámutat, hogy a digitalizáció hatására egészen új képek és formák születnek, amelyek az anyaghasználat és a térbeliség szempontjából is számos izgalmat ígérnek. Változatos módon szintetizálják a valóst a virtuálissal, és kicsit arra is reflektálnak, hogy a realitás és a digitális lét mennyire szerves módon folyik egymásba.

A Modem Török Krisztián által kurált, Új közvetítések című kiállítása január 22-ig látogatható.

Fotók: Biró Dávid