Szmoking és bermuda
Szombat délelőtt, negyedórával a kezdés előtt még épp időben érkezem a Nemzeti Táncszínház Kis Színpadára, hogy a legfelső sorban az utolsó széket megcsípjem, aki utánam jön, már csak a lépcsőn talál helyet. Vasárnap délután viszont már harminc perccel korábban odaérve is csak egy hat-nyolc méteres sor végére tudok beállni, amely sor gyorsan nő, az emberek olyan pozícióban és olyan diszpozícióban várják az ajtónyitást, mint a futók a startpisztolyt. Amint ez megtörténik, a tömeg sodrásába kerülök, szinte roham indul először a normál székekért, majd a legjobb állóhelyekért. Ezek már nem is telt, de olyan táblás házak, ahol ha lennének rendes csillárok, azokon is lógnának az érdeklődők. (Természetesen nem szó szerint.) Nagy tétben merem lefogadni, hogy nem a nyelvészet mint diszciplína népszerű ennyire, hanem annak művelője, Nádasdy Ádám.
Első beszélgetőtársa, Kenesei István, Nádasdy régi kollégája, nyelvész-, sőt egykori egyetemi évfolyamtársa. Ha valakitől, hát tőle el kell fogadnunk a jelzőt: „Ádám a legmetaforikusabb magyar nyelvész”. Nem véletlenül indít azzal Kenesei, hogy a Nádasdy-kötetek címeiben műfajtól függetlenül visszatérő motívum a bőr, míg a friss és vastag esszékötetben egy szöveg, mi több, épp a címadó szól a nyelvészetről meg ruházatról. A nyelv bőr vagy ruha? – szól a kérdés. És nem megjátszott a töprengés vagy az első, jórészt szociolingvisztikai szempontú válasz (ruha, mert közegtől megfelelően lehet/szükséges váltogatni) után részbeni revideálás, amikor kiderül, Kenesei arra gondolt, a nyelv mindannyiunk létéhez tartozik, az tesz bennünket emberré (így már bőr).
Innen már csak egy lépés, és Nádasdy monarchikus, k. u. k. családjánál tartunk, amelynek tagjai a gyermek Ádám angoltanulását kalandvággyal és gúnyosan szemlélték (bátyjai haudujudúnak szólították, az ebédnél pedig krömplájjal kínálták). Ezt követően rövid, ám anekdotikus összefoglalás következik a nyelvtanári pálya különböző állomásairól. Kenesei konstatálja, a művész szülők után Nádasdy Ádám visszatért a korábbi felmenők tisztes polgári életéhez, egy félmondatban felemlítve a magyarnóta-énekesi kitérőt. Kuncogás és kacagás a reakció a színpadon és a nézőtéren is, Nádasdy abszolút ontopic jegyzi meg, hogy azokon az alkalmakon a Pepita Oféliában és az Örkény Színházban is szmokingban állt a színpadon.
A következő téma a(z anya)nyelvi tudatosság, amelynek felvirágzását Kenesei a reformáció korára teszi. Nádasdy közbeveti, vajon nincs-e inkább a francia forradalommal összefüggésben. A kolléga gyorsan replikázik, ott nem kellett a franciát leváltani. Igaz, igaz – így Nádasdy, hiszen Közép-Európa nagy birodalmaiban az államnyelv és a kisebbségi nyelvek egészen más viszonyban voltak egymással. Szó esik arról, milyen, egészen Trianonig érő történelmi következményei voltak a latin államnyelv eltörlésének.
Zamenhof és az eszperantó érintésével máris a lexikológiánál és a (nyelvészeti) önkényesség elvénél tartunk. Nádasdy egyik példaszava a töpörtyű, mert számos feltételnek kell megfelelni, hogy valami töpörtyű legyen, „komplexebb síkidom, mint ez az asztal”, magyarázza. A másik pedig a Kálmán Lászlóval közösen megalkotott negatív cipőtalpsár, ami az a sárdarab, ami az edzőcipő talpán megszárad és leesik. Végül abban maradunk, hogy talán a jóistennél van egy általános katalógus, és abból választ a különböző dolgok és fogalmak megnevezésére, de abban azért Nádasdy sem biztos, hogy a negatív cipőtalpsárt ott fönt katalogizálták. Azt viszont valószínűsíti, hogy a tudni és ismerni jelentésű angol to know-nál összeragadhatott két cédula.
A durva szóval és a kötet egyik esszéjének részletével illusztrálja a jelentésváltozást, és még arra is van idő, hogy választ kapjunk arra a kérdésre, hogy a magyar vagy az angol nyelvben van-e több szó. Minél több szó van egy nyelvben, annál jobb, mondják az angolok a középkor óta, és élvezik, hogy mint egy szivacs, úgy szippantanak be más nyelvekből szavakat, addig az – és most tessék megkapaszkodni – „análisan retentív magyar kultúrtudat” az idegen szavakat igyekszik kizárni. Csak úgy sorjáznak a problematikus területek a predikálható jelentésű szavaktól az igekötők helyéig, és megegyeznek, nem könnyű a szótárkészítők dolga.
A stigmák és a magyarral párhuzamosan élő magyar’ (ejtsd: magyar vessző, mint a matematikában) változatok vezetnek Nádasdy Magyar Narancs-beli nyelvművelő sorozata, a Modern Talking századik tárcájának egy részletéhez, amelyből kiviláglik a nem tiltásra vagy stigmatizációra, hanem érzékenyítésre és gyakorlatiasságra épülő nyelvészeti credo.
Milyen nyelv az angol?
Bár vannak más nyelvből vett példák, de jórészt ezen a beszélgetésen is az angolra hivatkozik Nádasdy, ami a Milyen nyelv az angol? könyvbemutatóján teljesen magától értetődő. A Morcsányi Gézáról elnevezett terem nem a legideálisabb elrendezésű, emelkedő nézőtér nélküli, így sem a fővendég, sem az őt kérdező Szabó T. Anna és unokatestvére, Szabó T. Annamária, azaz Anikó nem ül le az asztal mögé. Azt nem állítom, hogy a fizikai pozícióba van belekódolva, de tudományos stand uppá alakul a következő, laza elszólásoktól a finom öniróniáig a humor széles skáláját bejátszó, a közönség részéről több alkalommal tapssal megszakított negyvenöt perc.
Az egyébként unokatestvéri viszonyban levő Anna és Anikó felmenői közt számos jeles nyelvész van: a nagypapa, Szabó T. Attila, Anikó édesapja, Szabó T. Ádám, de Anikó is erre a pályára lépett. Anna és Nádasdy Ádám is jeles költők és angolos műfordítók, így hármójuk számára a közös nyelv sok szempontból adott.
Coming outtal kezdődik a beszélgetés. Szabó T. Anna angol szakos hallgatóként élvezettel járt Nádasdy Ádám előadásaira, de annyira nagyra tartotta, hogy nem mert nála sem szemináriumokat, sem vizsgákat felvenni.
Nádasdy Budapesten és Londonban él, így az első téma az itthont és az otthont érintette nyelvészeti szempontból, a font és a forint árfolyamának, az átváltás egészen hétköznapi felemlítése pedig magas labda a nyelvi átváltáshoz, azaz a műfordításhoz. Alig telik el három perc, és máris azt érzem, egy kivételes szellemi pingpongmeccset nézek, a bajnokok gálamérkőzését.
Tegezed vagy magázod a professzor urat? – kérdezi Anikó Annát, és felvetődik, mennyivel könnyebb lenne angolul. Jó, jó, az egységes you arra utal, hogy az angol demokratikus nyelv, mert tegez, vagy épp ellenkezőleg, udvarias, mert magáz? És mi van az imádságokkal, az Istennel való viszonnyal? Nádasdy nyelvtanár, nyelvtörténész és leíró nyelvész énje más-más válasszal szolgál, de van, amit a már említett credója jegyében azzal lábjegyzetel, hogy úgyis a nyelvhasználó fogja eldönteni a kérdést, nem a nyelvész.
Sekszpír vagy Sékszpír? Kecsap vagy kecsöp? Péhádé vagy píéjcsdí? S hogy még tovább menjünk: handout vagy kiosztmány? A helyes válasz: nem vagy, hanem és, sőt is! Mert mint tudjuk, Nádasdy a megengedésben és a gyakorlatban hisz, de elmagyarázza, melyik honnan ered, melyik miért fogadható el. (A kecsöp esetében mások a meglátásaik, Szabó T. Anna szerint egy bizonyos kor alatt Varró Dániel Lecsöppenő Kecsöp Benője az ok.) Majd aztán arról is szót ejt, a trust miért lett és maradt tröszt magyarul, nem pedig traszt, a punk pedig miért csak pankként használható, pönkként nem. (Azon múlik, a franciáknak van-e közük hozzá.) És aztán végső verdiktként kimondja: „Fosszilizálódott szavakhoz nem nyúlunk!”
Kötőmód, hasított és ál-hasított mondat, tranzitív ige, a műveltető szenvedője – pályaelhagyó, tanár szakot is végzett angol–magyarosként a múlt távoli ködéből lebegő nyelvi alakok intenek felém. (Miközben Nádasdy Ádám a Canterbury mesékből középangol kiejtéssel felolvas, az integetés egyre hevesebb. Biztosan hozzájárul ehhez az is, hogy Szabó T. Anna megjegyzi, régen ehhez Nádasdy részéről tánc is tartozott.)
Kitárgyalják a nyelvváltozatokat a helyi dialektusoktól a szociolektusokon át egészen az egyes országok különböző angoljáig. Számokat citálnak: egymilliárd-száznegyvenmillióan beszélnek angolul, közülük csupán 380 millióan használják anyanyelvként. Ezek után kié az angol? (Jut eszembe az operettslágerből: mindenkié és a senkié.) Nádasdy szerint ma már szerte a világon könnyebben elfogadják, hogy valaki nem jól tud angolul. „Rosszul tudni litvánul: abban van valami nevetséges. Rosszul tudni magyarul: abban is van valami furcsa. Rosszul tudni angolul: sag’ schon.”
És vajon könnyű vagy nehéz nyelv? Kinek, mármint milyen anyanyelvűnek? Anikó magyart mint idegen nyelvet is tanít, praxisából mondja, B1 szintre (kb. alapfok) nehéz eljutni, de onnan a B2 (kb. középfok) csak egy ugrás, míg egy angolul tanuló magyar hamar sikerélményt kaphat, de B1-ről B2-re jutni nem egyszerű.
Anikó szerint Nádasdy Ádám életüzenete a tanítás, és aki a könyvbemutatón részt vett, úgy megy el, hogy tanult valamit. Anna ezt azzal erősíti, hogy még a Nádasdy-novellákban is vannak szómagyarázatok.
A szerző úgy fogalmaz, a Milyen nyelv az angol? nem tankönyv, hanem játékos és szubjektív leírás. A fülszövegből kiderül, olyan olvasót képzelt maga elé, „aki közepesen tud angolul (legalábbis olvasni), (…). De reményeim szerint a mű számos részletét a kezdők, az angollal most ismerkedők is haszonnal olvashatják, másfelől talán a jól tudóknak is tud újat, érdekeset mondani.”
A magam részéről az angol komplex nyelvészeti szigorlat tételeit legutóbb huszonévvel ezelőtt kézbe vevőknek különösen ajánlom ezt a könyvecskét. Annak, akiknek ugyanez magyarból is megvolt, a második kiadásban most megjelent Milyen nyelv a magyar?-ral párban. Aki meg úgy szeret olvasni, hogy egy vastag könyvet valahol random felüt, válassza a Szmoking és bermudát, biztosan nem fog mellényúlni. A könyvespolcon legalábbis. A gardrób már más kérdés.
Fotók: Sorok Péter / Kultúra.hu
