Nadia Kaabi-Linke berlini képzőművésznél jártunk, akinek művei a geopolitika, a bevándorlás és a transznacionális identitások témáival foglalkoznak. Egyik legismertebb munkája a New York-i Guggenheim Múzeum gyűjteményében szereplő Flying Carpets.

Nadia_Kaabi-Linke,_Berlin,_2020_16.jpg
Nadia Kaabi-Linke. Fotó: Timo Kaabi-linke

Csípős a reggel Berlinben, és nem aludtam eleget, amin a dupla kávé sem segít. Mégis lelkesen indulok Nadia Kaabi-Linkéhez, akinek legutóbbi, visszatekintő kiállításától lenyűgöződtem. A tuniszi születésű, de ukrán gyökerekkel is rendelkező művészt leginkább 2011-es, Flying Carpets című szobráról ismerik, ami a New York-i Guggenheim gyűjteményét gyarapítja. Ez a mű a velencei bevándorló kereskedők tapasztalatait tükrözi, akik gyakran gyorsan összecsomagolható szőnyegekre teszik ki az áruikat, hogy ha a hatóságok elől menekülni kell, egy pillanat alatt megtehessék. Nadia híddá térképezte és acélból, alumíniumból, cérnából alkotta újra az árusok és takaróik mozgását, majd a néző fölé függesztette őket. Azóta is rengeteg olyan munkát hozott létre, ami a geopolitikával, a bevándorlással és a transznacionális identitással foglalkozik. Művei az erőszak természetére és jelenlétére is érzékenyen reflektálnak.

Annyira izgatott vagyok a közelgő találkozásról, hogy rossz villamosra szállok, amelyen ráadásul elkapnak az ellenőrök. Hiába van jegyem, be kellett volna dugni. Már régóta utazom, mire észreveszem, hogy nem jó kerületben járok, és csak kiadós taxizás után, húszperces késéssel érkezem a megadott címre. Kreutzbergben, a város egyik művésznegyedében vagyok, amely teli van belső udvaros, 18–19. századi épületekkel. Patinás kapun haladok át, barna korlátos lépcsőházban battyogok fel a negyedikre. Nadia óriási mosollyal fogad, és gyorsan beinvitál a napfényes térbe. Szemem azonnal megakad az izgalmas részleteken: a vibráló színekkel szőtt szőnyegen, amelyen virágmintával sűrűn befuttatott kisasztal áll, a falon lógó szentképen és a sarokbeli cserépkályhán. 

598e623e-60f9-471c-9288-c9f32bdc4ac5_rw_1920.jpg
No One Harmes Me Unpunished

Azt már csak később veszem észre, hogy a fejünk felett függ a No One Harms Me Unpunished (Senki sem bánt büntetlenül) című installáció, amely a női ellenállás szimbólumaként is értelmezhető. A rugós matrac fémspiráljain száraz bogáncsréteg, amely egyszerre hat törékenynek és veszélyesnek. A cím egy ellenállásról szóló skót legendából származik, az installáció pedig éppúgy értelmezhető a nemek közti egyenlőtlenség, mint mélyen rétegzett, ambivalens érzelmek műveként.

Nadia művészetében egyébként is fontos a fent és a lent, művei kimozdítják a nézőt a statikus befogadói pozícióból. A Hamburger Bahnhof Seeing Without Lights (Látás fények nélkül) című kiállításán is szerepelt Under Standing Over Views is függesztett mű: olyan alkotás, amely a világ különböző városaiból gyűjtött faltöredékek felhasználásával készült. Az alkotó selyemszálakra fűzte fel, majd a mennyezetről lelógatva úgy rakta össze őket, hogy az Egyesült Arab Emírségek térképét rajzolják ki. A mű megkövetelte a nézőtől, hogy alá állva felfelé tekintsen, és a megvilágítás a falra vetítette a forma árnyékát, amitől az installációnak drámai jellege lett.

64a3fd62-6527-4f4c-aca7-6e795d347f41_rw_1920.jpg
Under Standing Over Views

„A fény és az árnyék nagyon fontos. Azt szeretném, hogy a műveimet nézve a spirituális élménnyel gazdagodjon látogató” – magyarázza a művész. A mostani kiállításon sötét, élesen megvilágított intim terekben jelentek meg a művei, amelyekbe zsinórfüggönyökön keresztülhaladva lehetett bejutni. Szakrális tér képződött a körülöttük, amelyben a látogató lelassult, kontemplatív állapotba került, érzékei pedig kiéleződtek. 

Nadia műveinek egy része az erőszak természetével vagy rejtett lenyomataival foglalkozott, ám most már szeretne másra figyelni. „Az erőszak ma már mindenhol jelen van és látható; nem kell hogy a művészet felhívja a figyelmet a létezésére, hiszen az emberek napról napra a saját bőrükön tapasztalják meg.” Szerinte most sokkal fontosabb, hogy a művészet a szépséget hangsúlyozza, „mert a szépség gyógyít”. Az embereknek arra van szükségük, hogy elmeneküljenek a valóság borzalmai elől, valamiféle feloldozásra van szükségük, azt pedig csak a művészet tudja megadni. A  művészetnek, a szépségnek gyógyító energiája van, így segíthet a túlélésben.

5693c384-c7a2-4b35-a7f8-f096f83b1fc9_rw_1920.jpg
Walk the Line

Ezen a ponton hangzik el e találkozás legfontosabb állítása: „A gyógyító nem az, aki gyógyít, hanem aki először saját magát gyógyította meg, így megkapta azt az energiát, amely meggyógyítja a többieket.” Így működik a művész is: a bensejében zajló forrongás megoldása a műalkotás, amely aztán képes a nézőre is hatást gyakorolni, az energiáival gyógyítóan hatni. De így létezünk mi is: ha sikerül feldolgoznunk a traumánkat, akkor pozitív rezgéseket produkálunk, ami jó hatással van a környezetünkre. 

Előkerül a Velencei Biennálé témája. Arról beszélgetünk, hogy a nemzeti pavilonok mennyire korszerűek, és arra jutunk: ma már porosnak tűnik az elképzelés, hogy egy művész a projektjével a nemzetét képviselje. Hiszen az alkotók főként személyes, regionális vagy globális jelenségekre reflektálnak, és nem nemzetiekre. Nemes Márton projektje is inkább „Nemes Marci-s”, nem pedig magyar, sőt még csak nem is kelet-európai.

b00dbd68-6c0a-4a89-a8fb-a4dc4939ce49_rw_1920.jpg
Inner Circle

Nadia esetében sem beszélhetünk nemzeti identitásról: Tunéziában született, majd Tuniszban és az Arab Emirátusokban nevelkedett, de ukrán gyökerei is vannak. Franciaországban, a Sorbonne-on tanult, majd egy ideig Párizsban élt, mielőtt Berlinbe költözött volna. Transznacionális identitású, autonóm művész, aki a személyes megéléseit ülteti át műtárgyakba, és azok globálisan értelmezhetők.

Lapozgatni kezdjük a korábbi katalógusait, és rájövök, hogy azokat a műveit is nagyon kedvelem, amelyek a női szerepekkel foglalkoznak vagy a női elnyomásról és ellenállásról szólnak. A Fatima öt egyforma méretű szimbólumot, Fatima kezét jeleníti meg dobozokba zárva. Az arab világban ez a motívum a nőiességet jelenti, és óvó-védő amulettként tekintenek rá, amely megvédi a gonosztól a hordozóját. A kezek ívelt, organikus formája éles ellentétben áll azzal a geometrikus szerkezettel, amelybe a kompozíciók kvázi be vannak zárva. A művész ezzel a gesztussal jelzi: a felmenői nemzedékének sok nőjéhez hasonlóan azt várták tőle, hogy illeszkedjen be a merev társadalmi keretek közé. Az ellenállásról szólt A Matter of Resilience című kiállítása az ammáni Darat al Fununban. A Das Kapital – Epilogue című installáció a erkölcsileg és gazdaságilag korrupt rendszerek tekintélyét tette kérdéssé, a Hamburger Bahnhofban is szerepelt Kula pedig a szívósságról beszél. 

Nadiának még az erőszakról szóló művei is reményt ébresztenek, mert azt állítják, hogy a rendszerek előbb-utóbb összeomlanak, hogy túl tudunk élni helyzeteket, és hogy van bennünk valami, ami soha el nem pusztítható, ki nem oltható.

Fotók: Nadia Kaabi-Linke