Az előkelő és elegáns Veres Pálné utcai bérpalotába 1917-ben költözött Ady Endre és Boncza Berta. Az első emeleti három szoba-hallos és fürdőszobás lakásban korábban Boncza Miklós élt és szerkesztette a Magyar Közigazgatás című lapot, halála után pedig lánya és veje kapták meg örökségként.
A házaspár 1917 októberében érkezett Csucsáról a fővárosba, Csinszka pedig sok ötlettel és szenvedéllyel fogott hozzá a lakás berendezéséhez. Hozott otthonról bútorokat, de újakat is vásárolt, a korban szokatlan módon nem tapétáztatott, hanem fehérre meszeltette a falakat, a parkettát amolyan padlószőnyegszerűen filc anyaggal borította, az ajtószárnyakat leszedette, helyükbe vastag függönyöket rakatott, hogy a hangokra, zajokra érzékeny nagybeteg Adyt semmi ne zavarja.
November második felében tudták elfoglalni új otthonukat hármasban, Vonyicával, azaz Márk Annával, aki mindenes cselédként vitte a háztartást, és ellátta a szükséges teendőket a cigarettasodrástól patikába rohanásig, az újságvásárlástól a fürdővíz elkészítéséig. Ez utóbbi akkortájt egyáltalán nem volt napi feladat, viszont komoly szakértelmet is igényelt. Ennek a hátterébe vezette be az érdeklődőket Molnár Álmos, a BTM Kiscelli Múzeum muzeológusa a Nagyvárosi vízhasználat és privát higiénia – Ady Endre és Boncza Berta fürdőszobája című, technikatörténeti fókuszú ismeretterjesztő előadásában, stílszerűen a helyszínen, az MNMKK PIM enteriőr-lakásmúzeumában.
Víz- és várostörténeti kontextus
Budapest édes- és karsztvizekben gazdag földrajzi közegben jött létre és fejlődött, azaz a főváros története egyidős a vízhasználat történetével, és ez adja a fürdőkultúra alapját is – emelte ki a muzeológus, és hozzátette, hogy a víz gyógyító hatása sokáig fontosabbnak számított, mint a higiéniában játszott szerepe.
A Veres Pálné utca Pest szabad királyi város legrégebbi magterülete, amely az urbanizációs folyamatoknak köszönhetően a metropolisszá fejlődés évszázadai alatt komoly változáson ment át. A lakásnak helyet adó tömbre sem ismernénk rá korábbi képekről: három kisebb, barokk alapokon nyugvó klasszicista épület állt a Zöldfa és Curia utca kereszteződésében. És a vezetékes vízről sem hallottak még a korabeli emberek.
Pesten ugyanis nem volt vízvezetékrendszer, szinte mindenkinek saját ásott kútja volt, innen nyerték a szükséges ivóvizet, e kutak vize azonban számos betegség forrása volt. A nem ivóvíznek használt vizet a Dunából szerezték be, pontosabban vásárolták a Duna-vizeseknek hívott vízárusoktól.
A csatornázottság hiánya és az ekkor még igencsak kiterjedt állattartás egészségügyi és higiéniai szempontból halaszthatatlanná tette a vízellátás megoldását.
A mai Veres Pálné utcában lakók szerencsések voltak. A muzeológus azonban kiemelte, ez nem azt jelentette, hogy azonnal a lakásokba vezették be a vizet, hanem csupán azt, hogy szerencsés esetben volt az udvarban az ásott és kikövezett kút mellett vezetékes vizet adó falikút is. Problémát okozhatott, hívta fel a figyelmet Molnár Álmos, ha a kút túl közel került az árnyékszékhez, mert az a kolera egyik melegágyának számíthatott.
Kis budapesti fürdőszoba-történet
A biedermeier korszakban találkozhatunk az első olyan bútortervekkel, amelyek egyesítik a higiénia és a szépítkezés követelményeit, és helyet kap benne mosdótól ágytálig, fogportól szappanig minden szükséges eszköz. Ezek már úgy készültek, hogy nappal diszkréten belesimultak a lakás berendezésébe, este pedig, immár kinyitva, új funkciót kaptak.
A muzeológus kiemelte,
A fémlemezből készült kádak kezdetben nem csatlakoztak rá a hálózatra, ezért lefolyójuk sem volt, hanem ugyanúgy ki kellett belőlük a fürdés után önteni a vizet, ahogyan a mosdótálakból vagy lavórokból; élelmes és ügyes mesteremberek azonban készítettek olyan, szintén hálózattól független, kezdetleges zuhanymodelleket is, amelyeket egy kis pumpás keringetőszerkezettel láttak el. Cinkezett vagy ónozott vasból készültek az eszközök, hogy a rozsdásodást elkerüljék, míg az armatúrák hirdetésekben, katalógusokban az 1870-es években jelentek meg. De nem csupán ez mutatja jól a vízhálózat kiépülésének ütemét.
Kezdetben annyira új volt a sokféle technikai hátteret igénylő szakma, hogy nem kötötték szaktudáshoz, lassan azonban kialakult a fürdőszobákra specializálódott vállalkozói réteg és termékkínálat. Persze, az első világháború erre is hatással volt – tette hozzá a muzeológus. Nemegyszer rekviráltak hadi felhasználásra, különösen rezet, nem véletlen, hogy a kínálat is lecsökkent, ekkortájt ritkaságszámba mentek a fém fürdőszobai berendezések.
A modern higiénia tárgyi eszközeinek létrejöttét segítette a szennyvizet a Dunába vezető csatornázás elterjedése – érdekességképp jegyezte meg Molnár Álmos, hogy a Duna menti gyűjtőcsatornát fúrópajzsos technológiával alakították ki, ami technikailag olyannyira megelőzte a korát, hogy a tapasztalatokat a metróépítésben hasznosították –, míg a legnagyobb áttörést a főváros vízfogyasztási kielégítésében a káposztásmegyeri vízmű átadása hozta el. Ennek pedig egyszerre volt következménye a fürdőszoba-berendezések technikai változása és a piaci kínálat növekedése.
Mint arra a muzeológus felhívta a figyelmet,
Látta a vízhordó cselédlányokat, amikor az 1880-as években Budapestre került, majd az akkori negyedik kerületi Veres Pálné utcában a lehető legmagasabb komfortfokozatban szerkesztette lapját: a lakásban volt villanyvilágítás, házközponti fűtés, a fürdőszobában – amely a korabeli alaprajzokon csak mosdóként szerepelt – hideg-meleg folyó víz.
A fürdetés mesterei, a cselédlányok
A fürdés szép lassan külön helyiséget kapott a lakáson belül. Ekkor már a fürdővizet sem a konyhai tűzhelyen melegítették, hanem a káddal szinte összeépített, kifejezetten erre a célra fejlesztett kályhával. Csapot is kapott ez az eszköz, amelynek segítségével ki tudta keverni mindenki a maga számára megfelelő hőfokot, sőt már a zuhanyrózsára is képesek voltak applikálni egy kis hőfokmérőt. (Viszont, tette hozzá a muzeológus, van egy csavar a történetben: ezekből az eszközökből is készültek még hálózatfüggetlen, tartályos verziók.)
Ez azonban a társadalom egészéhez mérten elenyésző, emelte ki a BTM Kiscelli Múzeum munkatársa, hiszen a fővárosban hatszázezer embernek nem volt fürdőszobája, hanem lavórban, fateknőben tisztálkodott. A szegény gyerekeket havonta egyszer csutakolták le, a nagymosás után megmaradt vízben, de a magasabb társadalmi státuszba tartozók sem fürödtek meg minden egyes nap. Igaz, hogy a polgárosodás magával hozta a testápolás fontossá válását is, de még a tehetősebbek sem nyújtóztak el a vízzel teletöltött kádban, csupán arcot, kezet, lábat, hónaljat mostak.
Budapest, a népfürdőváros
A városban egyre-másra nyíltak a nyilvános gyógyfürdők, ahol akár személyre szabott tisztálkodási szolgáltatást is kaphattak a vendégek, de szigorúan elválasztották egymástól a polgári fürdőt, a társasági élet terét, és a népfürdőket, a tisztálkodás terét. Bár, jegyezte meg a muzeológus, a medencékbe lépés előtt a lábmosás és a zuhanyzás nem volt bevett szokás, ami a mai fogalmaink szerint legalább annyira meglepő, mint az, hogy a század első évtizedeiben az emberek havonta mindössze egyszer fürödtek úgy igazán rendesen.
A cselédek közel 70 százaléka fürdött a tisztasági fürdőkben, a többiek, közel húszezren azonban nagyon szerencsések voltak, és a kiszolgált család fürdőszobájában, a használt vízben fürödhettek. Ismerve a viszonyokat, Adyéknál is – akik a korszellem jegyében követték a higiéniai szokásokat – valószínűleg ez utóbbi történhetett.
Adyék fürdőszobája
A hálózat kiépítését a korábbi bádogosok végezték, így alakult ki a vízvezeték-szerelő szakma. Kezdetben többnyire magas ólomtartalmú csövekkel dolgoztak, így nem volt veszélytelen a korabeli ivóvíz.
A meleg víz gőzzel jár, ami a meszelt falnak nem tesz jót, ezért – magyarázta a muzeológus – a szegényebbeknek a vízlepergető olajfestéket ajánlották, a padlóra pedig a mai szaunákban használt fakeretes járólapszerűséget. Ám volt ezeknél jóval gyorsabban tisztítható, higiénikusabb megoldás is: a csempe.
A modernizációban kiemelkedő szerepet játszott fajansz- és szanitertermékeivei a budapesti Zsolnay gyár vagy a kispesti Gránit porcelángyár. Általuk került a falakra csempe, a bádogkádakat pedig felváltották a hőtartásban is jobb zománcozott kádak. Ezeken a felületeken – pláne a villanyvilágítás elterjedésével – sokkal hamarabb látható a szennyeződés, így a cselédeknek igencsak megnőtt a háztartási munka mennyisége, mert a ház asszonya hamarabb észrevette, ha valami nem volt makulátlanul cseppmentes. (A közegészségügyi szempont valószínűleg másodrangú szerepet kapott.)
A fürdési rituálé a kályha befűtésével kezdődött. Ehhez általában fát használtak – bár volt koksztüzelésű és falra szerelhető, kifejezetten balesetveszélyes verzió is, az autogejzír –, ami a háborús körülmények között nem volt egyszerű. De a cselédlány nem csupán ezért felelt. Ő kötötte rá a kályha bojlerhez hasonló tartályát a vezetékre, ami ugyanolyan szakértelmet kívánt, mint a gazdájának kellemesen meleg fürdővíz elkészítése, hiszen a csap óvatlan megnyitásakor létrejövő nyomáskülönbség komolyabb égési balesetet, de akár robbanást is előidézhetett.
Az 1910-es években nem csupán a technika, de a vegyipar is jelentős mértékben fejlődött. Számtalan piperecikk vált elérhetővé nagy tömegben, ennek köszönhetően pedig a fürdés is egyre élményszerűbbé vált.
Kályha, mellette egy kosár fa, kád, oldalán szivacs és szappan, mosdókagyló, fölötte polcon körömkefe, fésű – még ha jelképes is a berendezés, egyértelmű, hogy az otthonosság helyett a funkció számított a fürdőszoba kialakításánál. Látszólag kakukktojás a vasaló, hiszen nem itt vasaltak, de volt, hogy az eszközt a kályhán melegítették. A radiátor a kor eszközeinek párhuzamosságait, a különböző technikai fejlettségi szintek egymás melletti létezését mutatja, hiszen gondoljunk csak bele, a kályha nem csupán a vizet, de a helyiséget is melegítette.
És miközben Molnár Álmos a fürdőszobában állt és magyarázta a száz-egynéhány évvel ezelőtti technika történetét, hirtelen észrevette, hogy nincs a padlón lefolyó, a kádnak viszont van kimenete. Nahát, ez valódi rejtély! Meg az, hogy a vécét vajon mikor választották le a mosdóról.
Fotó: Csiki Vivien / Kultúra.hu
