Napoleone di Buonaparte 1769. augusztus 15-én született Korzika szigetén, Ajaccióban, olasz származású kisnemesi családban. A katonai akadémia elvégzése után tüzér hadnagyként kezdett szolgálni, üstökösszerű felemelkedése 1793-ban kezdődött, mikor az általa irányított tüzérségnek köszönhetően sikerült visszafoglalni az angolok által megszállt touloni kikötőt. Még abban az évben, alig 24 évesen tábornokká nevezték ki és az olasz hadszíntérre vezényelték, de a jakobinus diktatúra bukása bizonytalanná tette helyzetét, rövid időre őrizetbe is vették.
Napóleon nem sokkal később feleségül vette a nála idősebb kreol szépség Joséphine de Beauharnais-t, s a mézeshetek után visszatért az itáliai hadszíntérre, ahol tönkreverte az osztrák seregeket. Az 1798-as egyiptomi hadjárat során elfoglalta Kairót, de az abukíri tengeri vereség miatt csak nagy nehézségek árán jutott vissza Franciaországba.
A hatalmat 1799. november 10-én ragadta magához: az úgynevezett brumaire-i államcsíny ügyetlenül zajlott, de a Direktórium iránti bizalomvesztés miatt mégis sikerrel járt. A csatatéren aratott diadalok rendkívül népszerűvé tették, s 1802-ben örökös konzullá választották, ezután gyakorlatilag teljhatalommal rendelkezett. A „kis korzikai” két évvel később egy, a britek és a száműzött Bourbonok által támogatott összeesküvés leleplezése után úgy döntött, hogy a konzulátus helyett monarchiát alapít.
Annak is tudatában volt, hogy tervei megvalósításához hatalmát el kell ismertesse a kontinens többi uralkodójával, akik Franciaországot továbbra is köztársaságnak, Napóleont pedig egyszerű közembernek tekintették – ehhez pedig a legjobb módszer, ha az ő fejére is korona kerül és dinasztiát alapít.
Azonban tisztában volt a kockázatokkal is, óvakodott attól, hogy visszatérjen az ancien régime gyűlölt időszakához és a Bourbonok abszolutizmusához. Császárrá koronázását, a francia monarchia ismételt létrejöttét igyekezett a forradalom egyenes következményeként, sőt beteljesedéseként bemutatni. A közép- és kora újkori elképzelés szerint az uralkodó felkenése szakrális ceremónia volt, amely azt volt hivatva jelezni, hogy annak hatalma az istentől ered – Napóleon ezzel szemben arra törekedett, hogy megmutassa: hatalmát saját eredményeire, katonai sikereire és a francia nép támogatására alapozza, legitimitásának jellege a hagyományoshoz képest teljesen új.
A monarchia megteremtése jól megkoreografált folyamat volt: a császári címet 1804 júniusában a szenátus ajánlotta fel az első konzulnak, aki ezt csak az örökletes császárság létrehozását szentesítő népszavazás után fogadta el; a hivatalos adatok szerint a 3,5 millió igennel szemben 2569 nem érkezett.
Az 1364 óta a reimsi katedrálisban rendezett ceremóniának szigorú és meghatározott rendje volt, amely előírta, hogy melyik hat egyházi főméltóság segédkezik a reimsi érseknek, aki végül felhelyezi a koronát a király fejére. Napóleon koronázásának helyszíne viszont a párizsi Notre-Dame-székesegyház lett, ahol jelen volt ugyan VII. Pius pápa, aki megáldotta Napóleont és a Martin Guillaume Biennais által készített új koronát is – azt azonban maga a császár helyezte a saját fejére, majd az előtte letérdelő feleségét is megkoronázta egy hasonló, de kisebb koronával. Az üzenet egyértelmű volt: hatalmát nem származásának vagy az egyház áldásának, hanem saját magának köszönheti, egyenrangú a többi európai monarchával, rendszere pedig szakít a Bourbonok gyakorlatával.
A koronázást követően mindenki egyet előre lépett, családjának tagjai császári hercegi címet kaptak, új nemességet kreált, tábornokait pedig marsallá nevezte ki. A császár szokott lendületével formálta át Franciaországot: centralizált közigazgatást hozott létre, prefektusokat állított a megyék élére, megalapította a központi bankot, szigorú adórendszert vezetett be. Az állam és az egyház kapcsolatát konkordátumban rendezte. Legmaradandóbb műve törvénykönyve, a máig hatályos Code Civil, amelyet világszerte átvettek.
Hadvezéri zsenialitását győzelmek sora bizonyította: Ulm, Austerlitz (1805), Jéna (1806), Friedland (1807), Wagram (1809). 1807-re Nagy-Britannia és Portugália kivételével minden európai ország szövetségese vagy vazallusa volt, testvérei különböző trónokon ültek. 1809-ben Ausztria ellen indult, Győrnél legyőzte az utolsó magyar nemesi felkelést. A hatalma tetőfokán álló császár elvált Joséphine-től, és feleségül vette Mária Lujzát, I. Ferenc osztrák császár lányát. 1811-ben megszületett fia, a Sasfiók, akit római királlyá nevezett ki.
A borogyinói csata után elfoglalta Moszkvát, de végül visszavonulásra kényszerült, a Grande Armée színe-java odaveszett az orosz télben. A kudarc után az ellene összekovácsolt hatodik koalíció 1813-ban Lipcsénél legyőzte, 1814-ben lemondásra kényszerült, és Elba szigetére száműzték. 1815 márciusában visszatért, száznapos uralma a waterlooi csatatéren ért véget. Másodszor is lemondott, és ezúttal már a távoli Szent Ilona szigetére deportálták, ott halt meg 1821. május 5-én, alig 51 évesen, valószínűleg gyomorrákban. Holttestét 1840-ben vitték haza és az Invalidusok templomában temették el.
