Somogyi Győző képzőművészeti gimnáziumban érettségizett, eredetileg is művésznek készült. Később jött a teológia, a rövid lelkészi szolgálat, de ez alatt is folyamatosan rajzolt és festett. Az első grafikai kiállítása 1973-ban volt, és rögtön befogadta a szakma, ami azt jelentette, hogy felvették a Művészeti Alaphoz, a Képzőművészeti Szövetségbe, azóta számít hivatásos művésznek.

Ha valaki az ön munkásságát összességében tekinti, volt a tárlatain, forgatta az ön által illusztrált könyveket, akkor elsősorban két jelentős tematikát fedezhet fel. Az egyik a hadtörténeti, a másik pedig a bibliai. Melyikkel kezdett először foglalkozni?

A katonásdi volt előbb, mert engem négyéves korom óta elbűvölt a hadtörténelem, egyáltalán a katonai öltözetek, a hadi játékok, mint egyébként a legtöbb fiút általában abban a korban.

De ez nem válik aztán mindenkinél hivatássá, sőt hagyományőrzéssé.

Visszatekintve úgy látom, hogy a gyerekkori papírkatona-készítésből, ebből az aprólékos kézműves piszmogásból ered az én egész képzőművészetem. Mind a mai napig a részletekből indulok ki. Nagyon vékony tollal és pici ecsettel festek, nem a nagy formáktól indulok a részletek felé, hanem fordítva. Ez részben ered ebből a gyermekkori játékból, amelyet mind a mai napig nem hagytam abba. Részben pedig abból, hogy négy évig nyomdászként dolgoztam, és a nyomdászgondolkodás, a nyomdásztechnika máig hat rám mind a két műfajban.

Mikor érezte azt, hogy most már kutatnia is kell? 

Képzőművész voltam és vagyok, de közben doktorátust szereztem történelemből, és tíz évig tudósnak is készültem. A katonaság iránti rajongásom két forrásból ered: az egyik a művészet, a másik a történelem. A katonaság mint a történelmi kultúrákban a második rend a papság után, valamint a fegyverviselő nemesség történelem- és kultúraformáló erő volt, és a katonaság mind a mai napig hordoz magában egy ilyen kiválasztottsági küldetést. Tehát nem a háború és a vérontás az, ami engem a katonasághoz vonzott, hiszen a háború minden korszakban borzalmas, hanem az, hogy a katonaság körül kialakult egy nagyon magas fokú művészet. Gondolok a színes katonai öltözetekre, a zászlókra, a katonazenére, a katonai parádéknak a megrendezésére és így tovább. Tehát ez a kultúra az, ami vonz engem a régi idők katonaságában, a másik pedig a történelem.

A magyar történelem szerencsés földrajzi helyzeténél fogva hadtörténelem. A magyarság folyamatosan háborúban vett részt, és kialakított egy sajátos magyar hadi kultúrát, egyenruha-stílust, zászlókultúrát, nem beszélve azokról a hősökről és katonákról, akik beírták a nevüket a világtörténelembe. Ez a kettő együtt folyamatosan foglalkoztatott. Kutatásokat végeztem, megnéztem a hazai és a külföldi szakirodalmat, és azt láttam, hogy a magyar kultúrának ez a csodálatos oldala, a hadi kultúra egyáltalán nincs feldolgozva.

Főleg 1945 után volt az a jelszó, hogy a múltat eltörölni. Az egész magyar történelem a szocializmus oldaláról nézve szégyenletes és elfelejtendő dolog volt. Aztán 1990-ben a hivatalos magyar–NATO-kapcsolatok felvételekor nyilvánvalóan felvetődött a kérdés, melyek a mi katonai hagyományaink. A Moszkvában végzett főkatonák erre nem nagyon tudtak válaszolni, nyilvánvaló volt, hogy egy országos hiány mutatkozott a saját történelmünkben, és lázas kutatómunka kezdődött.

Ön a rendszerváltás előtt is illusztrált már könyveket – nemrég került a kezembe Bodor Tibor Páncélos lovagok című kötete, amelyet a Móra Kiadó adott ki.

Valóban ez volt az első kötetem. Ez gyerekkönyv, amely több mint százezer példányban jelent meg. A második könyvem, a Magyar huszár szintén százezres példányszámot ért el többször is. Ezek a könyvek egész fiúnemzedékeket befolyásoltak. Nem volt könnyű megjelentetni, mert mind a két könyvnél erőteljes pártellenállást tapasztaltam.

A Páncélos lovagok, ami a keresztény középkor vitézeit, például Szent Lászlót mutatja be, nagyon nehezen ment át az akkori cenzúrán. Csak gyerekkönyvként jelenhetett meg. Utána, 1985-ben megrajzoltam a szabadságharc hadseregének öltözeteit.

Bár március 15. a kommunizmusban is nagy, elismert nemzeti ünnep volt, kevesen tudták, hogyan nézett ki a honvédsereg. Szóval engem nagyon foglalkoztatott, emiatt kutatni kezdtem. Nem egyedül természetesen. Elsősorban Barcy Zoltán nevét kell megemlítenem, de a Hadtörténeti Intézet összes munkatársa sokat segített, hogy ezt megrajzolhassam. Amikor elvittem a Katonai Kiadóba, a parancsnok azt mondta, nem adják ki, mert politikailag nem indokolt. „Rajzolja meg a felszabadító szovjet hadsereget!” – tette hozzá. Ennek ellenére ez a könyv kalandosan, de megjelent, és utána ez alapján kezdtek öltözködni a katonai hagyományőrzők.

Számomra ez gyönyörködtető. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy nagyon alapos, hiteles, tudományos megalapozottsággal megrajzolt ábrázolásokról van szó, amelyek alapján az egyes ruházati darabokat, fegyvereket, lószerszámokat le lehet gyártani. Szóval ezek megelevenednek és szembejönnek velem, és visszaihletnek a hagyományőrzőkről készült fényképek, filmek, a velük töltött idő; gyakorlatilag azóta az én életem ebben a körben forog, ami újabb és újabb kutatásokra és rajzokra ihlet.

Van-e olyan korszak, amely kimaradt? Ha megnézem a könyveit, akkor foglalkozott a magyar lovagkorral, a XIV–XV. századdal, a Rákóczi-féle szabadságharccal, Mária Terézia korszakával, 1848-at említette, de a magyar honvédség 1945 utáni ruháit is megrajzolta.

Így van. Amikor a rendszerváltáskor elkezdődött a történelemkutatás és a hagyományőrzés az amatőr világban, akkor kizárólag 1848-at vették célba, mert ez volt az egyetlen történelmi hagyományunk, amelyet a kommunista rendszer is engedélyezett, és amelyről az emberek elég sokat tudtak: például Bem apót, Gábor Áron rézágyúját. Nekem viszont mint történésznek hiányérzetet okozott, hogy a magyar történelem több mint ezer éve tele van csodálatos hőstettekkel, a katonai kultúra csodálatos teljesítményeivel, és ezek alig ismertek.

Tehát hozzáláttam apránként feldolgozni ezeket a korszakokat is, és arra jutottam, hogy a magyar hadtörténet és a hadi kultúra egy egységes folyamat, egy magyar katonai stílus, és ez a magyar kultúrának és művészetnek nagyon fontos ága. Ide kell sorolni a verbunkost és az egyéb néptáncokat, a katonanótákat, a katonai ábrázolásokat is. Tehát ez egy hatalmas, egységes kultúra, amelynek minden pontja értékes, és vállalnunk kell ahhoz, hogy egy egészséges önértékelés és nemzeti önazonosság alakulhasson ki. Így hát tizenhat kötetben megrajzoltam a magyar hadi viselet történetét a szkítáktól a néphadseregig. Ez három évvel ezelőtt fejeződött be, és most már kapható is.

Az utolsó salföldi parasztként tekint magára. Mi az, amit meg tudnak a gyerekeknek mutatni az ottani táborokban a hagyományőrzésből, ebből a kultúrából, amelyet történészként feltárt és művészként megrajzolt?

Tagja vagyok egy 1848-as huszárcsapatnak, a Radetzky Huszáregyesületnek, de azért hoztam létre Salföldön a török időket idéző lovascsapatot is, a salföldi kopjásokat, mert úgy látom, hogy a hódoltság kora, a török elleni honvédelmi háborúk a magyar kultúrának egyik fénykora volt. Itt olyan csodálatos öltözetek és hadi események születtek, amelyeket nem szabad hagyni feledésbe merülni. Tehát mi kimondottan erre a korszakra, az 1500-as, 1600-as évekre összpontosítunk. Ezt játsszuk, ezt éljük át, és az én portámat is erre alakítottam ki, ennek érdekében tenyésztek szürke arab lovakat.

Nyaranként a kisgyermekkortól a felnőttkorig lovastáborokat tartunk, ahol történelemoktatás, néptánc- és népdaloktatás van. Tehát ezt az egész hadi kultúrát mint ma is élő hagyományt próbáljuk gyakorolni. Azt gondolom, hogy ez egy sikertörténet, de még mindig nem kap elég nyilvánosságot a médiában. Holott fantasztikus, történelmi filmeket lepipáló csatajeleneteket játszanak le a hagyományőrzők – a lovak gyakorlottak, kaszkadőrszintű lovastudás és hadijáték-képesség van az emberekben.

Nemrég a Népi Iparművészeti Múzeumban látható volt, mi az, amit a Salföldi Műhelyben tanulnak, visszatanulnak a résztvevők. Ez is mutatja, mennyire egészében tekintik ezt a kultúrát.

A feleségem negyven éve vezeti a Salföldi Műhelyt, amely most népfőiskolai formában működik. Kilenc parasztszövőszéken tanít nyaranta lányokat, asszonyokat, és igazából még a mi huszárcsapatunk is ennek a mintáját követi. Kialakult egy rend, hogy a résztvevők egy hétig ott laknak, önellátóan főznek magukra, csak népzene szól, néptáncot járnak, és különböző, a kézműves kultúrához kapcsolódó előadásokat hallgatnak, tehát egy kis miniegyetem alakult ki.

Ez a forma nagyon jól működik. Ahogy a régi nemesi udvarházakban összegyűltek a rokon fiúk és lányok, és ott nevelődtek, úgy mi is megpróbálunk egy magyar keresztény nő- és férfinevelést végezni a mi szerény kis helyi portánkon.

Most már a nyolcvanadik évemben vagyok, úgyhogy azon gondolkodom, mi lesz ennek a folytatása. Hála istennek kiváló fiatalok nőttek fel, akik már sokkal jobb történészek, sokkal jobb lovasok, sokkal jobb vitézek és művészek, mint én. Tehát reménykedem, hogy nem hal el ez a dolog. Gyerekeink, unokáink is itt vannak a környéken, és ezt jó iránynak tartom. Ugyan ez szembemegy a világ fősodrával, de ezzel nem kell foglalkozni.

Krizbai Gyöngyvér

Fotók: Lettner Kriszta

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2022/2. számában olvasható.