Guzel Jahina: Nem a művészet a történelem túsza, hanem fordítva
Lehet valaki egyszerre a hatalom kiszolgálója és áldozata? Hol húzódik a határ a művészi szabadság és a propaganda között? Guzel Jahina legújabb regényében Szergej Eisenstein szovjet filmrendező életét dolgozza fel. A PesText fesztivál alkalmából az alkotói felelősségről, az emberi ellentmondásokról és arról beszélgettünk vele, hogyan válhat a történelem a művészet eszközévé.
Korábbi regényeidben fiktív szereplőket helyeztél dokumentált történelmi események közé, az Eisenben viszont egy valóban élt, rendkívül sokat kutatott művész életéből indulsz ki. Mennyiben jelentett ez másfajta alkotói szabadságot vagy kötöttséget?
A fikció és a tényirodalom közötti határ megtalálása volt a regény megírásának legnehezebb része. Eisenstein a szovjet filmművészet ikonikus alakja, akinek életéről és munkásságáról írások ezrei születtek. Hatalmas mennyiségű dokumentum állt rendelkezésemre, ugyanakkor íróként nekem is megvolt a saját elképzelésem arról, milyen ember lehetett.
A lehető legközelebb akartam maradni a tényekhez, közben megőrizve a fikció szabadságát. Azt szerettem volna, hogy az olvasó egyszerre élvezhesse a regényes történetmesélés és a dokumentumirodalom előnyeit is. A fikció mindig valamilyen szerkezetbe rendezi az eseményeket, így könnyebben befogadhatóvá teszi őket. A valóság ezzel szemben maga a káosz, az élet egyfajta levese, amelyben semmiféle szerkezet nincs.
Eisenstein életében ráadásul annyi minden történt, annyit írt, beszélt és alkotott, hogy szinte bármilyen szereplőt lehetne formálni belőle. Bemutathatnám megszállott propagandistaként, aki mindent feláldozott azért, hogy filmeket készíthessen, de a rendszer áldozataként is. Lehetne Faust, aki egész életében a művészet bölcsek kövét kereste, vagy éppen önző, kizárólag a saját érdekeit követő ember. Éppen ezeket a sémákat szerettem volna elkerülni. Az ember mindig összetettebb bármilyen kategóriánál.
Eisenstein személyiségének ellentmondásai ragadtak meg először, vagy inkább azok a kérdések, amelyeket az életén keresztül szerettél volna megvizsgálni?
Egyértelműen az ellentmondásai. Tizennégy éves voltam, amikor 1991-ben először láttam a Rettegett Ivánt. Megdöbbentett, hogyan készíthetett valaki Sztálin életében egy ennyire antisztálinistának tűnő filmet. Ráadásul ugyanaz a rendező, aki a Patyomkin páncélost, a szovjet propagandafilm egyik legismertebb alkotását készítette.
Később megértettem, hogy a Rettegett Iván nem kifejezetten Sztálinnak szánt támadás, hanem általában a hatalom természetéről szóló gondolkodás. Eisenstein mindenesetre meghatározó alakja lett az életemnek. Miatta kezdett érdekelni a filmművészet, később filmiskolába mentem, és forgatókönyvírást tanultam. Bizonyos értelemben egész életemben elkísért.
Eisenstein a filmjeiben azt kutatta, hogyan lehet tudatosan irányítani a néző érzelmi reakcióit. Közben egy olyan politikai rendszerben alkotott, amely ugyanezeket az eszközöket használta. Hogyan viszonyult egymáshoz benne a művész és a propagandista?
Eisenstein maga is részt vett a szovjet ideológia megteremtésében. A Sztrájk, a Patyomkin páncélos és az Október a későbbi propagandagépezet alapjait fektették le. Számomra mégis az volt az egyik legmeglepőbb felfedezés, hogy valójában nem volt meggyőződéses kommunista.
Jómódú, művelt családból származott, és saját visszaemlékezése szerint az 1917-es forradalmat egyszerűen átaludta. Egész életében egyetlen dolog érdekelte igazán: filmeket készíteni és megérteni a filmművészet törvényszerűségeit. Azt kutatta, hogyan lehet befolyásolni a néző tudatát és érzelmeit. Ennek a lehetőségnek azonban ára volt: ideológiai elemeket kellett beépítenie a munkáiba.
Csakhogy Eisenstein nem egyszerűen egy megvásárolható alkotó volt, hanem rendkívüli művész. Ez gyakran összeütközésbe került egymással – amikor ilyenkor a művész kerekedett felül, a filmjeit betiltották vagy félretették.
A totalitárius állam tehát felhasználta Eisensteint a saját céljaira, de ő is tudatosan használta az államot, hogy megvalósíthassa művészi elképzeléseit.
A regényeidben az áldozatok nem feltétlenül erkölcsileg kifogástalan emberek, ahogy az elkövetők sem minden pillanatban kegyetlenek. Miért fontos számodra ez az összetettség?
Bár a fekete-fehér film korszakáról beszélünk, éppen a fekete-fehér ábrázolást akartam elkerülni. Eisenstein rendkívül összetett ember volt. Egy édesanyjának írt levelében saját magát olyan gépezethez hasonlította, amely folyamatosan különböző maszkokat gyárt. Ezeket a maszkokat szerettem volna sorra levenni róla, hogy meglássam, mi rejlik mögöttük.
A legmegdöbbentőbb felfedezésem az volt, hogy Eisenstein mintha az erkölcsön kívül állt volna. Rengeteg írását és visszaemlékezését olvastam, de szinte teljesen hiányzott belőlük az etikai viszonyítási rendszer. Talán éppen ez az erkölcsi rugalmasság tette lehetővé, hogy viszonylag könnyen megfizesse a filmkészítés árát.
Ugyanakkor ugyanez késztette arra is, hogy műveiben az értelem keresése közben olykor a legmélyebb rétegekig, egészen a bibliai és folklórban gyökerező igazságokig hatoljon.
A gyerekek kiszolgáltatottsága több regényedben is visszatérő motívum – egyfajta etikai iránytű. Eisenstein filmjeiben viszont a gyerekek szenvedése gyakran a néző érzelmi befolyásolásának eszköze. Hogyan látod ezt?
Eisenstein mindent felhasznált, amit csak lehetett: a Bibliát, a történelmet, a hatalmas műveltségéből származó képeket és természetesen: a gyerekeket is. A filmművészetet alapvetően az érzelmi befolyásolás művészetének tekintette.
Filmjeiben a gyerekekkel szörnyű dolgok történnek. A Patyomkin páncélos híres odesszai lépcsőjelenetében egy babakocsi gurul lefelé, az Alekszandr Nyevszkijben egy gyereket a tűzbe dobnak, a Bezsin rétjében pedig egy apa megöli a saját fiát. Ezek a jelenetek tudatosan váltanak ki együttérzést a nézőből.
Egyetlen kivételt látok: a mexikói forgatás felvételein megjelenik egy boldog, mosolygó kisgyerek. Ez a film azonban sosem készülhetett el.
Eisenstein nemcsak a gyerekek képét használta fel, hanem azt is kutatta, hogyan helyezhetné a nézőt egy gyermek nézőpontjába. A Bezsin rétjében például alacsony kameraállásokkal és a gyermeki rácsodálkozás érzékeltetésével kísérletezett. Egyik kijelentése jól összefoglalja a gondolkodását: nem szabad úgy forgatni, hogy ne tudnánk, a néző mely érzelmeit akarjuk befolyásolni. Manipulátor volt, és erre büszke is volt.
Eisenstein mexikói utazása különleges helyet foglal el a regényben. Mit jelentett számára ez az időszak, és miért tartottad fontosnak, hogy te magad is felkeresd a forgatás helyszíneit?
A mexikói felvételek szerintem Eisenstein és operatőre, Eduard Tisse művészetének csúcspontját jelentik. Az egyik feltevésem éppen az, hogy Eisenstein művészként valójában Mexikóban született meg. Pedig addigra már elkészítette a világhírű Patyomkin páncélost és az Októbert is.
Úgy éreztem, Mexikóban találhatom meg a későbbi Eisenstein megértésének kulcsát. Ezért a kutatás során magam is odautaztam, felkerestem a forgatás fontos helyszíneit, a haciendát és az óceánparti halászfalvakat. A regény mexikói fejezetét így közvetlen tapasztalatok alapján írtam meg.
Azt szerettem volna, hogy ez legyen a könyv legköltőibb része, ezért került pontosan a közepére. Eisenstein sorsának tragikuma is ebben rejlik: éppen a művészi csúcspontját jelentő film végül nem valósulhatott meg.
Könyveid Oroszországban heves társadalmi vitákat váltottak ki. Képes az irodalom megváltoztatni azt, ahogyan egy társadalom a saját múltjára tekint?
Ha az állam lehetővé teszi a társadalmi vitát, akkor természetesen az irodalom és általában a művészet is alakíthatja a múltról való gondolkodást. Ha azonban a vita nem megengedett, ez a lehetőség megszűnik. Oroszországban az irodalom hosszú ideig egy apró szabad terület volt, ahol még lehetett vitatkozni. Sajnos ma már ez sincs így.
Mennyire maradhat a művészet a történelem túsza?
Erre Eisenstein egész élete lehetne a válasz. Nem a művészet a történelem túsza, hanem éppen fordítva: a történelem a művészeté.
Eisenstein filmjeivel maga is alakította a múltról alkotott képet. Az Október bemutatása után a német sajtó a történelemhamisítás állami tisztviselőjének nevezte, ő pedig büszke volt erre a címre. Úgy gondolta, képes manipulálni a nézők tudatát, és megteremteni a történelem saját változatát.
Csakhogy miközben azt hitte, a történelemmel játszik, valójában az állammal játszott. Végül az állam lehetetlenítette el a munkáját, és ez hozzájárult a halálához. Ha tehát a művészet a politika részévé válik, a történelem gyakran a politika és a művészet túszává válik.