Nem egyértelmű játékos - ZAYZON ZSOLT

- Mit sportoltál?

 

- Először jégkorongoztam, tizenhárom évig, aztán kosaraztam ? még főiskolásként is játszottunk a Maros megyei bajnokságban, ez már inkább szórakozás volt, nem úgy, mint a jégkorong.

 

 

- Jó voltam.

 

 

- Hirtelen színész akartam lenni, tizenhat éves voltam, nyitottam: zenéket hallgattam, filmeket néztem, és egyre jobban érdekelt a világ.

 

 

- Egy ideig sírt a lelkem, de a kamaszkori büszkeségem nagyobb volt annál, semmint engedjek az elhatározásomból. Középiskolás korában persze mást gondol az ember a színházról, mint már színészként.

 

 

- Amit egy tizenéves a színházról gondol: hülyeségeket, de volt egy erős előképem, ugyanis a nagybátyám a sepsiszentgyörgyi színháznál kellékkészítő mester, rengeteg előadást végigültem ott. Az egészben volt valami csábító. Aztán a gimnáziumban volt már egy színjátszó kör, ahová délutánonként jártunk.

 

 

- Hogy azért-e, nem tudom, de zúzósabb, impulzívabb voltam, mint most. De a csapatsport tanított meg arra, hogyan kell együtt dolgozni, sőt máig ebben élek ? és nem tudom hova tenni, amikor azt látom, hogy valaki képes keresztbetenni a közös munkában. Ezt a fajta összetartást, ami egyértelműen az egyéni szándékok fölött áll, tudom, hogy a sportban tanultam meg.

 

 

- Minden helyzet más, és nem mindig lehet reagálni. Bár utólag sokszor kiderül, jobb lett volna, ha korábban tisztázódnak nézeteltérések, de az ember azért nem szól, mert nem akar másokat megbántani. Pedig hasznos lenne egy társulatban eljutni oda, hogy pofátlanul őszinték legyünk egymáshoz. De nem tudom, létezhet-e olyan színház, ahol mindig mindent ki lehet mondani, vagy a franc tudja, jó lenne-e. Lehet, így jó, ahogy van.

 

 

- Általában nem tudom megmondani, nem ismerem a külvilágot annyira, hogy véleményt tudjak mondani. Néha a színházat őszintébbnek látom, ám van, amikor hazugabbnak.

 

 

- A színpadon egy nagy hazugság sokszor őszintébbnek hat, mint az őszinteség. Egyébként lehet ilyen reláció, sőt szükség van rá, mindenkinek félre kell tennie a személyes problémákat, ellenérzéseket a közös munka érdekében. Kicsiben ez úgy sikerülhet, ha két ember, akik rosszban vannak, este a színpadon mégis nagyon jól játszanak. Egy előadásnak fontosabbnak kell lennie, mint a kicsinyes magánéleti problémák.

 

 

- Egyértelműen van. Mármint arra a pár percre.

 

 

- Gyergyószentmiklóson születtem, ahol nincs olyan markáns tájszólás, mint Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában vagy Sepsiszentgyörgyön; a szüleim pedagógusok, egyszerűen szépen beszélnek, úgyhogy nekem sem volt tájszólásom. Amikor tízéves lettem, beköltöztünk Csíkszeredára, és egy hét múlva irtózatos csíki tájszólásban beszéltem, amitől nehezen szabadultam a főiskola első három évében.

 

 

- Igen. Volt egy remek színésztanárom, Ferenczy István, szegény már meghalt ? ő beszélt erős tájszólással, ami például egy Tamási-darabban természetesnek hatott ? tudta ezt a tragikum és a komikum irányába is vinni ?, de mondjuk egy Shakespeare-ben már zavaró volt. Otthon ez nem volt kérdés, de érdekes módon itt sokan mondták már, hogy ez lehetne a védjegyem. Szerintem ma már nem szabad erre építeni a színházban, a színész képlékenyebb anyag kell, hogy legyen. Ezért próbálok is mindig valami mást csinálni ? a kockázattal együtt, hogy belebukom. A kritika ezt gyakran úgy értékeli, hogy nem találom magamat. Mostanában gyakran azt követeli a feladat, hogy nekem, Zayzon Zsoltnak kelljen színpadra menni, de nekem ez ellen küzd a szervezetem, úgy gondolom, ma már több kell ennél: muszáj mindig előbányászni valami mást, nem lehet ugyanazzal megélni. Szeretem nézni a nagy egyéniségeket, akik mindig ugyanazt adják? aztán megunom.

 

 

- Elsősorban azért magamból, mert rengeteg dolog van bennünk, amiről sokszor nem is tudunk. Szeretek elindulni a darabból, a történetből, majd azon belül megkeresem a helyemet, a figurámat és próbálom előbányászni azokat a helyzeteket az életemből, amelyek valamennyire hasonlítanak a darabban történő szituációkra. Kicsit zavar, hogy kezd eltűnni a próbaidőszakból ez a szakasz. Én szerettem elemezgetni, ki milyen karakter, hogy mire színpadra lépünk, már rengeteget tudjunk mi, színészek is. Ahhoz, hogy kellően bonyolult lehessen egy karakter, vagy egy jelenet, hasznos lehet előre dolgozni. Könnyen előkapható archetípusokra ritkán van szükség a színházban. Szoktuk mondani, hogy ami lefele jön a színpadról, az nem egyértelmű. Az Istenítélet végéről például Mohával (Mohácsi János rendező) rengeteget vitáztunk. Ő azt mondta a figurámról: ez az ember nem érzékenyül el, az utolsó pillanatig ilyen, én meg azt gondoltam, hogy egy három hónapig sötétzárkába zárt, ütött-vert ember megtörik egy idő után, nem tud dacolni. Persze éreztem az ő igazát is, így egy összetettebb figurához jutottam, egy olyan emberhez, akiben fel-feltámad a büszkeség, de már nem ugyanolyan magabiztosan eltökélt, mint előtte. Aztán lehet, hogy a nézőtérről ez úgy tűnt, hogy én nem tudom, mit játszom.

 

- Eleinte is ilyen tépelődő színész voltál?

 

- Még nem töltöttem be a tizennyolcat, amikor bejutottam a főiskolára, és akkor tökéletesen elszálltam magamtól, borzalmas voltam, minden létező dicséretet elhittem, már úgy éreztem, a világhírig meg sem állok. Aztán félév után szóltak, hogy vagy összeszedem magam, vagy kirúgnak. Na, akkor megértettem, hogyan kell kezelni a sikert, és akkor kezdtem el keresgélni, vajon mi a dolgom nekem a színpadon. Negyedévben, amikor Rusznyák Gábor rendezte a Platonovot, Trileckijt kaptam. Borzalmasan meg voltam sértődve, hogy miért nem vagyok címszereplő. Húszéves voltam, már tudom, hogy képtelenség lett volna ? azóta belebuktam huszonöt évesen egy Ivanovba is ?, de Trileckij egy olyan figura volt, akin, persze a magam fésületlen, főiskolás módján, találtam fogást. Az a munka, Rusznyákkal sok felesleges dolgot kikapcsolt bennem.

 

 

- A kettő együtt. Azóta kétszer találkoztam Csehovval, és sajnálom, hogy nem jött össze Lopahin, Ivanovba pedig beletört a bicskám.

 

 

- Igen. Funk Iván rendezővel nem ugyanazt akartuk: ő elképzelt egy embert, aki leül és mondja a dolgait, de ezt én még nem tudom. Az Ivanovban azt találtam meg, hogy ő a pótcselekvések csimborasszója: folyamatosan tesz-vesz, de nem, amit kellene, nem célirányosan ? éppen ettől őrül meg, mert szeretne valami rendet maga körül és magában, de hiába igyekszik. Közben látja magát, ahogy rohan, és nem csinál semmit. Ezt el tudtam volna játszani, de Iván egy láthatóan befelé forduló embert képzelt el: így nem találtuk meg a közös utat, ami vitt volna valahova. Pedig végső soron ugyanazt gondoljuk az Ivanovról, csak másként.

 

 

- Ez az egész nem a meggyőzésről szól, hanem a közös célról.

 

 

- Van, amikor az emberről azt gondolják, ez neki való szerep, és lehet, hogy neki is való, majd pár év múlva. Szeretnék majd az Ivanovnak még egyszer nekifeszülni, de addig még sok igazságtalanság és igazság kell, hogy érjen. Alighanem még túl naiv, túlságosan optimista vagyok ehhez.

 

 

- Nem én mondom, csak megerősíteni tudom, Magyarországon most rendezői színház van. Egy látványosan színészekre hagyatkozó rendező is erősen kézben tudja tartani az egészet ? most Mohácsiról beszélek, akinél nem azért van a színésznek szabadsága, mert időnként magára hagyja, hanem azért, mert a színész ad magából, Moha pedig szelektál, aztán hozzáad, elvesz és egyszer csak működik. De egy olyan típusú, ugyancsak felismerhető formákkal dolgozó rendezőnél, aki nem engedi egy pillanatra sem a színészt, vagyis erősen meghatároz minden formát, ugyanúgy lehet szabadsága az embernek: Kovács András Ferenctől tanultam, hogy a színpadon nem az a szabadság, hogy azt csinálok, amit akarok, hanem az, hogy a szűk keretek közt megtalálom a teljes szabadságomat. Aztán van, amikor a színész áldozatául esik egy-egy ilyen formának, mert nem tudja megvalósítani, amit akar, miközben lehet, hogy kívülről az egész egy megkérdőjelezhetetlen minőség lesz. Azonban volt már részem olyan munkában, ami attól volt rettentő kusza és rossz, hogy mindenki elmondhatta a maga igazságát. Most a karizmatikus rendezőkre állt rá a magyar színház, nincs ezzel baj, de biztos ez is változik majd, hiszen a színház reflexív műfaj.

 

 

- Nyilván, bár egyre gyakrabban érzem túl szimplának azt az elképzelést, hogy azért vegyünk elő valami Shakespeart, mert az ?annyira aktuális?. Erre azért is untam rá, mert jellemzően beszűkíti a drámát. A szerelem, a gyűlölködés mindig elég aktuális, mégsem emiatt érvényes egy erről szóló előadás. Egy zseniális darab sokkal több, mint naprakész, ám ha kicsinyesen, politikai célzásokat dolgozunk bele, az lehet, hogy még nem a színház halála, de az enyém biztosan. Az örök igazsága mellett persze élőnek, valóságosnak kell lennie.

 

 

- Persze, akár ellentétes dolgokat is, ezt szeretem, hiszen minden korosztály jár ide színházba, és az külön tét, hogy nem pont az adott korosztálynak szóló előadással győzzük meg az aznapi nézőket. Lassan már ismerjük a bérleteket, és képesek vagyunk úgy árnyalni, hogy jobban elérjünk a közönséghez, de néha előre tudjuk, nem fog menni, vannak persze meglepetések. Egyik ilyen emlékezetes élményem volt, amikor a Bodó Viktor rendezte Boldogtalanokat játszottuk délelőtt ? egy öregek otthonából hozták el a nyugdíjasokat színházat nézni ?, fröcskölt a vér, én a halott anyámat rugdostam, aztán egy punk-zenekarrá alakultunk. Tudtuk, borzalmas nekik ezt nézni, s amikor a végén lement a fény, a nénik, a bácsik ültek csöndben, nem tapsoltak; gondoltuk, akkor kibotorkálunk, közben felnyomták a nézőtéri fényt: megláttuk, hogy ott zokognak százan. Végül már tapsoltak is és megvártak minket a folyosón, hogy beszéljenek velünk: kiderült, mindent pontosan értettek.

 

 

- A rendezők tényleg rákaptak erre a felemre, pedig én jobban szeretek az alkatom ellen menni, mert a belső világom nincs is feltétlenül összhangban a fizikumommal. Volt, hogy operettben hősszerelmest osztottak rám, ami akkora trauma volt, hogy megbolondultam: egy hét múlva a hangom is elment, végül lecseréltek. Sokkal több bohóc van bennem és sokkal több fájdalom is, mint amennyit az utóbbi időben mutathattam magamból. Szeretem a nem egyértelmű játékokat.

 

 

- Én prózai színész lettem, nekem ez a természetes közegem: bejövök, beszélek, kimegyek, persze egy gesztusrendszeren hetekig tudok vacakolni, mondván, egy-egy figura ízig-vérig jellegzetes. A mozgásszínház pedig egy más jelrendszer, amit nem is mindig értek ? ettől függetlenül szívesen nézem; a zenéstől pedig rettegek, mert nem tartom elégségesnek a hangom, illetve ritka az olyan előadás, amelyben színészként lehet énekelni. Akkor érdekelne egy operett, ha annak őszintén keresnénk a velejét, mert akkor lehetne benne keresnivalóm. Manapság azonban abban mérik a zenés darabokat, hogy ki, mit és hogyan tud kiénekelni, egyébként pedig gyerünk le a lépcsőn, aztán körbe, ne legyen statikus, jussunk csak el a következő énekig, ahova a két énekes odalopja magát, közben a koreográfus kitalál valami olyat, hogy az agyam megáll. Ma az operett tánc- és dalbetétek sorozata, egy revü, ahol a nézők menetrendszerűen tapsolnak. Persze vannak kivételek. Pedig a színház nem lehet ilyen ócska egyirányú mechanikus valami: a színház mindig viszonyulás.

 

 

- Ha nincs próbám délelőtt, csak esti előadásom, akkor is a színházra megy a napom, én nem tudom szétválasztani az életemet a színháztól, ezért sok mondatatot hozok-viszek. Van olyan is, amikor egy színpadon mondott mondat később válik valósággá az életben ? annak van egy sajátos érkezés élménye? szórakoztató figyelni, ahogy az élet sok kis hülye véletlenből alakul.