Nemeh Diana: Azok az élethelyzetek vonzanak, amelyektől félek

Hogyan alakult ki az érdeklődésed a fotográfia iránt, és miért fordultál egyből a dokumentarista műfaj felé? Az emberközpontú megközelítés a tanári létből ered?

Részben ebből, részben az irodalom miatt. Mindig a történetek érdekeltek, az emberi helyzetek, viselkedés és azok ismétlődő mintázatai. Egy személyes krízis után nagyon erősen azt éreztem, hogy szükségem van egy fényképezőgépre. Akkor még nem tudtam megmondani, miért, csak azt, hogy ezen keresztül tudok tovább gondolkodni. Eleinte mindent fotóztam, később a dokumentarista irány felé fordultam. 

A MÚOSZ fotóriportereket képez, ez a szakma vonzott?

Nem szakmában gondolkodtam: egyszerűen elértem egy pontra, ahol szerettem volna csinálni egy sorozatot, amire aztán lehet kritikát kapni és jó kiindulási pont. Hosszabb távon szeretnék emberi történeteket megérteni és elmesélni. A MÚOSZ-vizsgaanyag volt az első kísérlet.

Mi volt a vizsgaanyag témája?

Egy szexuális zaklatás áldozatát, túlélőjét kerestem fel. Az volt a koncepcióm, hogy a trauma érzelmi rétegeit bemutathatom a történet metaforikus elemeinek vizuális megfogalmazásával. Kezdőként ez egy elég nehéz feladat volt, de egyszerűen nem tudtam letenni. Azt gondoltam, hogy sokkal inkább bukjak bele abba, ami igazán érdekel, mint hogy olyat csináljak, ami kényelmes. Továbbra is az foglalkoztat, hogyan lehet egy emberi történetet nemcsak dokumentálni, hanem vizuálisan értelmezni. Ehhez szükség volt azokra a korai tapasztalatokra is. A #MeToo óta sokkal többet beszélünk a szexuális erőszakról, de arról már jóval kevesebbet, hogy mi történik utána – évekkel vagy akár évtizedekkel később.

Ez az irány viszont elemelkedik a dokumentarizmustól: sokkal jobban benne vagy fotósként a saját érzéseiddel, asszociációiddal, kreativitásoddal. Te is átéled valamennyire azt a munka során, amit ábrázolni szeretnél?

Amikor valaki beenged az intim szférájába, és megosztja velem a traumáját, nem hiszem, hogy létezhet teljes objektivitás. A saját érzéseimmel is dolgozom. Van egy pont, amikor már nem azon gondolkodom, milyen fotót szeretnék készíteni, hanem egyszerűen figyelek. 

Ezáltal hozzád és magához a történethez is könnyebben tud kapcsolódni a befogadó?

Ez lenne a lényeg. Szeretem azt gondolni, hogy olyan ez, mint amikor egy rendező átrág egy drámaszöveget, majd mindezt értelmezi és odaadja a nézőnek.

Nimród, az autista kisfiú mindennapjai szintén egy olyan történet, ahol a társadalom túlnyomó többsége inkább félrenéz. Ezek az élethelyzetek érdekelnek, ezeket a problémákat szeretnéd láthatóvá tenni?

Egyrészt igen, de inkább a másik oldalról közelítem meg. Azok a tabusított élethelyzetek, amiktől valamiért félünk, rejtenek valami fontosat számunkra, a közösség számára, amit érdemes megnézni. Az életben is így működöm. A tabu és a megértés iránti vágy együtt az, ami ilyen témák felé visz – akár egy kisfiú, akár egy erőszak túlélője esetében. Nem tudom, hogy ettől „megnyugszom”-e, inkább csak történetet alakítok belőle.

Szokás mondani, hogy csak attól félünk, amit még nem ismerünk: utána ez feloldódik benned?

Nem is az én folyamatom az érdekes. Hanem az, hogy mások is mélyebben belelássanak ezekbe az érzékeny történetekbe. Nimród édesanyjának például elképesztő energiája van, ezt látva pedig az én világképem is színesebb lett, hiszen láttam azt: így is lehet élni. Talán olyan ez, mint amikor elmész a sivatagba, és kiderül, hogy ott is lehet élni. Akkor már nem annyira ijesztő, inkább csak más. Idővel inkább az oldódik, hogy nem kell ezeket a kérdéseket magunkban tartani. Lehet róluk beszélni.

Hogyan ismerted meg Nimród családját?

Fodor Cini fotográfus barátnőmön keresztül. Korábban dolgoztam inkluzív iskolában is, autizmussal élő kamaszokkal. Tanárként ez egy nagyon izgalmas terület, mert ahány ember, annyiféle működés. Van, aki nehezebben kapcsolódik szociálisan, jobban szorong, és van olyan gyerek is, aki egyszerűen megölel. Közben azt is láttam, hogy ezek a családok sokszor iszonyatosan magukra vannak hagyva. És ami az iskola után jön, az gyakorlatilag egy nagy kérdőjel.

Erről sokat beszélgettünk Cinivel, és ő említette Niki barátnőjét is, és az ő küzdelmeit. Összekötött vele, és egy telefonbeszélgetés után néhány nappal megérkeztem hozzájuk Győrbe egy bőrönddel. 

Idén a Magyar Sajtófotó Pályázaton mindkét fődíjat egy érzékeny, személyes téma nyerte: a MÚOSZ Nagydíjra pedig inkább a bombasztikus riportok a jellemzők. Szerinted jobban elkezdtek figyelni a fotográfiában az emberi történetekre?

Ebben sok hasonlóságot látok az irodalommal.

És közben fotósként ez teljesen más feladat, mint amikor a világ nagy, történelmi eseményeit akarod közvetíteni.

A sajtófotó és dokumentarizmus két külön dolog: más készség is kell hozzá?

Máson van a hangsúly. A sajtó az eseményekre gyorsan reagál, a dokumentarizmus ezzel szemben megadja a hosszabb együttlét lehetőségét, idővel alakul ki a viszony a szereplőkkel és a történettel is.

Hogy alakult ki a bizalmi viszony Nimróddal és a családjával? Milyen volt őt fényképezni, hogyan állt ehhez a helyzethez? 

Nimród nem beszélő autista, ADHD-s és értelmileg is sérült. Először őt kellett megtanulnom: mit gondol egy adott helyzetről, és hogyan tudok úgy jelen lenni, hogy ne legyek számára zavaró. Apró gesztusokból alakult ki köztünk a bizalom: ahogy hozzám is ugyanúgy ért, mint másokhoz, vagy egyszer csak adott egy puszit, és kért tőlem májkrémes kenyeret is. Fotózni közben nagyon nehéz volt, mert hiperaktív és túlmozgásos. A nyitókép úgy készült, hogy másfél órát ültem a kanapéval szemben, és vártam egy nyugodtabb pillanatra. Idővel eljutottunk oda, hogy már nem a helyzetet kerestem, hanem őt láttam tisztábban – ezért a sorozat inkább róla szól, mint az ápolásról.

Tovább szeretnéd kísérni őt, akár a felnőttkorba lépve?

Ebben egyeztünk meg az édesanyjával, Nikivel. Évente néhányszor visszamegyek, bővítjük, folytatjuk. Mintha a társadalom jobban tudna mit kezdeni a gyerekkori atipikussággal, mint azzal, ami utána jön – a felnőttkori kérdéseket inkább csend övezi. Érdekel, mi lesz vele. Nimródnak van két testvére, a bátyja 26 éves, egy lakóotthonban él, és van egy neurotipikus ikertestvére is. 

Az, hogy pedagógus vagy, ráadásul nő, segít jól kezelni ezeket az élethelyzeteket? 

Bármilyen családhoz bemegyek, azzal nincs gondom, hogy hogyan kezdek el beszélgetni. Nem azt kell megtanulnom, hogyan kommunikáljak valakivel. Erre szocializálódtam: egész nap folyamatosan veszem mások jelzéseit. Egy osztályteremben, 30 gyereknél is látom, ha valakinek csak kicsit megváltozik az arckifejezése. Ez egyfajta „szenzor”, ami sokszor előny. De van, amikor túl sok is – amikor az ember túl empatikus lesz, és könnyen belecsúszik a segítő szerepbe. Nőként ez örök dilemma, ám cserébe úgy tudsz adott esetben egy gyerek felé nyitni, vagy meglátni nüansznyi pillanatokat, amelyeket kevésbé érzékeny/empatikus lencsén keresztül nem vennél észre. 

Amíg statisztikailag azt látjuk, hogy minden ötödik nő tapasztalt szexuális zaklatást az életében, az nem tehető félre. Lehet egy férfi is nagyon érzékeny, de más az, ami mögötte van. Ez genderkérdés: másban szocializálódsz, ezért mást fogsz érteni és látni, de mást is osztanak meg veled. Vannak helyzetek, fotótémák, amelyek közelebb állnak egy női fotós tapasztalatához. 

Milyen témák foglalkoztatnak jelenleg?

Májusban fejeztem be a VII Academy ösztöndíjas képzését (level 2), ami azért is izgalmas, mert azt látom, hogy a mesterséges intelligencia korában különösen fontosak lesznek a valódi képek, amelyek valódi embereket, valós helyszíneket dokumentálnak, de emellett egyfajta absztrahálódás is megfigyelhető, mert fotográfusként egyre inkább az érzelmek, élmények felé fordulunk, ami absztrakciót kíván vizuálisan. Azt látom, hogy ebbe a nemzetközi programba, amelynek résztvevőit a világ különböző pontjairól választották ki, nagyon sokan személyes témát hoztak, amelyek még ha kapcsolódnak is szociális jelenségekhez, mégis hangsúlyosabb a személyes hangvétel, saját élmény. Nimródot tovább fényképezem, illetve elnyertünk egy V4-es pályázatot is egy csapattal, ahol a téma Kelet-Közép-Európa fogalom mint koncepció. Azt vizsgáljuk, hogy a kelet-európai identitás vajon mennyire konstruált, vagy mennyire valódi. Ez egy nagyon izgalmas, ám nehezen megfogható téma, engem pedig nagyon érdekel, hogy vajon mi van akkor, ha másokkal dolgozom, ráadásul egy éven keresztül.