Both Miklós a nemzeti kultúra mélyen rétegzett, komplex rendszeréről beszélt, arról, hogy hányféle hagyomány, identitáselem épül egymásra benne.
Demeter Szilárd más szemszögből közelítette meg a kérdést. Úgy látja: az elmúlt 30 évben a nemzetegyesítés folyamata azzal küzdött, hogy vannak kartográfiai határai, amelyek mentális határokká merevültek. Ilyen például az anyaország–külhon megkülönböztetés. Korábban úgy tapasztalta: „Az anyaországiak a csillagszemű juhászt keresték bennem, én meg a filozófust kerestem abban, aki bennem a csillagszemű juhászt kereste, és valahogy nem találtuk a szót.”
Ám a kereskedelmi televíziózás felülírta ezt a különbségtételt. „Ugyanazt a műsort néztük Pozsonytól Csíkszeredáig, ugyanazok voltak a celebjeink. Nincs olyan magyar ember a Kárpát-medencében, aki ne tudná Győzikéről, hogy kicsoda.” Az azonos kulturális kódok használata elvezethet oda, hogy elfogadjuk: a magyar anyanyelvű művész, aki a mi kultúránkban mozog, a miénk. És ez jó. A nagy kulturális intézmények – amilyen a Hagyományok Háza vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum is – feladata ugyanakkor elősegíteni,
hogy kultúrafogyasztóból minél többen kultúrahordozókká váljunk a Kárpát-medencében.
A történelmi előzményekről szólva felidézte: körülbelül kétszáz éve beszélhetünk nemzeti típusú identitásról, ami alatt Trianonig nagyjából mindenki ugyanazt értette. Ezt a szervesen kialakult nemzetfogalmat az internacionalista kommunista diktatúra teljesen kilúgozta. „Nemcsak az elszakított területeken élő nemzeti közösségek tudatából, lelkületéből, hanem Magyarországon sem tudtak, mertek, sokáig nem lehetett önmagukra nemzetként gondolni, hiszen az a nacionalizmus veszedelmét idézte fel a vörös elvtársakban. Ezt a kilúgozott nemzeti közösségi érzést kapta oldalba a globalizáció. A kelet-közép-európai diktatúrák bukása után ott álltunk védtelenül, és szájba kapott minket az, ami Nyugatról jött. Amit mi vártunk egyébként, és azt gondoltuk, hogy az a józan minta. És el is kezdtük alkalmazni ezeket a modelleket anélkül, hogy a sajátosságainkra figyeltünk volna.”
Both a volt Szovjetunió országaiban és a szatellitállamokban végbement kulturális változások közös jellemzőire mutatott rá. Akkoriban Ukrajnától Kamcsatkáig ugyanazokat a dalokat hallották az emberek, ha bementek egy kultúrházba, és ettől azt érezték, hogy egy nagy birodalomban élnek. Ezeket a sémákat mérnöki pontossággal tervezték meg és csöpögtették föntről lefelé. „Erre jött az amerikai kultúra, és egyszerűen letarolta ezt a régi, merev rendszert. Mert nem volt semmi a szovjet kultúrában, amit ütőlapként elő tudott volna venni, ami ehhez hasonló lett volna” – vélekedett. Szerinte a kulturális intézmények kettős feladata egyfelől a múltunkat, a kultúránkról összegyűjtött tudásokat őrizni és feldolgozni, másfelől figyelni és támogatni azokat a mozgásokat, amelyek organikusan elindulnak az emberek között.
Demeter szerint a kulcskérdés az, hogy a bennünket érő kulturális hatásokat mennyire tudjuk megélni. Amit ugyanis megélsz, az a tiéd. Amit viszont csak utánzol, mert trendi, nem válik sajáttá. Azt pedig, hogy mi válik megéltté, soha nem a politika dönti el. Az csupán befolyásolni tudja, hangsúlyokat helyez el, lehetőségeket nyit meg.
Mint mondta, a népi kultúrában – amelyet most a Hagyományok Háza is őriz – létezett annak a tudása, hogy hogyan éljünk túl. Ha például magunkra vagyunk utalva, mert nincs bolt, ahol bevásárolhatunk, hogyan tudjuk ellátni magunkat. Ettől a tudástól eltávolodtunk, pedig fontos lenne újra birtokba venni azt, mert rá leszünk kényszerítve. „A kosárfonást azért kell megtanulni, hogy ha az IKEA bezár, ne legyünk gondban, hogy mit csináljunk a ruháinkkal. A népmesékben is benne vannak azok a kódok, amelyek eligazítanak bennünket az életben. A királylányért meg kell küzdeni, oda kell menni, és le kell vágni a sárkánynak a fejét. Nem mindenkinek sikerül, aki ügyesebb, jobb döntéseket hoz, a jó mellett dönt vagy a jót választja, az bizony elnyeri a királylányt. Megtanítja azokat a viselkedési mintákat, amiket a saját életében mindenki hasznosítani tud.”
A Hagyományok Háza főigazgatója elmesélte: a gyűjtéseknél észrevehető, hogy régen egyszerű parasztemberek milyen elképesztő minőségben énekeltek. Akkoriban ugyanis, ha zenét akartak hallgatni, akkor énekelniük kellett, és mivel sokszor énekelték ugyanazt, el is tudták mélyíteni tudásukat. Ha most zenét akarunk hallgatni, csak egy gombot kell megnyomnunk. A passzív zenehallgatás pedig másfajta mechanizmus, mint amikor magunk hozunk létre zenét.
Demeter Szilárd ezen a ponton visszakanyarodott a kultúrafogyasztóból kultúrahordozóvá válás kérdéséhez.
„Elmondom, hogy engem most mi zavar a legjobban. Bármilyen lakásba lépek be, ugyanazokat a bútorokat látom. A miénkben is. IKEA-kanapét, IKEA-könyvespolcot… A bennünket körülvevő tárgyi kultúra uniformizálódott. Mert olcsóbb, kényelmesebb. Bemész, megveszed, hazaviszed, összelegózod, és boldog vagy.”
Ugyanakkor lát olyan tendenciát is, hogy webshopok többszörös áron árulnak hazai kézműves termékeket. Azzal reklámozzák őket, hogy ezt magyar iparművészek tervezték, és van rájuk igény. „Ezt kéne tudnunk egészen az alapokig leszivárogtatni, ugyanis így válhat ez a nemzet magabíróvá.”
Fotók forrása: Scruton
