Mi jut leghamarabb eszébe a Dunáról?
Mint keresztény magyar embernek először az jut eszembe hazámat, a Kárpát-medencét mívesen kettéválasztó folyamról, hogy a mi Dunánk szent folyó. Hamarosan megjelenő önlélekrajzom második kötete, az Önreflexiók – Barna Márta, az igaz szerelem regénye látomása szerint úgy keletkezett, hogy a Mindenható Isten sajnálni kezdte az emberiséget, melynek ősanyja, Éva és Ősatyja, Ádám hallgatott a Sátán sugallatára. Balgatag ősszüleink többre becsülték a hamis tudást, az ősliberális kétkedést a teljességnél, az univerzalitásnál, melynek jegyében a Teremtő Isten és a Teremtmény, az Ember személyes kapcsolatban és idilli harmóniában élt együtt az örökkévalóságig. A Mindenható gyarlóságunkat sirató könnyeiből támadt a világ legszebb és legbölcsebb folyója, mely zúgásával azt üzeni, hogy Jézus Krisztustól visszakaptuk a halhatatlanságot, helyreállt a régi kapcsolatunk, s az égi eredetű folyó előbb-utóbb egységet teremt a Duna népei között is.
Milyen jelentésrétegek rakódtak a Duna képére az európai és a magyar irodalomban a mitológiáktól a kortárs líráig?
A Duna név eredete összefüggésbe hozható a kelta mitológiában élő Danu istennő alakjával, ki a természetes vizek anyja, az aszura istencsoport tagja. Hésziodosz Krisztus előtt nyolcszáz évvel írta az Istenek születése – munkák és napok című verses művét, mely szerint Thetisz (Téthüsz) tengeristennő szülte a szép vizű Isztroszt. A görög–római mitológiában Isztrosznak, illetve Danuviusnak nevezett folyón át evezve érkeztek vissza Jasszónnak az élet valódi értelmét kereső, s az aranygyapjúra lelő argonautái az Adriára. Arany János a Buda halálában és a töredékben maradt Csaba-trilógiában, a nemzeti mítoszainkat megörökítő csúcsremeklések mágikus erőközpontjában hömpölyög a Duna, melyen átkelve a hős hun-magyar haderők fényes győzelmet arattak a római Macrinus és a szász Detre hadain, visszafoglalva elődeinktől, a keltáktól elrabolt Pannóniát. Arany János a Csaba-trilógia töredék Keveháza című versében imigyen örökíti meg Kelenföld nevének eredetét: „Tömlőkön ott a hős Keve / Hadával így átalkele / Miért a hegy, miért a sík / Kelenföldének mondatik”.
József Attila A Dunánál című versének nyitósora: „Mintha szivemből folyt volna tova, / zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.” Milyen módon folytatódik ez a „szívből folyt” hagyomány a kortárs szerzők műveiben?
Kelemen Erzsébet, kiben egyszerre tisztelhetjük a katolikus és az experimentális költészet megújítóját és teoretikusát, elmélyült előadást tartott A Duna folyó toposza az experimentális irodalomban címmel a Dunaújvárosi Egyetem 2017. november 7-i konferenciáján, mely megjelent a Magyar Műhelyben is. Ebben összefoglalja, hogy a Duna a magyar irodalomban is gyakran visszatérő motívum, a Tisza mellett a haza jelképévé vált, a magyar történelem és sors tanújává (lásd Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Arany János, Tompa Mihály, Ady Endre, Juhász Gyula, József Attila stb. költészetét). József Attila zavaros és bölcs, háborgó és lenyugvó Dunája egyszerre idézi föl a magyar történelem vérzivataros tragédiáit, és a csak azért is hitet a magyar nemzet jövendőjében, melynek egyik szegletköve a Kárpát-medence népeinek kiegyezése. Ennek nehézségeit mások mellett József Attila Trianon-sirató verseiből is kiolvashatjuk, ám a költő A Dunánál című emblematikus meditatív költeményének végső summázata, „s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk és nem is kevés”, mégis bizakodást fejez ki. Annál szomorúbb jelenkori avantgárd költészetünknek és hagyományos prózánknak is 2018-ban elhunyt óriása, Papp Tibor „Danubius” képe. A Szorongás című emblematikus költemény írója a Pálya mentén című Prágai Tamással készült beszélgetőkönyvben megörökíti azt a szívszorító pillanatot, amikor 1957. január 12-én Nyugatra menekült a forradalom és szabadságharc megtorlása elől. Egyszerre él benne és társaiban a határőröktől való félelem és a hazátlanság tragédiájának előérzete, a honvágy előszele: „Mint a szivacs, igyekeztünk mindent beszívni, látványt, levegőt, hangokat, síneket, bakancsok formáját, távoli káromkodást, bezárt váróteremajtót, állomást, házakat, mindent, eltenni, mint az üvegbe zárt Duna-vizet.” Papp Tibor monográfusát, Kelemen Erzsébetet idézve így válik a Duna-víz a megőrzött magyar azonoságtudat, és az idegen világban történő megmaradás, túlélés jelképe.
Egyáltalán miért válhatott a Duna a közép-európai emlékezet és identitás egyik legfőbb jelképévé?
Erre a kérdésre hiteles választ ad L. Simon László Hidak a Dunán című 2005-ben kiadott esszékötete, amelyben házi történeti dokumentumokból, egy régi hidász-utász família emlékmozaikjaiból összeállítva tárul elénk a Kárpát-medence Duna-hidjainak története. A jeles író az izgalmas családtörténeti, hagyományföltáró, múltidéző opust úgy teszi költőivé, hogy mindvégig tökéletesen tárgyszerű marad. Elregéli nekünk, hogy a virtuális és a valóságos hídépítők között az a lényegi hasonlóság, hogy összekötnek egymástól mesterségesen elválasztott dolgokat. A konkrét hídverők egyesítik a Duna két partjára, s eközben két, különböző országba szakadt magyarság képviselőt, a virtuális, szimbolikus hídépítők összevarrják a tradicionalista és a modernista szemléletet is, hiszen ez a két dolog úgy tartozik össze egymással, mint a bot két vége. A Duna menti régiók össztartománya önmagában is elképesztő látszatellentétek, paradoxonok földje. Mi, akik Magyarhonban vagy valamelyik Kárpát-medencei államban élünk, gondolkodás nélkül megértjük, hogyan lehetséges az: L. Simon László nagyapja úgy járt számos külföldi országban, hogy valójában soha el nem hagyta Magyarország területét.
Hogyan alakítja a folyó mentén élő népek soknyelvűsége és történelmi tapasztalata a Duna irodalmi megszólalásait?
Még ma is kevesen tudják, hogy Komjáthy István a Mondák könyve című, először 1955-ben megjelent regényremeklésében megírta azt a magyar mitológiát, amelyet Arany János a halála miatt töredékben maradt Csaba-trilógiában szeretett volna eposzba foglalni. Komjáthy megjeleníti azt az iszonyatos végső összecsapást, amelyben a Duna menti népek, hunok-magyarok-avarok, illetve rómaiak, gótok vívják csatájukat egymás ellen, a világhódító Attila, Isten ostora halála után. Az ütközet halálos döntetlennel, illetve a mieink pürroszi győzelmével végződik, melynek eredményeként a székely himnuszban megörökített Csillagösvényen vándorló Csaba királyfi válik a nemzet egységének szimbolikus alakjává, kinek evilági sorsát Lezsák Sándor Csaba királyfi drámájából is megtudhatjuk. Ugyanezt a soknyelvű, sokszínű véres dance macabre-t elolvashatjuk a germán–német ős eposzban, a Nibelung-énekben is ellenkező előjellel, ott a hun-magyarok a vesztes negatív hősök. Hát, József Attila üzeni a mennyek országából, hogy bizony, van mit rendeznie a Duna menti népeknek közös dolgainkon.
Mely művekben érezhető leginkább a Duna kettős arca, az, hogy egyszerre életadó és halált hozó?
Jókai Mór kiemelkedő regényeiben (s a rangos Várkonyi Zoltán-filmváltozatokban) mutatkozik meg ugyanaz a drámai kettősség, melyről Petőfi Sándor A Tisza című költeményében vall a magyarság másik emblematikus folyója kapcsán. A Duna életadóból pusztítóvá vaduló arculatát villantja föl nagy mesélőnk Az arany ember című regényében a jelenet, amikor a Szent Borbála hajó elsüllyed (ezt Gertler Viktor filmesítette meg). Még borzalmasabb véglet a Kárpáthy Zoltán című Jókai-regénynek az a felejthetetlen képsora, amely a pesti nagy dunai árvizet vetíti elénk, ezekben a Duna Petőfi Tiszájára hajazón töri át zúgva-bőgve a gátakat, apokaliptikus pusztítást okozva. Szörényi László a dunaújvárosi konferencián elemezte Arany János Népdal című dunai balladáját, melyben Jovan, a szerb hajóslegény vérét ontja a nászéj során „kikapósnak bizonyult” menyecskének, s elmenekül a Dunán, mely imigyen nemesbedik élet és halál jelképévé. A verset Ráckevei ballada címen zenésítette meg Vujicsics Tihamér.
Karádi Éva szerint a Duna „nem csak a mienk, nagyon európai folyó”. Hol és miként jelenik meg a Duna mint mitikus, szinte ősi entitás a magyar irodalomban?
A Duna mentén játszódnak le ősi mondáink, melyeket a szájhagyomány és a lejegyzett művek nyomán elevenít meg Arany János a Buda halálában, Vörösmarty a Zalán futásában. Kelemen Erzsébet Pro libertate című II. Rákóczi Ferenc hommage-ával prezentálja például, hogyan jelenítheti meg egyszerre a vizuális költészet a Rákóczi-szabadságharc hadműveleteit és a trianoni országcsonkítás stigmáját. A vizuális költeményben az országhatár, a négy folyó, a Duna, a Tisza, a Dráva, a Száva egyaránt versszövegekből épül fel: „sebek a sebek a sebek ismét jelen vannak kiújultak a magyar nemzet sebei”. Az egyszerre bölcs és hektikus Duna, mely végig hömpölyög a magyar történelmünkön és az irodalmunkon is, üzeni, hogy a megbékélésre kell törekednünk, ám a béke záloga csak a magyarság stigmáinak orvoslása lehet.
Hogyan dolgozza fel az irodalom a Duna-parti városok – Bécs, Pozsony, Budapest, Vukovár, Belgrád – különböző arculatait?
Bécs biedermeier csodáját a maga kétarcúságával Franz Grillparzer (Bécs, 1791 – Bécs, 1872) írja le úgy, hogy a Duna másik gyöngye, a keringőváros, a kifinomultan obligát Wien-arc árnyoldala, a jóllakott megelégedettség, a langyosság fantomja is kísért. A kicsit magyar, de inkább osztrák költő, Nikolaus Lenau (1802–1850) is bírálva látja és láttatja a hagyományos Donau-Wient. Jókai Mór A kőszívű ember fiai című alapművében élhetjük újjá a forradalom előtti állóvíz, majd az 1848–49-es ébredés zákányos napjait, amikor a Duna habja felkelők, diákok vérétől volt iszamos. Már ezek a zavaros, Donau menti képek sem mutatnak olyan harmonikusan életvidám profilt, mint Johann Strauss keringői és Kálmán Imre operettjei, ám a Duna menti elegáns városról már 1942-ban is tragikus képet fest Márai Sándor az Egy polgár vallomásai című konfessziójában, mikor nem kevesebbet állít, mint hogy Bécs meghalt. Vajon mit szól a Mennyországból a mostani migránsoktól megszállt Wienhez, hol az egykor mézeskalács-idilli Práterben már nappal sem tanácsos hölgyeknek kísérő nélkül grasszálni? Pozsony, a reformkori országgyűlések pezsgő légköre megjelenik Jókai Mór, Mikszáth Kálmán felejthetetlen műveiben, ezekben a háborgó Duna a megújulás, a függetlenség sóvárgását sodorja felénk. A huszadik század végnapjaiban szétbombázott Vukovár tragédiáját fanyar intellektualizmussal tárja a világ elé Majoros Sándor Meghalni Vukovárnál című drámai opusa. Belgrádról Nándorfehérvárról, Hunyadi János hősiességéről és a Duna stratégiai jelentőségéről is vall Bán Mór kiváló Hunyadi-regényfolyama s a belőle készült remek filmszéria, valamint Gáspár Ferenc zseniális történelmi regénysorozata A strucc vérétől az Én, Mátyás királyig. Az a tévhit dívik a mai Belgrádról, hogy a gyönyörű európai városokhoz képest haloványabb, ezt a lekicsinylést nemcsak Bács Gyula Belgrád útikönyve, hanem Mileta Prodanovic különlegesen sokszólamú Kert Velencében című Belgrád-regénye is cáfolja. S Zucker bleibt zuletzt: a mi gyönyörű Budapestünk, melynek Duna menti panorámája még a nápolyi világcsodát is felülmúlja. Tragikusan korán elhunyt barátom, írótársam, Magyar Nemzet-béli kollégám, Csontos János is szerelmet vall Magyarország fővárosának az Angyaldekameron című megaregényében, s a dunaújvárosi Duna-konferencián elhangzott Volt egyszer egy Folyam 1989–1991 című esszéjében.
Létezik-e olyan közép-európai „Duna-tudat”, amely az irodalomban formát ölt, vagy csak utólagos értelmezések vetítik bele?
Erről vall a magyar líra három legkiemelkedőbb Duna-költeménye is. Ady A Duna vallomása, Illyés Gyula Duna költeményei közül A Dunánál Esztergomba (a Dunánál Esztergomban címen is fut), s a szintézismű, József Attila verse, A Dunánál. Ezek a remeklések nemcsak a mi nemzeti tragédiáinkról szólnak, hanem Kasszandraként sejtetik a 21. század Európájára leselkedő veszélyeket is. Kossuth Lajos Duna konföderációs terve, s a Duna menti népek összefogását szorgalmazó, olykor lazuló, most reményeink szerint újjáéledő V4-ek országainak misztikus összetartása is jelzi a vágyat. A sötét és reménytelen háború kilátástalansága ellenére a 2010 óta megcélzott „rendezni végre közös dolgainkat” terv mintha most kezdene valóra válni, reményeink szerint a béke eljövetelét is elhozva a sokat szenvedett Duna menti népeknek, s a magyarságnak is.
Egy konferencián hangzott el a következő mondat: „A Duna beépült a magyar nemzeti alapmotívumok közé, ahová a Csodaszarvas tartozik.” Egyetért ezzel a gondolattal?
Hadd hivatkozzak megint Komjáthy István két opusára, a Mondák könyvére, a Botond című kötetben megjelent Duna tündére című mesére, s Lezsák Sándor Csaba királyfi című drámai remeklésére. Ezekben a művekben közös, hogy a Dunához és a Duna menti nemzetekhez köthető magyar, s a velünk azonos hun-székely, palóc, úz, pannon etnikumok ikonikus, a nagy győzelmeinkre emlékeztető ikonja a turulmadár, a csodaszarvas és a Duna. Erről tanúsodnak Arany János már említett epikai művei és Arany László Ének a csodaszarvasról című, az apja szellemét idéző kiváló munkája is, s az általuk megihletett Jankovics Marcell huszonöt kötetnyi írott és a grandiózus vizuális életműve a Fehérlófiától az Ének a Csodaszarvasról című misztikus és mitikus animációs filmig. Előbbivel 1984-bben elnyerte a több Oscarral fölérő „minden idők legjobb rajzfilmje” címet a Los Angeles-i filmakadémián. A turul az égiekkel, a csodaszarvas a földi testvérekkel való egyesülés szimbóluma, s e kötést megvalósítva ölel körbe bennünket a bölcs Duna.
A dunai irodalom azok számára is érdekes lehet, akik nem itt élnek, nem ismerik a folyót?
E rövid beszélgetésben elsorolt irodalmi remeklések s a szükségképpen kimaradt Duna-tárgyú művek átélhetővé teszik a nyitott lélekkel közelítő olvasónak, mit jelent számunkra a szent Duna. Akit e művek nyomán ez a mítoszrendszer nem érint meg, az nem szereti az irodalmat.
