Május első vasárnapján nemcsak az édesanyákra gondolunk könnyes szemmel – vagy az utolsó pillanatban beszerzett csokorral –, hanem egy legalább olyan fontos dologról, a nevetésről is megemlékezünk. Igen, bizony már a nevetésnek is van világnapja. És nemcsak azért, mert valaki jókedvében beírta a naptárba, hanem mert 1998-ban egy indiai orvos, bizonyos dr. Madan Kataria komolyan gondolta, hogy a kacagás életbevágóan fontos. Olyannyira, hogy Laughter Yoga (nevetésjóga – a szerk.) néven mozgalmat is indított: nemcsak azért kell nevetni, mert vicces valami, hanem mert a testnek és léleknek is jót tesz.
A nevetés világnapját ma már a világ 120 országában megünneplik, sok helyen úgynevezett nevetőklubok szerveznek szabadtéri eseményeket, ahová barátokat, családokat, néha még kutyákat is várnak: 2000-ben például tízezer ember nevetett együtt Koppenhága főterén, kortól, nemtől és humorérzéktől függetlenül.
Miért éri meg komolyan vennünk a nevetést?
Nos, egy kiadós hahotázás olyan, mint egy miniatűr edzés: dolgozik a rekeszizom, ugrálnak a mellkasi izmok, még az arcizmok is megdolgoznak érte, amit aztán idővel a mosolyráncok is tanúsítanak. Egyetlen perc nevetés tíz perc kocogásnak felel meg, ami azoknak is jó hír, akiknek a futócipője évek óta a szekrény mélyén lapul. A nevetés közben dopamin árasztja el a testünket, pulzusunk felpörög, tüdőnk fellélegzik, immunrendszerünk pedig úgy örül, mintha nyert volna a lottón. És ami talán a legmeglepőbb: az agy nem tud különbséget tenni az őszinte nevetés és a színlelt kacaj között.
A Duchenne-féle nevetés – ami őszinte, reflexszerű kacagás – az agytörzsből és a limbikus rendszerből fakad, vagyis az érzelmeink legmélyéről. Ezzel szemben a társadalmi nevetés – az udvariasságból, zavarból vagy éppen érdeklődés színleléséből fakadó mosolygás – az agykéreg tudatosabb területeiből indul. Mintha a testünk külön rendszert tartana fenn az „igazi” és a „civilizált” nevetésre. Úgyhogy ha épp nem találunk semmit viccesnek, csak húzzuk fel a szánk sarkát, és a hatás nem marad el.
Vannak viszont szituációk, amikor a tanult társas viselkedésünk csődöt mond. Egy temetésen előtörő kuncogás például elsőre szentségtörésnek tűnik, de a tudomány szerint valójában teljesen emberi, sőt meglepően gyakori jelenség. Az ilyen, oda nem illő érzelmi válasz az agy védekező mechanizmusa az extrém külső ingerekre. Mint amikor valaki örömében sír vagy fájdalmában röhög: az ellentétes érzelmek ilyenkor felborítják az érzelmi egyensúlyt, a test pedig valamilyen utat keres a feszültség levezetésére. A nevetés pedig éppen ezt a szerepet tölti be.
Hány filozófus és pszichológus kell ahhoz, hogy megmagyarázzunk egy viccet?
Meglehetősen sok. Mert bár nap mint nap nevetünk, a tudósok sokáig csak vakargatták a fejüket, amikor arra került a sor, hogy pontosan meghatározzák, miért is találunk valamit viccesnek, és hogy valójában mikor és min nevetünk.
A humor kapcsán már az ókori filozófusok is okoskodtak. Platón szerint akkor nevetünk, amikor másokat – vagy korábbi önmagunkat – szerencsétlennek vagy ostobának látjuk, és ettől fölénybe kerülünk. Ez az úgynevezett felsőbbrendűségi elmélet: a nevetés ilyenkor mintha azt mondaná: „Hát én ennél jobb vagyok!”
Aztán jött Freud, és bevezette a feszültséglevezetés elméletét. Szerinte a nevetés azért olyan felszabadító, mert lehetőséget ad arra, hogy a tiltott gondolatokat – például a szex, a halál vagy a politika területén – biztonságosan kiengedjük a palackból. A nevetés tehát afféle társadalmilag elfogadott szelepként működik.
A kognitív disszonancia elmélete szerint pedig akkor nevetünk, amikor valami váratlan, illogikus, szokatlan történik, esetleg valami megszegi a normákat, de nem annyira, hogy az komolyan felháborítson bennünket. Az agy észreveszi a furcsaságot, feszültséget érez, majd ha képes valami értelmes magyarázattal feloldani a helyzetet, jutalmul nevetést produkál, egyfajta mentális happy endként.
Ráadásul az idő is segít. A tragédia plusz idő egyenlő humor: egy régi autóbaleset, amelynek nem lett komoly következménye, évekkel később már nevetést válthat ki. De abból is lehet poént gyártani, ha gyerekként a túlsúlyunk miatt piszkáltak.
Nevetés mint evolúciós találmány
De miért alakult ki egyáltalán a humor? Itt jönnek képbe az evolúciós magyarázatok. Mert bár a nevetés néha csak szórakoztat, lehet, hogy eredetileg társadalmi ragasztóként szolgált. A kutatók szerint már egészen kis korunktól nevetünk, főként játék során. A nevetés ugyanis ösztönösen belénk van drótozva, mint a nyelvérzék, csak épp szavak helyett poénokra hangolódunk rá. És bár nem mindenki született standuposnak, a legtöbben értékelni tudunk egy jó csattanót – főleg, ha nem minket figuráz ki.
Már az őseink is „poénkodtak”, legalábbis ha a színlelt bunyókat és a csikizősdit viccnek vesszük. Az efféle nevetés egyfajta jelzés volt: „Nyugi, nem harcolni akarok, csak mókázni.” Aztán jött a társas evolúció: a humor enyhítette a feszültséget, segített feldobni a hangulatot, sőt, diplomáciai fegyverré vált a párkapcsolatokban is. Ma már a humor a szociális túlélőcsomag része.
Viszont felmerül a kérdés, ha a humor ennyire általános, akkor miért van az, hogy egyikünk már azon is röhög, ha valaki elesik egy banánhéjon, másikunk meg csak akkor nevet, ha Woody Allen megidézi Kierkegaard-t? Részben itt is bejátszik a genetika – ikerpárok hasonló humorérzékkel rendelkeznek –, de nagyon számít a környezet is: szüleink, barátaink, osztálytársaink humora formálja, min nevetünk.
A jó humorhoz fejlett érzelmi intelligencia is szükséges, mert nem mindegy, kinek, mikor és mit mondunk. Egy feminista konferencián például nem célszerű női sztereotípiákról viccelődni, ráadásul ami egykor vicces volt, ma már gyakran ciki, sőt bántó. Ezért esnek gyakran pofára a szexista, rasszista vagy más módon kirekesztő poénok: nem azért, mert senki nem nevetne rajtuk, hanem mert már nem illik. Ugyanakkor a humoristák egy része éppen hogy tudatosan vállal kockázatot, és lépi át a határokat.
A majmok is nevetnek, csak nem a mi poénjainkon
De ha azt hisszük, a humor kizárólag emberi kiváltság, ideje újragondolnunk a dolgot. A nevetés nemcsak nálunk, hanem a természetben is előfordul, bár nem mindig úgy, ahogy várnánk.
A UCLA kutatói több mint 75 órányi videót néztek végig, amelyben emberszabású majmok – csimpánzok, bonobók, gorillák és orangutánok – mulattak egymás társaságában. Nem vicceket meséltek egymásnak, viszont 18 különféle csipkelődő, incselkedő viselkedést azonosítottak náluk: szőrhúzást, hátbavágást, láb alá ugrást, testtel lökdösést. Például egy fiatal majom odalopódzott a békésen vakarózó felnőtthöz, jól oldalba bökte, majd megfigyelte, hogy mi történik. Ha semmi, akkor újra próbálkozott, ezúttal lendületből. Mint egy kisgyerek, aki direkt felborítja a tornyot, majd lesi, hogy az anyja mit szól. A szándékosság, meglepetés, ismétlés és reakciófigyelés mind ott vannak, ami kísértetiesen emlékeztet az emberi tréfálkozásra.
De nem csak a majmoknál fordul elő a bohóckodás.
Vagy ott vannak a papagájok, akik rendszeresen ugratják a kutyákat jól időzített füttyökkel, az elefántok pedig játék közben szórakozásból trombitálnak, míg a delfinek boldog kattogással, játékosan harcolnak.
A humorkutatás titkos sztárjai azonban a patkányok. A kis rágcsálók a csiklandozásra magas hangú „nevetéssel” reagálnak, olyasféle hanggal, amit az emberi fül nem is hall. Ráadásul a patkányok visszajárnak a csikizésért, sőt, megtanulnak bújócskázni is a móka kedvéért.
Nevetni tehát nem csupán jó érzés, hanem meglepően sokrétű túlélési stratégia is, afféle biológiai svájcibicska, amit rajtunk kívül jó néhány állat is bevet. És bár a nevetés tudománya, a gelotológia mindig egy lépéssel a humor fejlődése mögött ballag, hallgassunk azokra az orvosokra, akik receptre írnák fel a vihogást: nemcsak csökkenti a stresszhormonok szintjét és növeli az endorfintermelést, de az immunfolyamatokra és allergiás reakciókra is jótékonyan hat. A nevetés ráadásul összeköt minket, edzésben tartja a testünket, és néha még a temetésen is kisegíthet. És a legjobb, hogy ingyen van.
A cikk forrásai itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt olvashatók.
