A havasalföldi karóbahúzó
Az 1922-es, Friedrich Wilhelm Murnau rendezte „eredeti” Nosferatu története az első világháború alatt kezdődött. A fiatal német producer, Albin Grau Szerbiában teljesített katonai szolgálatot 1916-ban, amikor is egy apró faluban a helyiek rémtörténeteket meséltek neki vérszívó vámpírokként feltámadó halottakról. Graut magával ragadták ezek a mondák, és úgy döntött, hogy a háború után filmet fog készíteni a témáról. Hazatérve Henrik Galeen forgatókönyvíró segítségével aztán nekilátott a sztori kidolgozásának, amelyhez segítségül hívták a Drakula című regényt mint ihletforrást.
Ezt az 1897-ben megjelent, egyébként akkoriban nem túl ismert könyvet egy bizonyos Bram Stoker, a londoni Lyceum Színház igazgatója írta, aki szintén rá volt csavarodva a kelet-európai rémtörténetekre és vámpírmítoszokra. Stoker hosszú éveken át kutatta a témát, ám az elterjedt közvélekedéssel szemben a Drakula nem a havasalföldi Vlad Dracul fejedelemről szól, a kegyetlenségéről hírhedt, törökölő III. Vlad csak a nevét kölcsönözte a vérszívó grófnak – pedig az ő történetében aztán lett volna muníció.
A szóban forgó fejedelem apja, II. Vlad akkor vette fel a Dracul (sárkány) nevet, amikor Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár őt is felvette az általa alapított Sárkány Lovagrendbe, a Societas Draconistrarumba. Fiát már gyerekként megkínozták Törökországban, majd mire fejedelem lett, egyes elbeszélések szerint több tízezer támadót mészárolt le a törökellenes hadjáratokban. III. Vlad Mátyás király szövetségeseként is harcolt, majd amikor kiesett a kegyeiből, a király egy időre börtönbe záratta Visegrádon, minderről pedig Janus Pannonius még egy verset is szerzett. Egyszer egy hatalmas túlerőben lévő oszmán sereget vert szét a Dracula erdejének nevezett, rengeteg karóba húzott török harcos látványa.
Botrányos múltú vámpírmese
Stoker regényét kortársai azonban nem értékelték kellőképpen, így a szerző szegényen halt meg 1912-ben, özvegye pedig szégyenszemre a Sotheby’s aukcióján két angol fontért kényszerült megválni férje kézzel írott jegyzeteitől. Az ő beleegyezése nélkül forgatták le a filmet, méghozzá úgy, hogy átlátszó módon a címet Nosferatura, a gróf nevét Orlokra cserélték, sőt, minden szereplő nevét megváltoztatták. Szerzői jogok híján egyéb változtatásokat is eszközöltek Albin Grauék, például a vámpír nem a regényből ismert csábító, harapása pedig nem fertőz.
A Nosferatu egyetlen kamerával forgott, elegendő anyagi forrás híján pedig a jeleneteket, hogy időt spóroljanak, egy metronóm ritmusára vették fel Németországban és Csehszlovákiában. Orlok gróf kastélyát a már évszázadok óta pusztuló Árva vára alakította. A premiert nagydobra verték, és meggondolatlanul ráírták a film plakátjára, hogy szabadon merítettek Bram Stoker regényéből: Florence Stoker pedig akcióba lendült. Szerzői jogi per lett az ügyből, a bíróság pedig példátlanul szigorú ítéletet hozott: a film minden egyes kópiáját össze kellett gyűjteni és meg kellett semmisíteni. Egyetlenegy példányt végül valaki mégis sikeresen kicsempészett az Egyesült Államokba, ahol a Drakula nem élvezett szerzői jogi védelmet, hanem köztulajdonnak számított.
A hangos botrány és a film sikere után aztán az eredeti regény példányai óriási áron keltek el, Florence pedig hozzájárult a színpadi változatokhoz, így Angliában és a Broadwayn is nagy sikerrel játszották a Drakulát, amely lázban tartotta az irodalomkritikusokat és a pszichológusokat. Vajon a vámpír figurája a freudi ego, az ösztönös, tudatalatti énünk megnyilvánulása? Esetleg szólhat a feminizmusról: a női öntudatra ébredés metaforájaként is értelmezhető? Egy biztos: a vámpíros tévésorozat dömpingje (Vámpírnaplók, True Blood, Hétköznapi vámpírok…), tinikedvenc könyvfolyam (Alkonyat), sőt még Tom Cruise borzalmas parókája (Interjú a vámpírral) előtt is volt nekünk egy világhírű vámpírunk, a magyar Lugosi Béla.
Horrorkirály
Lugosi Béla Blaskó Bélaként született 1882. október 20-án. Édesapja rossz szemmel nézte színészi ambícióit, ezért 12 évesen elszökött otthonról és egy bányában vállalt munkát. 1913-ban már a Nemzeti Színház színésze volt, majd harcolt az első világháborúban, aktív szerepet vállalt a Tanácsköztársaság alatt, emiatt pedig a proletárdiktatúra bukása után Amerikába emigrált. Amikor még nem beszélte a nyelvet, az ott élő magyarokból szervezett társulattal lépett fel, angol szerepeit a legenda szerint a fonetikusan leírt szöveg alapján tanulta meg. A siker az 1927-es évben jött el, ekkor osztották rá ugyanis a Broadwayn Drakula gróf szerepét, majd az 1931-es filmfeldolgozásban is ő játszhatta a vámpírt, ami igazi legendává tette jellegzetes figuráját és rémes kiejtését.
Drakula szerepe azonban egyúttal tragédiát is jelentett Lugosi számára, hiszen soha többé nem tudott kibújni a horrorfilmes skatulyából, szép lassan elvesztette önmagát, és ebbe belerokkant. Súlyos drogfüggő lett, majd 73 éves korában szívrohamban életét vesztette, méghozzá olyan szegényen, hogy temetését Frank Sinatra fizette ki. Ironikus módon a halál is egy forgatás alatt érte, amikor 1956-ban a világ valaha készített legrosszabbnak ítélt filmjének, Ed Wood 9-es terv a világűrből című horrorját készítették. Ennek a filmnek a születéséről egyébként készült egy játékfilm is, az Ed Wood Tim Burton rendezésében és az elmaradhatatlan Johnny Depp-pel a címszerepben, Lugosit pedig az alakításáért Oscar-díjat kiérdemlő Martin Landau játszotta, és mint a lenti klipben is láthatjuk, egészen szenzációsan.
A közönség szeretetét és a magyar származású színész filmtörténeti jelentőségét viszont jól jelzi, hogy csillagot kapott a hollywoodi Hírességek sétányán, no és hogy rajta kívül tulajdonképpen csak a szintén legendás, később Star Wars és A Gyűrűk Ura-filmekben is feltűnő, James Bondot ihlető Christopher Lee-nek sikerült hasonló nevet szereznie a műfajban – noha ő évekkel később határozottan elutasította a horror királya becenevet.
Komplex világképek
Robert Eggers feltehetően minden Lugosi-filmet látott, hiszen gyerekkori álma volt, hogy filmre vigye a vérszívó gróf meséjét – és ha valaki, akkor ő aztán precíz és minden apró részletet kimerítően precíz filmes, aki komplex világképet alkot és filmjeinél a látvány és az atmoszféra főszerepet kap. Nem véletlenül, ugyanis Eggers látványtervezőből lett rendező. 2015-ben A boszorkány című neohorrorral robbant be a köztudatba mint kompromisszumot nem ismerő, szerzői filmes, a 2019-es A világítótorony aztán még magasabbra emelte a renoméját.
Érdekesség: Tim Burton is koncept artistként és illusztrátorként dolgozott, mielőtt a filmrajongók megismerhették egyedi vizuális stílusát, de Jean-Pierre Jeunet (Delicatessen, Amélie csodálatos élete) is látványtervezőként kezdett, mielőtt áttért volna a játékfilmekre. Mindkét rendező, Eggershez hasonlóan, olyan vizuális stílussal rendelkezik, amely senkivel a világon össze nem téveszthető. És hogy mennyire fontos a horror műfaji tálalásában az átgondolt vizualitás, azt William Friedkin, a zsáner egyik legnagyobb klasszikusaként ismert Az ördögűző rendezője, valamint A kör című, a japán rémálmot a nemzetközi közönség rémálmává adaptáló Gore Verbinski is bizonyíthatja, hiszen mindkét filmes látványtervezőként kezdte karrierjét.
Robert Eggersnek tehát határozott elképzelése van arról, mit és hogyan akar elmesélni, Az északi nagyobb költségvetése pedig megdobta a lehetőséggel, hogy az élvonalba repítse magát sztárokkal és látványos csatajelenetekkel. A Hamlet William Shakespeare legtöbbet boncolgatott darabja és minden bizonnyal az egyik legnagyobb angol nyelven írt irodalmi alkotás. Nem titok, hogy a dán királyfi alakját Amleth, a viking herceg története is inspirálta, aki bosszút áll, miután nagybátyja meggyilkolta apját és feleségül vette anyját: az eredeti saga ugyan elveszett a történelem feneketlen bugyraiban, de valószínűleg a 9. századi Izlandról ered. Az északi kísérletet tett az elveszett történet rekonstruálására.
Az izlandi tagbaszakadt, félmeztelen Hamlet cselekménye zéró meglepetést tartogatott: ereje a látványban, a rítusokban, a mágiában volt, ahogy Eggers a szögegyenes bosszúoperát a pogány hiedelemvilággal színesítette, és egyfajta spirituális utazásra hívta nézőjét. A Nosferatunál hasonló a helyzet: a sztorit már több tucatszor láttuk, unásig ismerjük a koporsóból kikelő, hosszú karmú, sápadt vámpír figuráját, a rendező azonban mégis egy olyan szépségesen megkomponált horrorszimfóniát szerez, amely a hibái dacára egészen lenyűgöző.
Kis halál
Drakula mindig is a legerotikusabban túlfűtött szörnyeteg volt. Bram Stoker az 1890-es években mutatta be a világnak a karaktert, ugyanebben az évtizedben az angolul beszélők is elkezdték használni a „kis halál” kifejezést (a francia petite mort után), amely az orgazmust tulajdonképpen a halállal azonosítja, no persze apró dózisban. Minden film, amely Stoker gótikus fikciójából készült, elismerte a vámpír csábító vonzerejét – még akkor is, ha az F. W. Murnau-féle némafilmes Orlok gróf nagyon távol áll a magas és jóképű Drakuláktól, akik stílusos köpenyekben, villogó tekintettel osontak le a kanyargós lépcsőkön.
Robert Eggers sötét hangulatú remake-je akkor a legjobb, amikor ezt a megmagyarázhatatlan vágyat szívja magába. Az érett, tiltott gyümölcs leszedésének vágya már A boszorkányban is megjelent, a testi és egyéb örömök ígérete, amely azokra várt, akik hajlandóak voltak saját lelküket elcserélni értük. No és ki tudná elfelejteni, hogy Robert Pattinson dühösen maszturbál a Világítótoronyban? Eggers már a Nosferatu legelső jelenetében előtérbe helyezi a szex és a halál tangóját.
A friss házas Thomas és Ellen Hutter (Nicholas Hoult és Lily-Rose Depp) a 19. századi Wisborgban, Németországban élnek, ám hamarosan el kell válniuk egymástól, amikor a fiatal ingatlanügynököt főnöke, a furcsán viselkedő Herr Knock (Simon McBurney) azzal bízza meg, hogy utazzon el a titokzatos Orlok gróf (Bill Skarsgård) erdélyi kastélyába és üssön nyélbe egy adásvételt. Bárki, aki látott már Nosferatu- vagy Drakula-filmet, túlságosan is jól ismeri a mesét. Eggers remake-je azonban alapvető változást hoz: megváltoztatja a történet nézőpontját, újszerűvé téve ezt az értelmezést. Fenn a Kárpátokban, a romos kastélyban, vérszívó hárem ide vagy oda, mindig ugyanaz a nóta, de vajon mi zajlik otthon, Ellen fejében?
Más változatokban Ellen (és a regény Minája) csupán sodródó utasa a cselekménynek. Hagyományosan a véletlennek köszönhető, hogy a gróf beleszeret, miután megpillantja a képét Thomas medáljában. Eggers adaptációja azonban a feje tetejére állítja ezt a konvenciót, és már a nyitójelenetben azt láthatjuk, ahogy a fiatal Ellent valami láthatatlan erő kirángatja az ágyából, és rövid időre találkozik egy vadállattal, akit ő maga idézett meg. Eggers Nosferatuja lényegében Ellen küzdelme, hogy visszaszerezze és kinyilatkoztassa a hatalmát az áldozati állapot és a falánk szomjúság között ide-oda vetődve, Lily-Rose Depp pedig kiváltképp nagyszerűen adja vissza mindezt.
Patkánycunami és Sztálin szelleme
Amikor Thomas Erdélybe utazik, az olyan, alapból romantikus fényforrásokat, mint a hold és a gyertyafény, egészen festményszerűvé teszi Jarin Blaschke operatőr, ahogyan a koromsötét árnyékokat kísérteties, monokróm színvilághoz közelítő képekben értelmezi újra. Orlok kastélya falai között viszont lesz, aki csalódni fog, ugyanis az őt megformáló Bill Skarsgård – aki dacára annak, hogy otthonosan mozog a horrorslágerek világában, hiszen ő alakította az Az-filmek eszelős bohócát – félelmetesebb, mielőtt alaposan megnéznénk. Annak érdekében, hogy megkülönböztessük Shreck Orlokjától, a ghoul kapott egy extra kiegészítőt, mégpedig egy bozontos, hetyke bajuszt, amelynek köszönhetően leginkább Joszif Sztálin elkínzott szellemére emlékeztet.
Skarsgård persze remek színész, aki őrületes átalakuláson ment keresztül, hangja és arca teljességgel felismerhetetlen. Előadását viszont így is beárnyékolják a régi idők Drakulái és Orlokjai: Lugosi szokatlan teatralitása, Shreck már-már túlvilági, patkányszerű lénye, Christopher Lee ragadozótekintete. Aztán ott volt az intenzív Klaus Kinski, aki Werner Herzog verziójában, a Nosferatu, a vámpírban (1979) szánni való és furcsán szimpatikus átalakítást adott a grófnak.
Ez a Nosferatu azonban így is varázsol a vásznon: a történet a gonoszság terjedő fenyegetésként való ábrázolásából meríti erejét. Eggers feltűnően vizualizálja ezt az ötletet Orlok árnyékának képével, ahogy görbe ujjai átnyúlnak a tornyokon és a macskakövön – akár egy némafilm vizuális trükkjei is lehetnének mai köntösben. A tudósok régóta írnak Stoker inváziós tervének rasszista felhangjáról, de a pánik ezúttal inkább vírusos jellegű. A globális világjárvány nyomán érkezett a Nosferatu, a szörnyeteget pedig pestist terjesztő patkányok hadserege követi (állítólag több mint ötezer darabot használtak a forgatáson, ami egész biztosan rekord).
Az eredeti filmben a tudományosan gondolkodó dr. Sievers válaszokat ad arra, hogyan lehet legyőzni Orlokot: úgy kezeli a lényt, mint egy kórokozót. Itt a doktor régi tanárához, Von Franz professzorhoz (Willem Dafoe) fordul, aki mélyen elmerült az okkultizmusban – ahogy Eggers saját kamerája is folyamatosan a vallási szimbólumokon landol. Ahogy viszont zakatolunk a drámai csúcspont felé, lesz olyan, aki úgy fogja érezni, hogy a direktor lényegében összeházasította Murnau expresszionista klasszikusát Mel Brooks Drakula halott és élvezi című vígjátékával.
