Túlvilági nyulak és táncoló törpe: tíz jelenet David Lynch univerzumából, amelyek nem hagynak nyugodni

Film

Mély empátia, derűs remény, velőtrázó sikolyok és hátborzongató rejtélyek – a január 15-én elhunyt rendező, David Lynch páratlan életművet hagyott maga után. Szubjektív válogatásunkban kísérletet teszünk arra, hogy összefoglaljuk: miért is tartjuk őt a filmművészet egyik legnagyobb alakjának.

FILE - Filmmaker David Lynch poses at his Los Angeles home March 14, 2002.,Image: 954277476, License: Rights-managed, Restrictions: This content is intended for editorial use only. For other uses, additional clearances may be required.
FILE PHOTO. ALTERNATIVE CROP OF NYET404, Model Release: no, Pictured: David Lynch, Credit line: Chris Weeks / AP / Profimedia
David Lynch Los Angeles-i otthonában 2002-ben. Fotó: Chris Weeks / AP / Profimedia

Vacsora téren és időn kívül

Lynch első játékfilmes munkája az 1977-ben bemutatott Radírfej volt, melyet rémálomszerű képei miatt gyakran horrorfilmként emlegetnek. Az ízig-vérig szürrealista alkotásban egyszerre van jelen a sötét humor és a dráma, képi világában pedig visszaköszönnek a rendező képzőművészi munkájának motívumai is. Utóbbi vonás egyébként filmográfiájának több darabjában is előkerül, sajátos és a lehető legjobb értelemben vett „kézműves” jelleget kölcsönözve a megszokott filmnyelvi megoldásoktól elrugaszkodó jeleneteknek.

A Radírfej megjelenésének idejében nem kapott jó kritikákat, azóta viszont kultuszfilmmé nőtt. A mozit sokan és sokféleképpen igyekeztek interpretálni. Megjelenik benne az apaságtól való szorongás: Lynch mindössze 22 éves volt első lánya, Jennifer születésének idején, aki fejlődési rendellenességgel jött a világra. De szintúgy tetten érhetők a gyermekkorában szerzett élményei. Kifejezetten az az időszak, mikor családjával Philadelphiába kényszerültek költözni, ahol a visszaemlékezések szerint „erőszak, gyűlölet és mocsok” vette körbe őket. Ugyanakkor a művész egy későbbi interjúban úgy aposztrofálta a filmet, mint „a leginkább spirituális” művet, amelyet valaha alkotott.

A Radírfej egyik központi jelenete a sok furcsa fordulattal tarkított családi vacsora, ahol a főszereplő Henry Spencer (Jack Nance) bemutatkozik szerelme, Mary X (Charlotte Stewart) szüleinek. Az asszociatív és mély benyomásokat keltő hanghasználat mellett már ebben a filmben is előkerül egy visszatérő motívum: a hal, amely Lynch fő műveit végigkíséri mint a tudattalanból felpattanó kreatív ötletek szimbóluma.

Az elefántember története

Az 1980-ban mozikba került Az elefántember valós történéseken alapuló mű: a súlyosan deformált Joseph Merrick történetéből merít, aki a 19. századi Londonban élt, és cirkuszi mutatványokban alkalmazták. Lynch érzékenyen fordult főhőse felé, a torzsága miatt a társadalom által megbélyegzett, de jobb sorsra hivatott Merrick drámája az életmű legmegindítóbb alkotása. Az elefántemberre az amerikai filmes szcéna felsőbb körei is felfigyeltek: összesen nyolc Oscar-jelölést kapott, díjat azonban nem nyert.

Jól példázza a rendező empátiáját a film azon jelenete, melyben Merrick édesanyjáról esik szó: a John Hurt által alakított főszereplő az őt gondjaikba vevő Ann (Hannah Gordon) és Frederick Trevesnek (Anthony Hopkins) mondja el, mennyire szeretné, ha viszontláthatná az anyukáját, hogy elmondhassa neki, milyen jó barátok veszik körül most. A jelenetért katt ide!

Az a bizonyos táncoló törpe

Bár Lynch nevével kapcsolatban rengeteg szuperlatívusszal találkozhatunk, annyi bizonyos, hogy az álomjelenetek mestere címet senki sem fogja egyhamar elvenni tőle. A Twin Peaks közmondásosan televíziótörténeti kuriózum, sokan az 1990-es évek után érkező krimi- és thrillerszériák megreformálójaként tartják számon. Zsánerelemek tekintetében tökéletes arányban elegyedik benne a pszichothriller, a szappanopera, a horror és a vígjáték – különleges, egyszerre klausztrofób és otthonos atmoszférája pedig milliókat ültetett a tévéképernyők elé.

David Lynch és a sorozaton vele együtt dolgozó író, Mark Frost számtalan emlékezetes pillanattal ajándékozott meg minket a Twin Peaksben: a kávéról és pitéről ódákat zengő FBI-ügynök Dale Cooper (Kyle MacLachlan, Lynchnek csak: „Kale”) éttermi eszmefuttatásait, a kávéfőzőben ragadt halat (már megint az a hal!), BOB (Frank Silva) első feltűnését vagy épp a Fekete Barlangban játszódó enigmatikus jeleneteket több generáció tagjai is emlegetik, mind a mai napig. Alább a leghíresebb ezek közül, a táncoló törpével, aki később, a harmadik évadban A Karként tér vissza – megformálója: Michael J. Anderson; a meggyilkolt tinédzser, Laura Palmer szerepében: Sheryl Lee.

…és az angyal ekkor megjelent Nicolas Cage-nek.

Ha már Sheryl Lee-nél tartunk, nem mehetünk el szó nélkül az 1990-es Veszett a világban tett rövid, ám annál híresebb vendégszereplése mellett. A színésznő egy angyalra hasonlító Jó Boszorkaként jelenik meg a Nicolas Cage által alakított, éppen kiütött főhősnek, Sailor Ripley-nek. A mozi egyébként valódi sztárparádét tartogat: Cage mellett a női főszereplőt Laura Dern személyében köszönthetjük, de feltűnik a vásznon Willem Dafoe, Isabella Rossellini (Lynch másik legfontosabb múzsája) és Harry Dean Stanton is.

És azt már említettük, hogy Chris Isaak leghíresebb dala, a Wicked Game ennek a filmnek köszönhetően indult világhódító útjára? Itt meg is hallgatható a Lynch által készített klip kíséretében.

Patricia Arquette belibbent a műhelybe, és megszűnt a külvilág

Lynch filmkészítői látásmódjának másik jellegzetes eleme, hogy a női szépséget átható módon mutatja meg, sokszor hosszú, kitartott szekvenciák középpontjába helyezve a színésznők játékát vagy puszta jelenlétét. A már említett fontos ihletadó hölgyek, így Sheryl Lee, Laura Dern és Isabella Rossellini mellett kiemelt helyet kapott az életműben Naomi Watts és Laura Harring (Mulholland Drive), valamint Patricia Arquette is – utóbbi a Lost Highway – Útvesztőben fontos szereplője.

A film egyik kulcsmomentumában a Renee Madisont és Alice Wakefieldet játszó Arquette egy fekete Cadillackel érkezik Dick Laurent pornófilmproducer oldalán egy autószerelő műhelybe, ahol a Pete Daytont alakító Balthazar Gettyvel váltanak néhány forró pillantást. Lynch aláfestő zeneként mesterien választott: Lou Reed This Magic Moment-feldolgozása a motorszerűen búgó, kitartott akkordokkal, zajokkal és a countryba kóstoló fő gitárjátékkal tökéletesen illeszkedik a jelenethez, kicsivel több mint egy percig megszüntetve teret és időt körülöttünk. A jelenetért katt ide!

A televíziótörténet legerőszakosabb négy perce

Az idővel való játékot, a lassulás, a kimerevítettség érzését ugyanakkor közel sem csak a szépség láttatására használta a rendező. Sőt, filmográfiájának legfontosabb darabjaiban épp az erőszak, a szörnyűség mélyre nyúló ábrázolásában hívja segítségül a bénító mozgóképi elidőzést. Ilyen megdermedő pillanatokkal találkozhatunk például a Kék bársony groteszk és bántalmazó jeleneteinél, a Twin Peaks – Tűz, jöjj velem!-ben Laura Palmer meggyilkolásánál – ám mind közül a legsokkolóbb a Twin Peaks második évadának tizennegyedik részében látott erőszakjelenet volt.

Az első két évad főgonoszának, egyben a legizgalmasabb rejtélyekkel körbehálózott szereplőjének, BOB kilétét ebben az epizódban fedik fel véglegesen a készítők. Nem is akárhogyan: Laura Palmer unokatestvérére, a szintén Sheryl Lee által megformált Maddy Fergusonra rátámadó gyilkost felváltva játssza Frank Silva és Ray Wise, a képsorokon pedig a televíziótörténet legbrutálisabb négy percének lehetünk szemtanúi. A megalvadt idő másodpercei nagyon lassan peregnek: a színtiszta borzalom nyers ábrázolása sokadik nézésre is átütő hatással bír.

A szörnyű dolog az étterem mögött

Noha Lynch filmjei hátborzongató jellegük ellenére nem illenek a horror műfaji dobozába, a komplex zsánerjátékokkal bíró életműbe mégis belefért egy klasszikus ijesztgetés: A sötétség útja – Mulholland Drive egyik leghíresebb pillanata, mikor megláthatjuk, mi is lakozik a Los Angeles-i Winkie’s mögötti sikátorban.

Sajnos az egész filmet nem tudjuk itt és most számba venni, pedig hemzseg a nagyszerűen megkomponált részektől: a cowboy megjelenésétől kezdve a castingon át a Club Silencióig mind a filmkészítés remekei.

A túlvilági nyulak

A rendező talányos észjárásában fontos szerep jutott az állatoknak: a Twin Peaks bagolymotívuma kulcsfontosságú szimbólum a történetvezetés szempontjából, és persze ott van a 2017-es Netflixen megjelent kisfilm, a Mit tett Jack?, melyben egy majmot láthatunk főszerepben. Ugyanakkor a filmográfia részét képezi egy minisorozat is, aminek szereplői állatjelmezbe bújt színészek. A húsvéti nyúlválogatásunkban már szó esett a Rabbits című szériáról, melyet Lynch nemes egyszerűséggel szituációs komédiaként címkézett – ezúttal a furcsa szeánszba hajló esős éjszaka képsorait ajánljuk belőle.

Az idilli Amerika szimbólumai

David Lynch az americana-életérzés szerelmeseként két fontos alkotást is szentelt az amerikai kisvárosi miliőnek. A már sokat emlegetett Twin Peaks előtt az 1986-ban bemutatott Kék bársony című játékfilmjét is az idillikus díszletek mögött tomboló erőszak és az ezt ellenpontozó, már-már naivnak tűnő, „szebb holnapokban” való reménykedés ábrázolásának szentelte.

A mozikban megbukott Dűne-adaptáció után ez a mű restaurálta valamelyest a rendező renoméját Hollywoodban, de a benne játszó színészek karrierjének is jót tett a siker. Kyle MacLachlan a Dűne után végre egy valóban időtálló szerzői filmben dolgozhatott együtt Lynchcsel, Laura Dern is kibontakoztathatta tehetségét, Dennis Hopper pályafutásának pedig új lendületet adott a Kék bársony.

Mi most a kezdőjelenetet emeljük ki, annak példázatául, hogy a rendező a körmönfont megoldások mellett milyen remek és egyszerű képi asszociációkat volt képes működtetni a filmvásznon: a locsolócsövön keresztül bemutatott érelzáródás, a harcoló hangyák és az Üdv Lumbertonban!-felirat egymás mellé helyezése érthető és hatásos felütést szolgáltat a filmnek. Akit bővebben érdekel a Kék bársony háttere, annak ajánljuk a Vakfolt podcast témába vágó adását.

Harmadik évad, nyolcadik rész

Listánk zárásául a Lynch-univerzum utolsó nagy művét ajánljuk, a Twin Peaks – The Return című sorozatot. A 2017-ben közreadott, részben a Twin Peaks folytatásaként, de még inkább szimbólumokkal átitatott újraértelmezéseként, metakommentárjaként álló szériára a rendező egy hosszú, egybefüggő filmként tekintett. Akárhogyan nézzük is, David Lynch újra történelmet írt a sorozattal.

Egyrészt kis csalással ugyan, de beváltotta az 1991-ben Laura Palmer szájából elhangzott ígéretet, miszerint: „Találkozunk 25 év múlva!” Másrészt pedig a harmadik évad készültekor már a hetven felé közelítő művész újfent rendhagyó és nagy visszhangot keltő filmnyelvi megoldásokkal élt. A lynchi látásmód egyik esszenciájaként azóta is a The Return nyolcadik epizódját emlegetik: 58 percnyi sötét, szürreális hullámvasút, mely BOB, az emberiséget megrontó gonosz születését meséli el, zárlatként pedig a Nine Inch Nails performanszát láthatjuk-hallhatjuk.

Hogy a The Return lesz a rendező utolsó nagy munkája, sejthető volt, annak ellenére is, hogy időről időre felröppentek a hírek egy Wisteria munkacímen futott projektről. Mindenesetre, a Twin Peaks harmadik évada méltó lezárását adta David Lynch életművének – a kisváros és Laura Palmer rejtélye tovább mélyült, talányainak végső magyarázatát pedig a művész magával vitte a mögé a bizonyos piros függöny mögé.