Tanultam a szöveget, és jött vissza a gyerekkorom – Bartha Boróka, a Kaszás Attila-díj jelöltje

Bartha Boróka Marosvásárhelyen született, 1997-ben szerzett színészdiplomát a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen. Friss diplomásként mégis leszerződött a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházba, mert izgalmasabbnak találta a kísérletezőbb művészi koncepciót. 2008-tól a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház művésze. Mehetne nagy társulatokhoz is, de ő mindig hazatér otthonába, Gyergyóba tizenkét fős csapatához. Önálló estjei Erdélyben és az anyaországban is kirobbanó sikerűek.

Marosvásárhelyen született, de Szovátán nőtt fel, mert orvos szüleit oda helyezték. Nagyszülei Vásárhelyen éltek, ő is oda járt középiskolába, először biokémia szakra, aztán rájött, hogy ő lesz a nem orvos a családjában. Szavalóversenyeket nyert, megismerkedett Illyés Kingával, az ikonikus erdélyi magyar színésznővel, aki bátorította, sőt fel is készítette a színművészeti egyetem felvételijére. A diploma után viszont nem maradt a vásárhelyi színházban, inkább Sepsiszentgyörgyre szerződött.

„Bocsárdi Laci harmadéves koromban felhívott, hogy nem ugranék-e be egy előadásba Szentgyörgyön. Vállaltam, három nap alatt felkészültem egy elég nagy szerepre, izgalmas volt, és utána már evidens volt számomra, hogy oda fogok szerződni. Mindenki ki volt akadva, hogy maradhatnék Vásárhelyen, miért megyek Szentgyörgyre? Azért mentem, mert az a kísérleti színház, művészi útkeresés nekem nagyon tetszett. Hat vagy hét évet egyhuzamban játszottam mindenfélét, utána férjhez mentem, megszületett az első lányom, majd a második.”

Amikor rendező férje, Béres László elvállalta a gyergyói társulat igazgatói posztját, odaköltöztek a két gyerekkel, és ott született meg a harmadik gyerekük is. Közben a férj elkerült Gyergyóból, jelenleg a Kolozsvári Magyar Operánál rendező, és sokfelé dolgozik másutt is. Boróka azt mondja, ő azért is szereti Gyergyót, mert ott könnyű volt gyereket nevelni. „Ott a gyerekek egyedül is elmennek óvodába, jó iskolák vannak, tíz perc alatt kint vagy a sípályán, lehet túrázni a hegyekben, természetközeli életet lehet élni.”

De természetesen nem csak azért játszik a gyergyói Figura társulatnál, mert szeret ott élni. Az ottani kollégákkal már a kezdetektől fogva merész, kísérletező előadásokat hoztak létre, a klasszikusokat is megkeverve, átírva, külön utakat keresve adták elő. Mozgásszínházi előadásokat is színre vittek, Bozsik Yvette kétszer is rendezett náluk, de szerveztek workshopokat is neves külföldi és román rendezőkkel, művészekkel. 

Ma is széles a társulat repertoárja, a klasszikusoktól kezdve a kortárs darabokig. Mivel csak tizenegyen vannak, az egyetlen korlátjuk az, hogy ki tudják-e osztani a szerepeket.

Emiatt, hogy ilyen kevesen vagyunk, én nagyon sokszor férfiszerepeket játszom. De nem férfiként, hanem alakítjuk, átírjuk vagy átgondoljuk a karaktert. A Portugálban én játszom a kocsmárost, ami nagyon érdekes helyzet, mert felfedeztük, hogy mennyi új lehetőség van ebben a koncepcióban.

Saját útjához tartoznak az egyszemélyes előadások. Öt országban játszotta nagy sikerrel a Lola Blau című monodrámát. Most is repertoáron tartja a Gyulai Várszínház a Karády zárkáját, Darvasi László monodrámáját, és tavaly novemberben mutatták be az Amélie sóhaja című előadást, Alina Nelega vásárhelyi dramaturg, drámaíró, író, regényíró művét.

A történet egy nehéz sorsú, nemesi származású román nőről szól, akinek a családjától mindent elvettek a kommunisták, mire ő a világra jött. Az édesapját kivégzik, az anyja öngyilkos lesz, őt az alkoholista nagymama neveli fel Bukarestben egy tömbházlakásban. Öt jelenetből áll az előadás, a gyerekkorától indul, aztán jön a kamaszkora, majd mint fiatalasszony jelenik meg, később pedig középkorú, öregedő nőként látjuk, és a halála előtti pillanatokkal ér véget a darab.

„Nagyon szeretem, mert itt nem egy dívát játszom, ráadásul sok szempontból összecseng a saját családom történetével. Kisiparos dédszüleimtől is mindenüket elvettek Nagyváradon, a házaik helyére blokknegyedet építettek. A nagyszüleim elmentek Székelyföldre, aztán Máramarosban kötöttek ki, nagyapám bányamester volt. Anyám negyedikes koráig ott éltek, közben nagyapám nyugdíjba ment, majd elköltöztek Marosvásárhelyre, hogy anyám magyar iskolába járhasson. Ott sokáig barakkokban éltek. Amikor édesanyám leérettségizett, akkor került a szüleinek is egy blokklakás. Vagy, ahogy itt mondják, lakótelepi.”

Arra a kérdésre, hogy szülei, nagyszülei történetei is beépültek-e az előadásba, azt felelte, hogy amikor próbálni kezdte a darabot, poszttraumás tünetek jelentkeztek nála.

„Amikor el kellett énekelnem a kommunista dalokat, amik iskoláskoromban kötelezőek voltak, nagyon furcsa érzés fogott el.

Visszajött az érzés, hogy sötétben ülünk esténként, vagy amikor házkutatás volt nálunk, mert édesapám nem állt be a pártba, tehát állandóan megfigyelték. Tudom, hogy ki akarták rúgni az orvosi egyetemről, mert a bentlakásban egy román–magyar meccs nézése közben a magyaroknak drukkolt. El tudod képzelni azt, hogy a vakációim sokszor azzal teltek, hogy mentünk ki a focipályára gyakorolni a tornaünnepélyt? Megünnepeltük Romániát, betanultuk a formációkat, zászlókat lengettünk, énekeltük a ceauşescus énekeket románul, közben nézték a szekusok, hogy minden rendben van-e.”

Szereti játszani? – kérdezem végül. – Nagyon fontos számomra ez az előadás, kegyetlenül őszinte – válaszolja.

Fotók: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu