A civilizáció lényege a rend. Eleve maga a kifejezés városra, szervezett, szabályozott, azaz rendezett létre utal. Ugyanez a helyzet a kultúrával, ami a tudatos (föld)művelésről, azaz a természet televényének a keretek közé hozásáról szól. Aki a földet műveli, az tudatosan megválogatja, hogy egy adott területen milyen növényfajok maradjanak, s melyek nem. Ugyanez történik az átvitt értelmű, ma gyakrabban használt esetben is. Aki kultúrával foglalkozik, az az emberi életet, a gondolatokat, a tudatot műveli, egyeseket nőni hagyja, másokat elengedi. Ebben az esetben is a rend, a szabály az, ami érvényesül. A civilizáció és a kultúra közös értelme tehát valamilyen rendre való folyamatos törekvés, annak a fenntartása. Mindegy, hogy Kínáról vagy Európáról beszélünk, a lényeg ugyanaz, rendnek kell lennie, hogy szervezze az emberi életet. A rend eltűnése eddig tudatosan ki nem próbált forma. A rend az emberközi életet szervezi, de – ha egyetemességre törekszik, akkor – az egész világértelmezésre is kiterjed.
Mi, ezen a kontinensen és annak hatáskörében a Nyugati civilizáció rendszerében él(t)ünk. E világlátás alapjait a zsidó-görög-római hármasgyökérben kell keresni, az ókorban. A Római Birodalom bukása után, néhány évszázad bizonytalankodás és anarchia végeztével, a rendszerező szerepet a keresztény egyház vette át. Emez megörökölte elődeitől a szellemi, kulturális és politikai hagyatékukat, újabb értelmezési nyelvvel kiegészítve azt. A világ rendjének szavatolása továbbra is egy teocentrikus elméletre épült. A középkorban, akárcsak a Római Birodalomban, a tekintélynek isteni eredője volt. A császárok az istenek kegyelméből, nekik köszönhetően uralkodtak. Őket divusnak, isteninek nevezték. A keresztény középkor ugyanezt alkalmazza, megrajzolva azt a rendszert, amiben az uralkodók és a nemesség Isten akaratából azok, akik.
A keresztény rend a világ egészére kiterjed. Amikor Aquinói Szent Tamás megírja a maga Summáját, nemcsak teológiát ír. Szándéka tágabb, teljesebb. Ő a világ egészét helyezi keretbe, kezdve az anyagi létezéstől, a legelvontabb, angyali létezésig. Az égitestek kerengése ugyanannak a rendnek a részei, mint az egyén élete. Ez a világ nem teo- (Isten), hanem ecclesio- (egyház) centrikus. Bár Istenre hivatkozik, a tényleges világmenedzsment az egyházi rendszer kezében van. Bár naponta elhangzik a Miatyánk „tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké” mondata, mindezek az aspektusok felett az egyház uralkodik.
Az egyház hegemóniáját kezdetben a reneszánsz, később a reformáció útkereséséből következő elbizonytalanodás kezdi ki. Ebben a bizonytalanná váló világban szólal meg René Descartes, aki a rendetlenségben azt kérdezi, miben lehetek biztos? Mi biztos a világomban, azaz hol a rend. Ő immár nem Istenben vagy az egyházi szervezetben, hanem önmagában keresi a választ: (ego) cogito, ergo (ego) sum. Az ő nyomán elinduló gondolkodásmód gyöngyözi ki a 17–18. századokban azt a felfogást, hogy a rend szavatolása nem világon kívüli alapokon, hanem az emberben, annak racionális, gondolkodó mivoltában rejlik. A fő szervező elv immár a ráció, amely – mint minden rendszerező elem esetében – teljeskörű világértelmezést ígér az embereknek.
A 19. századra ez a gondolat szubtilissá válik, intézményesül. A puszta és nyers racionalitást keretezi, formába önti a tudomány, amely új, modern katedrálisként tornyosul a világ képzeletbeli közepén. E korban él és foglalja szavakba a maga világának a menetét Hegel, aki a szellem előállásában, kibontakozásában látja a világcélt. A rendet keretező intézmények (iskola, bíróság, uralkodói palota, parlament stb.) és normák (hagyomány, szokásrend, társadalmi berendezkedés stb.) mind eszközök, amelyek azt a célt szolgálják, hogy az immár szellemmé dúsított ráció teljesen kibontakozzon. Hegel a világcélt a jövőbe veti, egyfelől ez a kibontakozás majd lesz, s ez a majd időben fog megnyilvánulni, másfelől ez a majd elveszti temporális dimenzióját s egyszerűen előttünk, mindig előttünk áll.
Ebből a felfogásból kiindulva kezdi ki néhány éles elméjű gondolkodó magát a rendet tartó intézmény- és szokásrendszert. Nietzsche, majd Marx és Engels állítja azt, hogy a szellem (és a végső teljesség) kibontakozásának fő kerékkötője maga a hagyomány lassú, lomha, s gyakran méltánytalan rendszere.
A nyugati intézmények hitele szétporlik a 20. század tragédiáiban, semmivé válik a tekintélyük, az általuk kért moralitás pedig az egyéni szféra részévé válik. Az űrt a piac, a gazdaság veszi át, amely immár megszabadulva az őt megkötő formáktól, béklyóktól szabadon terpeszkedik el a világon. A templomok nyomán felépülő egyetemek központi szerepét a bankok és a tőzsde veszi át. A kiemelkedő szereplők nem a politikai uralkodók, nem a főpapok, nem a tudósok, hanem a bankárok, a gazdag emberek. A rend pedig a magánember létébe szűkül. S itt, mivel nyolcmilliárd magánember nyolcmilliárd szempontja kell egyszerre érvényesüljön, elveszti vezető szerepét. Ez van most. Viszonylagosság, perspektívák, kérészéletű szavak, képek, gondolatok felbukkanása és eltűnése, egy sehová sem tartó örök fortyogásban. Az egyénin túl nincs cél, nincs akarat, nincs tekintély, s ebből kifolyólag nincs rend sem. Az ember pedig visszatér egy ősi, digitális törzsiségbe, a világot transzcendentálisan szervező rend helyett, totemjeit, szerencsét hozó eszközeit szorongatva. Innen két kiút van. A katasztrófáé egyfelől, másfelől egy új és hiteles rend előállásáé. Kíváncsian várom, hogy melyik lesz…
