A hatfős, soknemzetiségű együttes egyetlen tapsrend megszokott szertartását nyújtja egy óra hosszúra a Magyarországon másodszorra bemutatkozó Ivana Müller Playing Ensemble Again and Again című abszurd esztrádjában. Az üres térbe a végletekig lelassítottan hatolnak be a játékosok egy fiktív előadás végén (mely előadásról semmi pontosat/fontosat nem tudunk meg aztán végestelen végig). Ivana Müller rendező-koreográfus és Bill Aitchison szövegtöredékeit halljuk, frappáns, vagány, szellemes, ironikus szilánkokat színészlétről-emberlétről. A játék kulcsa e remekbe szabott ötlet. A virtuóz kivitelezésben látható meghajlás-ceremónia, a játék tere, teste és kontextusa. A lassított felvételként a színre vonuló, sorba rendeződő, összekapaszkodó, előre, majd hátralépő, kihátráló, kivonuló, majd újra belépő színészek látványa. Lassan mozogni olyasvalami - jól tudható a gyakorlóktól-gyakorlottaktól - mint mázsás súlyt lassan (vagyis a lendület, a lendítőnyomaték kiiktatásával) felemelni. Példátlan kunszt. Müller játékosai bravúrosan adják e lassulást. Az elnyújtott gesztusok, elhúzódó pislogások, komótosan kélő mosolyok, lelassított mimikai gesztusok olyan tökéletesen kivitelezettek, hogy a néző szinte beleszédül érzékei ilyen csalafinta megzavarásába. A néma térben halk, lomha szuszogás hallik csak, majd egymás után az angol szövegtöredékek (normál tempóban).
A mondatok tárgya hétköznapi, a színészlét-emberlét különböző terepeire kalauzol. A játékosokon közönséges, utcai ruha, casual minden, még smink is csak, mint egy szombat esti buliban. A három férfi és a három nő az imént "lejátszott" előadásra reflektál, majd a szakmai körök mind kozmikusabbra tágulnak, a lét alapkérdéseire, emberi rivalizálásra, helytállásra, közösségre, egyénre, sorskérdésekre, avagy egészen banális, civil apróságokra térnek ki. Roppant ügyes, ropogósan friss szövegek ezek, valóságos kis miniatűr jellemrajzok, a helyszínhez igazított nüanszokkal. Mozgásszínházat látunk, mert ez a lelassított színházi szertartás az emberi mozdulatok tanulmányozása terén pont annyi gyönyörűséget nyújt, mint szövegeivel. A tetszelgő, magamutogató, többre, jobbra, nemesebbre sóvárgó, vetélkedő, irigykedő színészek, a takarás mögött pusmogó, a közönségre kipillantó, szeretetet, megbecsülést, rajongást sóvárgó aktorok önvallomásos szövegtöredékei életszerűségükkel, pontosságukkal hoznak derűt. Megtudhatjuk például tőlük azt is, hogy mi ezen az estén ötvenegyen foglalunk helyet a nézőtéren (szégyen amúgy, hogy ennyien - ha ennyien, és ránézésre, tényleg ennyien - voltunk kíváncsiak erre a remek előadásra), s hozzávetőleg ötvenezer forint bevételt hoztunk ezzel (az összeget euróban is megmondják, az átszámított összeget hallva csoda, hogy a színészek nem röhögik el magukat).
Hallunk aztán a turné-élet nyalánkságairól: hol, mikor mi történt a truppal, hogyan alszanak, ki mit szeret és mit nem, milyen jelentős látványosságokkal ismerkedtek meg együtt, s megtudhatjuk: a társulat az előadás reggelén a Széchenyi Fürdőben járt. Vicces apróságok ezek, de figyelmesen követve e roppant szimpatikus, tehetséges gárda játékát, valami sejtelmes világba léphetünk, ahová halandó ritkán eresztetik be. Persze, "ez is csak játék, komédia", a számukra mindennapos, hétköznapi megragadása, átadása azonban virtuóz módon sikerült. A színész színpadon játszó színészt alakít, pontosabban köztes állapotát mutatja meg: az alakítását honoráló tapsot fogadó játékost, annak gondolattöredékeit "kihangosítva". Járunk aztán a fiktív jövőben, amint a hatok eljátszanak a gondolattal, mi lesz harminc év múlva, ha ugyanitt, ugyanígy. Fanyar, érzékeny, szellemes és gyakorta kőkemény kommentekkel a fejében indulhat haza az ember, hogy ezután kicsit másképp gondolkodjon színházról.
