Az örökös széthúzás működteti ezt a népet!

Vasárnap este láthatjuk a Kossuthkifli első részét a megújuló Dunán. Így, több mint egy év elteltével hogyan emlékszik vissza a forgatásra?

Nagyon jó csapat alakult ki! Érdekes, hiszen a filmszínészet egy individualista dolog. Ott az ember a maga alakításával van elfoglalva, kevésbé hagyatkozik a másik kollégára. Ennek ellenére a főszereplők között egy nagyon jó csapatszellem alakult ki, és azt is észrevettem, hogy a több mint száz, kisebb szerepet játszó színész is nagy lelkesedéssel látott neki a munkának. Ez a forgatás életem egyik legnagyobb élménye volt!

Próbáltam persze profi hozzáállással, a nyavalyáimat, nyűgjeimet félretéve, nagyon koncentráltan a munkámra figyelni, és ettől minden szenvedés örömmé vált. Még ha öt órát kellett is egy ladikban, a tűző napon állnom, és százötvenszer levetnem magam az aljára, akkor is meg kellett tennem. Voltak esetek, amikor azt gondoltam, hogy ha még egyszer le kell futnom azt az ötven métert a kamera előtt, akkor elpusztulok, de kiderült, hogy nem még egyszer, hanem még tízszer kellett megcsinálni! Természetesen fáradtak voltunk, de mindig kitartottam addig a pillanatig, ameddig kellett, nagyon odaadtam magam a szerepnek.

Úgy tudom, hogy közel 200 eredeti helyszínen forgattak, bizonyos jeleneteket azonban green box és CGI segítségével hoztak létre. Nagyobb kihívást jelentett ez színészként, hogy ilyen körülmények között is hiteles legyen az előadásmód?

Például ha azt mondják, hogy most egy kemencébe raksz bele egy lapátot, rajta kenyérrel, de a kezedben se lapát nincs, se kenyér, és kemence sincs? Igen, ez szörnyen megnehezíti a színész dolgát. Nekem nagyon furcsa volt, hogy vett a kamera és akkor mondták, hogy most egy elvonuló lovas ezredet látok, vagy például őrjöngő embereket. Ezt valahogy az ember fantáziája kell, hogy megoldja, mert különben lelóg a képről. Továbbá a szituációra hagyatkozik az ember, az írott szövegre, vagy a kollégákra. Illúzióvesztő a helyzet, de akkor is meg kell tudni oldani. Az amerikai filmszínészet is egyre inkább erről szól, hogy semmilyen díszlet, vagy környezeti segítség nincs jelen.

Karakteréről, Dalfalvi Matyiőről egy interjúban azt mondta, hogy éppen olyan, mint egy XIX. századi James Bond.

Egy kis túlzással? (nevet) Leginkább a szakmájukat illetően gondolom ezt így. Az én figurám is egy mindenre elszánt, vakmerő, jó szakember, egy nagyon tudatosan dolgozó ügynök. Egyben egy vivőr is, aki ad az eleganciára, francia ízlése van, és nem veti meg a női nemet. Tehát stílusában és sármjában is hasonlítható James Bondhoz.

Egyébként a könyvet olvasva a szereplőket elég szélsőségesnek találtam?

Érdekes felvetés. Azt gondolom, hogy ilyen vészterhes, forradalmi időben nagyon hamar összefújja a szemetet a szél. Elképesztő szélsőséges emberek kerülnek elő, és mindenki szélsőségesen nyilvánul meg. Azt gondolom, hogy az író ezzel azt akarta bemutatni, hogy micsoda színes egy világ ez a magyarság. Egyszer-egyszer vannak áldott évek, de igazából az örökös széthúzás működteti ezt a népet. Ebben persze szerepet játszik a rettentő szegénység, a rettentően szélsőséges gazdagság. Ráadásul mindenkinek van véleménye a maga műveltségén, vagy műveletlenségén.

A filmben éppen egy forradalom kellős közepén vagyunk, és bár még nem lehet tudni, hogy mi lesz a vége, de amikor már az oroszok elindulnak, megkezdődik az átrendeződés. Az emberek életét az érdekeik alakítják, és mindenki képes feladni az elveit egy csirkecombért. Azt gondolom, hogy az írónak ez egy nagyon komoly szándéka volt, hogy csak ilyen szélsőséges figurákkal lehet megörökíteni ezt, hiszen ettől válik olyan elképesztően színessé a történet. Én habzsoltam a könyvet!

Akkor tulajdonképpen ez lenne a film üzenete, ahogy a könyvnek is?

Bár nem az én feladatom erre válaszolni, hanem az íróé és a rendezőé, de én ezt látom kirajzolódni belőle. Igazából nem megoldást mutat fel, hanem láttat egy korállapotot, egy népállapotot, ami semmit nem változott, hanem olyan, amilyen. Csak manapság mobiltelefon van a kezünkben, és nem pisztoly.

A könyv mívesen és korhűen van megfogalmazva, időnként szótárt is igényel. Sikerült ezt a nyelvezetet a filmben is megőrizni?

A rendezői szándék is ez volt, hogy a nyelvezetét nagyon meg kell őrizni. Megküzdöttünk a szavakkal, és a jelentésükkel is, de nagyon törekedtünk arra, hogy amit az író leírt, azt nagyon pontosan adjuk vissza. Természetesen ez nehezebbé teszi a megértését.

Nem fogja ez akadályozni a nézőket a szórakozásban?

Én még csak nagyon elenyésző mennyiséget láttam a filmből, de azt gondolom, hogy ez nem gátja, hanem értéke, íze lesz a filmnek.

Nem gondoltam, hogy mint főszereplő, még nem látta a filmet!

Igen, úgy volt, hogy lesz előzetes vetítés, de ezt most nem lehetett összehozni. Úgyhogy majd vasárnap fogom látni én is.

Ha egy mondatban kellene összefoglalni, hogy a nézők miért üljenek le március 15-én este megnézni a Kossuthkiflit, akkor mit válaszolna?

Azt szeretném, ha a magyar televízió nézői, és a teljes magyar lakosság azt érezné, hogy végre, hála az Istennek, hogy elkészült már egy ilyen film. Végre nézhetünk magyar színészeket, egy magyar történetet, egy egészen különleges irodalmi értéket képviselő regény adaptációját, melyet a hetvenes, nyolcvanas évek óta nem kaptunk. Ha így ül le a néző, ? persze lehet véleménye, megfogalmazhatja a kritikáját ? akkor már elégedettek lehetünk, és sok embernek okozunk örömet és boldogságot.

Van egyébként olyan álomszerep, amire nagyon vágyik még?

Engem szerencsére elkényeztetett a pálya, eljátszottam már minden olyan nagy szerepet, amire predesztinálva voltam. Egyszer-egyszer felmerült bennem, hogy például Molnártól a Liliomot eljátszottam volna, de sose volt bennem olyan, hogy verjem az asztalt szerepek miatt. Ezt, és már a Rómeót sem fogom alakítani, viszont huszonhét évesen Hamletet játszottam, a legnagyobb férfi szerepet, nem is akármilyen előadásban, amely meghatározta az életemet és a színészi pályámat. De mindig jöttek új örömök és új szerepek, és hogy ezt vidéki színházban, vagy Budapesten játszottam, az teljesen lényegtelen. Mindig azt mondom, hogy a színház ott van, ahol én vagyok. Ha nem így gondolnám, akkor már holnap nem lépnék színpadra.

Tóka-Nemes Nikolett