Az Országos Színházi Találkozó (OSZT) versenyelőadásaihoz délelőttönként beszélgetések kapcsolódnak, amelyeken az érdeklődők munkatársunk, Seres Gerda moderálásával betekintést nyerhetnek az alkotófolyamatba, és a felkért rendező, dramaturg, kritikus vagy épp színházi szakíró hozzászólóknak köszönhetően közösen gondolkodhatnak a produkció által felvetett kérdésekről.
Stuart Mária (Stúdió K Színház)
Lehet-e egy színházi működés bizonyos részleteivel szemben kifogásokat emelni, ha egy független színház állandó életveszélyben van? – osztotta meg dilemmáját Faragó Zsuzsa dramaturg, de a morális szempontból számára fontos kérdésre a beszélgetés szakmai jelzője adta meg a választ. Bár bejelentette elfogultságát a Stúdió K színház és művészei iránt, de leszögezte, „színházi szakemberként” a hatás érdekli, és hozzátette azt is, hogy a színházi előadás nézője sem ismeri a produkciók vagy az intézmény hátterét.
Felidézte, hogy az elmúlt egy hétben több olyan produkció szerepelt a versenyprogramban, amely bár klasszikus drámából készült, de „a szöveg eredeti változata – egyébként helyesen – a kukában landolt”, és kifejezetten az előadáshoz írták át az alapanyagot. A Stuart Mária esetében is üdvözölte az átírás tényét, dicsérte, hogy a „történet nagyszerűen követhető”. A verses forma hiányát nem tartotta problémának, ugyanakkor véleménye szerint ebben az alkotók csak az eredeti mondatok tartalmát adták vissza, a mélységükből kevesebb maradt. „Nem Schiller nevében, hanem az élvezés miatt” – indokolta véleményét.
Gardenö Klaudia rendező arra szeretett volna választ kapni, mi a nők szerepe a történetben, és Schillernél állítása (ti. két (király)nő, a címszereplő és Erzsébet konfliktusának megmutatása a hatalomban komoly szerepet játszó, de rangban mégiscsak alattuk levő férfiaktól körülvéve – a szerk.) aktuálisan minek feleltethető meg. Felvetette, vajon ma mi számít tabudöntögetőnek, és azt is, egyáltalán van-e szükség a tabudöntögetésre. Kiemelte az „óriási alakítások”-at, Matisz Flóra Lili a klasszikus anyagot kortárs köntösbe bújtató zenéjét, összességében azonban az „egyszerre akarok nagyon menni vele és kerülök tőle távol” élményét osztotta meg a beszélgetés résztvevőivel.
Faragó Zsuzsa szerint a darab olvasható női történetnek, mert két nő a főszereplő, akik közül az egyik a politikusi lét börtönébe, a másik valódi börtönbe van bezárva, őreik pedig „mohó, egymást felfalni akaró férfiak”, de a Stuart Máriában Schiller nem elsősorban a férfi-nő kérdést boncolgatta, a társadalmi osztály miatt ez a drámában csak annyiban jelenik meg, hogy a karakterek erőteljes nő és férfi lények. A dramaturg úgy fogalmazott, nem azt kéri számon, „amit Schiller írt, vagy azt, hogyan játszották a művet 1954-ben a Nemzeti Színházban”, hanem azt, amit az alkotók az előadás erős nyitóképével megígérnek a nézőnek. „A vonzalmakat és a vonzalmak hazugságait nem tudtam követni” – fogalmazta meg a hiányérzetét.
Sándor Júlia, az előadás dramaturgja elmondta, hogy a Stúdió K tér-, létszám- és pénzbeli léptéke voltak azok az előfeltételek, amelyek mentén a Stuart Mária szövegkönyve, illetve díszlete létrejött. Nagy Péter Istvánnal korábban dolgoztak a szintén Schiller-dráma Don Carloson, az ott szerzett tapasztalatok pedig kettejük között számítottak hivatkozási alapnak. Mint mondta, hamar kiderült, hogy egy „szikár szövegváltozat”-ot szeretnének készíteni, ebbéli törekvésük egyik fókusza az volt, hogy a verses nyelvet a központi képek megtartásával bontsák le, de úgy – egészítette ki a dramaturgot Nagy Péter István rendező –, hogy a retorikus mondatfűzéseket elhagyó előadásszöveg lehetőséget adjon a lélektanilag felépített színészi alakításra. Mint mondta, nem voltak tabudöntögetési céljai, számára az a paradoxon volt érdekes, hogy egy férfilogika szerint működő világ tetején nők állnak, és ezt a világot szerette volna működés közben megmutatni.
Schnábel Zita díszletéről Faragó Zsuzsa egy átépítés alatt levő szupermarketre asszociált, Nagy Péter István azonban elárulta, egy olyan absztrakt teret szerettek volna létrehozni, ami kiad egy erős asszociációs mezőt. A konstrukcióhoz egy húsüzem jelentette az inspirációt – Sándor Júlia hozzátette, emiatt a szövegben eredetileg szereplő vérpad szót vágóhídra cserélték –, de kiemelte, hogy nem volt szándék a realista megvalósítás, az eredményt lehet „talált tárgyak összessége”-ként is nézni. Elmondta, a díszletben a függöny és a sínrendszer épített, minden más a Stúdió K adottságaiból következett. Az eredeti tér klausztrofóbabb, jegyezte meg, de „tudtuk adaptálni”, tette hozzá az OSZT-előadás kapcsán, Gardenö Klaudia kérdésére válaszolva.
Seres Gerda a színészeket a darab és a rendező által kijelölt keretrendszerről és a játékmódról kérdezte. Az Erzsébetet játszó Homonnai Katalin elmondta, hamar megtalálták a közös hangot a rendezővel, és kiemelte a tisztázott szituációkat, míg a Stuart Máriát alakító Pallagi Melitta arról beszélt, hogy „volt egy pontos sorvezető”-je, benne „pontosan felvázolt és lesúlyozott jelenetek”-kel. Nagypál Gábor Leicester grófot opportunistának és nárcisztikusnak jellemezte, aki elsősorban önmagát, illetve mindig azt a nőt szereti, aki „az önszeretetét erősíti”. Pallagi Melitta felhívta a figyelmet a nőkben megjelenő szeretetlenségre, és arra, hogy amint megjelenik akár Erzsébet, akár Mária számára a lehetősége annak, hogy valaki vonzalmat mutat irántuk, azonnal belekapaszkodnak, Leicester pedig tökéletesen tudja építeni a nők magányát és vágyát is.
A rendező a kortársi áthallásokat boncolgató kérdésre adott válaszában azt világította meg, hogy a cselekményt a politikai közeg intrikái szervezik. Leicester és Burleigh létezésmódja nagyon mai – fogalmazott –, és bár bizonyos minták vagy jelszavak felismerhetők, még ezek sem tudják a darabot a megírás vagy a cselekmény korából „kihasítani”. Nagy Péter István beszélt a zenei választásról is, amelyben a klasszikus kórusművek és a mellettük-mögöttük megjelenő, indusztriális közegből építkező fémes háttérzene teremt feszültséget.
Kovács D. Dániel rendező Sándor Júlia és Faragó Zsuzsa felvetéseire, a szöveg szikárságára és mélységére reflektált. Elmondta, a szöveg alakítása összefügg a térrel, a Stúdió K méretével, a lépték- és tempóváltozással, illetve a vizuális kultúra felerősödésével is. Felhívta a figyelmet arra, hogy egy ilyen döntés többet bíz a színészre, aki nagyobb lehetőséget kap arra, mit és hogyan játszik el a mondatok között. Ez, tette hozzá, Schillernél kevésbé szempont, az ő mondatai más méretű színpadokra és más korabeli viszonyok közé készültek, a bennük rejlő közvetítő szándék kimondására viszont ma már a színész és a néző közelsége miatt nincs szükség. Úgy vélte, emiatt maradhat „kifogalmazatlan és rejtélyesebb” a figurák motivációja.
A közönségzsűri tagja, Rigó József kiemelte az előadás látványvilágát, illetve azt, hogy a dráma egyszerre történik itt és most, illetve kap „örök érvényt”. Úgy fogalmazott, a rendező kristálytisztán végigvezette, milyen „eszméletlen játszmák” zajlanak, milyen „gazemberségek”-et lát a néző, azt, ahogyan megpróbálják az egyes figurák kitalálni a másik gondolatát. Egy olyan sakkjátszmát látunk, foglalta össze, amelyben senki sem nyert.
