Az öregasszonyok ideje, a problémadarabok aranykora és az orosz bohóctréfák öröksége

A kaposvári Őszi álomban nincsenek üresen elhangzó mondatok, a dunaújvárosi A fiú minden didaxisa ellenére fontos vállalás, a győri Szentivánéji álom pedig ízig-vérig orosz előadás. Beszámolónk a szolnoki Országos Színházi Találkozó szakmai beszélgetéseiről.

Az Országos Színházi Találkozó (OSZT) versenyelőadásaihoz délelőttönként beszélgetések kapcsolódnak, amelyeken az érdeklődők munkatársunk, Seres Gerda moderálásával betekintést nyerhetnek az alkotófolyamatba, és a felkért rendező, dramaturg, kritikus vagy épp színházi szakíró hozzászólóknak köszönhetően közösen gondolkodhatnak a produkció által felvetett kérdésekről. A napi panelt az aktuális előadás rendezője mellett Faragó Zsuzsa dramaturg és Tasnádi Csaba rendező alkották.

Őszi álom (Csiky Gergely Színház, Kaposvár)

Az Őszi álom hétköznapi, mindenki számára zsigerileg ismerős élethelyzeteket idéz meg, miközben egy játékos utazásban bejárja egy teljes emberi élet állomásait: a „tékozló” fiú sok év után hazatér új feleségével, hogy egy találkozás erejéig életre-halálra szembesüljön múltja törmelékeivel. Vajon mit kezd magányos szüleivel, szenvedélyes és kiszámíthatatlan anyjával, fájdalmát rejtő, hallgatag apjával, elhagyott, árva első feleségével és közös gyerekükkel, és mit kezd társával, akibe talán kapaszkodhatna, ha vállalná saját életét… És mit kezd a múló idővel, amiben „minden megtörtént és semmi sem történt”?

Tasnádi Csaba nem árult zsákbamacskát, ugyanis azzal indította a beszélgetést, hogy szerette a Jon Fosse „sokaknak nehezen befogadható és gondolatilag nehezen követhető” darabjából készült „öreg előadás”-t. Jelzőivel arra utalt – magyarázta –, hogy az Őszi álom életösszegzését bizonyos életkor alatt nem lehet megérteni, a végeredmény pedig a néző pszichés állapotától függően a kiábrándítótól a felemelőig sokféle lehet. Egy azonban biztos: „Laci szépen öregszik” – bókolt kollégájának.

Tasnádi dicsérte az előadás rendezői formanyelvét, illetve a térkialakítást, a díszletet és világítást is magában foglaló látványát, amit aprólékos elemzésnek vetett alá.

A magát boomerként definiáló Faragó Zsuzsa az előadás kapcsán kiemelt egy manapság „nem korszerű dolgot”, jelesül azt, hogy van egy színdarab egy világhírű drámaírótól, azt az alkotók komolyan veszik, a darabot pedig a színészek szép rendben eljátsszák. Ugyanakkor a szerző a mondanivalóját nem segítette meg történettel, így – vélekedett Faragó – a körkörös ismétlés fárasztóvá és modorossá válik; „olvasva mindenképp”, tette hozzá. Ő is kiemelte az előadás formai precizitását, azt, hogy a szövegbeli körkörösség az előadásban nem „kitetten”, a „nézőre erőltetve” jelenik meg.

Dicsérte a színészeket, köztük Udvaros Dorottyát, aki „bakfislánynevetésével” tette az idős nő karakterét a dramaturg és persze a néző személyes ismerősévé. „Boldog lennék, ha minden előadásban lenne egy öregasszony, és eljönne az öregasszonyok ideje!” – jelentette ki Faragó, aki az általa először látott Fándly Csabánál a kisrealista gesztusokkal megmutatott férfibút és életközepi válságot emelte ki, Serf Egyed dicséretébe pedig színháztörténeti adalékokat is beleszőtt.

Erre Bérczes László a kaposvári mellé egy másik színház történetét is odatéve személyes reflexióikkal csatlakozott rá, felidézve szolnoki középiskolai tanári éveit, amikor Udvaros Dorottyát a Szigligeti Színházban a Tangóban először látta. Beszélt arról, hogy húsz-huszonöt éve készült az Őszi álom megrendezésére, és arról is, hogyan „szerelmesedett bele” Jon Fosséba a Katona József Színház Kamrájában játszott, Ascher Tamás rendezte előadás hatására. Mivel annak a produkciónak a díszlettervezője a beszélgetés hallgatói között ült, Seres Gerda kérdésére Fándly Csaba beszélt arról, milyen szabadságot ad a „sűrített”, „redukált” dráma, mennyire különböző olvasatokat kínál fel, és mennyire sokfélén lehet felépíteni az egyes szereplők élettörténeteit.

Bérczes cáfolta, hogy az Őszi álom „öreg előadás” lenne, ezt bizonyítandó felidézett néhány számára meglepő értelmezést, ami a főpróbahét minden napjára jutó kaposvári színész szakos osztályoktól származott. Megjegyezte, hogy bár „a szöveg visz a szomorúság felé”, alkotói szándéka szerint a végeredmény mégsem a melankólia.

Hogy a szándék célba ért, Faragó Zsuzsa megjegyzése bizonyítja: „arra voltam kíváncsi, mi pezseg a halál fölött”.

A közönségzsűri tagja, Rigó József szerint aprólékosan kidolgozott „kézműves színház” ez, amely „távol van a színházi ipartól”, és az erős ensemble játék mellett azt emelte ki, hogy pontosak a szándékok, „nincsenek üresen elhangzó mondatok” az előadásban.

A fiú (Bartók Kamaraszínház, Dunaújváros)

Anne váratlanul beállít a volt férjéhez, Pierre-hez azzal, hogy valami gond van kamasz fiukkal, Nicolasszal. Pierre megígéri, hogy segít. Nicolas átköltözik hozzá és új családjához. Csakhogy ebben a tipikus modern, elfoglalt, jómódú patchwork családban senkinek sincs elég türelme a kamaszkori depresszióval küzdő fiúhoz. Eszközeik sincsenek a probléma súlyának felismeréséhez, kezeléséhez. A történet csendesen halad a végzete felé, a kérdés csupán az, mikor és hogyan fog kirobbanni a felgyülemlett feszültség.

A két felkért hozzászóló azonos véleményen volt: nem kérdőjelezték meg az előadás fontosságát, de Florian Zeller darabját „didaktikus”-nak, „leegyszerűsítő”-nek, „szájbarágós”-nak tartották. Faragó Zsuzsa felhívta a figyelmet arra, hogy a „problémacentrikus”, a „pillanatnyilag fontos” társadalmi kérdésekre „szpotlámpákkal rávilágító darabok” tizenöt-húsz éve jelentek meg Európában, és hozzátette, személy szerint „rettegett attól”, hogy ezek elérjenek Magyarországra.

Tasnádi Csaba és Faragó Zsuzsa sem a drámában felvetett kérdés, a kamaszkori mentális problémák fókuszba állítása ellenében foglaltak állást. Sokszor hangzott el a „fontos” jelző a vállalás kapcsán, mert a téma sokakat érint, egyértelműen kell róla beszélni. Ugyan dicsérőleg fogalmaztak, „az alkotók mindent megtettek, hogy az előadást fontossá tegyék, ami sikerült nekik”, jelentette ki Tasnádi Csaba, pozitívan értékelve a színészi munkát, az előadás látványvilágát, de az igyekezet nem tudta felülírni az alapanyag hiányosságát. „Erősebb volt a didaxis, mint a színházi átélés lehetősége” – szögezte le.

„Olyan világból jövök, amikor a színdarabok nem csak egyvalamiről szóltak” – magyarázta Faragó Zsuzsa, és példaképp Csehov Sirályát említette, hiszen abban a darabban is öngyilkos lesz egy fiatal fiú, de a történet nem csupán ennyi. A fiúnak ezzel szemben „nincs beltartalma”, a szövegnek „nincsenek mélységei”, ami „nem jó a színházban”, és véleménye szerint ez a küzdelem érzékelhető volt az előadáson. A dramaturg ahhoz hasonlította ezt, mintha a betonon kellene egy gödröt ásni. A színészek közül az általa először látott, a főszerepet játszó Csiby Gergelyt emelte ki.

Dicső Dániel rendező reflektálva a felvetésekre elmondta, hogy az előadás egy olyan család történetét mutatja be, amelynek minden tagjához talál kapcsolódási pontot a közönség. A darab problémacentrikussága kapcsán beszélt arról is, hogy sok olyan nézői reakciót kapott, amelyből kiderült, kapaszkodót jelentett számukra az előadás, mert megadta nekik a „nem vagyok egyedül” érzést.

Hárs Anna, az előadás dramaturgja kiemelte, hogy

a darab valóban didaktikus, de hozzátette, az nem is annyira a címszereplő fiúról szól, mint inkább arról, hogyan nézi végig a küzdelmet és a tragédiát a környezete, hogyan „csavarodik bele” mindenki a maga saját problémáiba, hogyan távolítják el maguktól a kamasz fiú öngyilkosságát, és hogyan küzdenek meg a veszteséggel.

Csiby Gergely a „gyengeségeivel együtt” is „sűrű”, „nehéz”, „értékes” anyagnak nevezte a drámát, amelyet nem könnyű, de színészként hálás dolog játszani. „Valamit nagyon tud a szerző, hogy Anthony Hopkins és Hugh Jackman is igent mondott neki” – jegyezte meg, utalva a darab 2022-es filmfeldolgozásának főszereplőire. Beszélt arról, milyen feladatot jelentett neki az, hogy kétszer annyi idős, mint a történetbeli főszereplő, és megjegyezte, a próbafolyamat alatt megtalálta hozzá saját élete kapcsolódásait.

A közönség tagjai közül Bajnai Zsolt idézte egy előző esti fiatal néző véleményét, aki szerint „inkább ilyen darabokat kell játszani, mint poros drámákat”, és kijelentette, hogy A fiút „lehet szeretni, nem szeretni, de fontos darab”. Hozzászólását a dunaújvárosi színház képviselői tapssal honorálták.

Az előadásban játszó Holecskó Orsolya elmondta, az előadások után minden alkalommal pszichológus részvételével zajlott foglalkozás. Minden 11. percben öngyilkos lesz egy kamasz, és minden 7. kamasz mentális problémákkal küzd – sorolta az adatokat, és ennek tükrében külön is fontosnak tartotta, hogy A fiú az OSZT versenyprogramjában szerepelhetett.

A beszélgetés végén kiderült, A fiúból mindössze nyolc előadást játszottak, Szolnokon volt belőle az utolsó.

Szentivánéji álom (Győri Nemzeti Színház)

A Szentivánéji álom egy nem kívánt éji álom lidércekkel, jelenésekkel, kavargó gondolatokkal, ami viszont a valótlanul valós ébredéshez vezet, és rendbe hozza az összekuszált világrendet. Az álmos tévelygők négy szerelmes ifjú, e világiak, akikhez csatlakozik tündérország királya és királynője és sok más fura alak. A képzelet és valóság határai összemosódnak arra az időre, míg nemcsak a szerelmesek, de a tündéri uralkodók is megtalálják az élet igaz értékeit.

Faragó Zsuzsa szerint az Ilja Bocsarnikovsz rendezte Szentivánéji álom „ízig-vérig orosz előadás, és minden problémája és gyönyörűsége ebből fakad”. Dicsérte az előadás bohóctréfáit, azt, hogy a „rengeteg irányvesztett szerelmet az orosz cirkusz legszebb hagyományai szerint” játszották el. Kiemelte a színészek sokoldalúságát, mozgás- és zenei képességeit.

Üdvözölte a döntést, hogy a mesteremberek által próbált Pyramus és Thisbét a rendező Kozma András dramaturg javaslatára Seneca Phaedrájára cserélte, ugyanis Shakespeare-be „bármilyen darab betehető, ami ellenpontja annak, ami a többi szereplővel történik”. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy a játszási hagyomány miatt a Pyramus és Thisbe-történet ismert, Seneca tragédiája viszont nem, így nem csupán a néző veszít el egy fontos kapaszkodót, de az sem lesz nyilvánvaló, hogy itt egy csupa következményből álló tragédia áll szemben a bohócériával megmutatott következmények nélküli szerelemmel. Faragó Zsuzsa megjegyezte, hogy ugyan „kristálytiszta” a „szárazra húzott” szöveg, de nem hallható – hozzátette: nem az előadás alatt szinte végig szóló zene az oka –, emiatt szintén nehéz feladata van a nézőnek.

Tasnádi Csaba kiemelte az előadás „játszi szertelenség”-ét és „korlátokat nem ismerő sziporkázás”-át, de példákkal támasztotta alá, hogy ez többször válik hátránnyá, mert „maguk alá temetik a jelentést”, a néző pedig „nem tud menni a történettel”.

Ilja Bocsarnikovsz elmondta, nehéz nyilvánosan beszélni a próbafolyamatról, de megköszönve a megjegyzéseket hozzátette, tisztában van azzal, hogy ez „túl sok”, és sok mindenben egyetért Faragó Zsuzsával és Tasnádi Csabával, és azt is megosztotta a beszélgetés résztvevőivel, hogy a következő évadban épp A fiúval fog foglalkozni Győrben.

Az előadás szereplői közül a Demetriust alakító Hajdu Tibor úgy fogalmazott: hat éve végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és azóta nem dolgozott olyan intenzív próbafolyamatban, mint a Szentivánéji álomé volt. Elárulta, volt, amikor elveszettnek érezte magát, de olyankor „bekapcsolta” az egyetemen tanultakat, és minden nehézsége ellenére is egyértelműen inspiráló a találkozás egy vidéken dolgozó fiatal színésznek egy olyan gondolkodásmódú alkotóval, mint Ilja Bocsarnikovsz. „Még több ilyen típusú színházat szeretnék csinálni” – jelentette ki.

A Győri Nemzeti Színház igazgatója, Bakos-Kiss Gábor reflektálva az elhangzottakra beszélt a győri színházépület méreteiből és technikai adottságaiból következő lehetőségekről és korlátokról, de kijelentette, hogy a repertoár tekintetében is fontosnak tartja a kockázatvállalást. Elmondta, a Győri Nemzeti Színház a Pécsi Országos Színházi Találkozók idején sem volt soha „még a versenyprogram közelében sem”, ezért ez az alkalom számukra azt mutatja, jó úton járnak, és egy erős társulat kezd létrejönni.