Az Országos Színházi Találkozó (OSZT) versenyelőadásaihoz délelőttönként beszélgetések kapcsolódnak, amelyeken az érdeklődők munkatársunk, Seres Gerda moderálásával betekintést nyerhetnek az alkotófolyamatba, és a felkért rendező, dramaturg, kritikus vagy épp színházi szakíró hozzászólóknak köszönhetően közösen gondolkodhatnak a produkció által felvetett kérdésekről.
Mély levegő (Orlai Produkció–Füge Produkció)
Gyürky Kata irodalomtörténész, kritikus szerint az előadás „berúgta az ajtót a fesztiválon”. A Halász Rita azonos című regényéből, Zsigó Anna dramaturgi és Keresztesová Veronika segédletével készült Mély levegő (kritikánk az előadásról itt) rendezője és előadója Pálos Hanna, aki mellett a zeneszerző, Csizmás András nagybőgőn működik közre az előadásban.
„Anya, mesélj” – hangzik a regény és a darab első mondata. A történet főhőse a képzőművész Vera, aki két kisgyerekével férjétől el-/visszaköltözik édesapjához, a gyerekkori szobájába, elmeséli mindazt, amitől meg akarja óvni a gyerekeit. A gyerekmeséből átvált saját életébe, monológjában pedig elkezdi felfejteni, mi vezetett a költözéshez, a váláshoz.
Faragó Zsuzsa dramaturg kiemelte, hogy bár egy bántalmazó kapcsolatról szól a történet, de van egy fontos újdonsága is. Ugyanis nem egy sötét utcán, fehér ruhában sétáló áldozatot látunk – fogalmazott plasztikusan –, hanem egy jóval komplexebb karaktert. Nem csupán azt mutatja meg, hogyan lesz valakiből korábbi minták követése által bántalmazott, hanem azt is, hogyan lehetne épp a feldolgozatlan trauma, a minta miatt belőle is bántalmazó. „Hibátlanul felépített dramaturgiai úton jut el a kimondásig” – dicsérte Faragó azt, ahogyan felvillannak azok a pillanatok, amikor a tehetetlenség miatt belecsúszhatna a bántalmazásba, és kirajzolódik az az önismereti folyamat is, ahogyan Vera megtalálja az ezt megakadályozó megfelelő szavakat.
Pálos Hanna megerősítette a két hozzászólót: a kérdések és a saját hang keresése, Vera saját hibáit érintő kíméletlen őszintesége számára is fontosabbak, mint a bántás ténye. Maga a bántalmazás csak felerősíti a kérdéseket, amelyeket egyébként is fel kellett volna tennie magának – erősítette meg. A színésznő az alapanyag-választás kapcsán úgy fogalmazott: a Mély levegő erős szavakat adott neki élete egy szakaszához, amelyben „odaadta a hangját egy kapcsolathoz”. Mint mondta, Vera olyan karakter, aki ha nem figyel oda, folyamatosan függési helyzetekbe kerül, de szerencsés, mert van segítsége és stabil családi háttere arra, hogy ebből kikerüljön.
„2023. november 20-án felültem az ágyamban reggel, és tudtam, hogy kell megcsinálni” – emlékezett vissza egy, az előadás formai megvalósulását firtató kérdés kapcsán. A Mély levegő olyan lett, amilyennek szerette volna, mert bízott abban, hogy ha egy történet ennyire fontos neki, akkor azt el tudja mesélni úgy, hogy az másnak is érdekes legyen.
Pálos Hanna nem csupán Verát, a két kisgyerekével a szülői házba visszaköltözött képzőművészt jeleníti meg, de (karakter)hangot ad gyerekeknek, szülőknek, barátnőnek, férjnek, szeretőnek, papnak. Ennek kapcsán vetette fel Faragó Zsuzsa a monodrámák és az adaptációk fontos dramaturgiai kérdését, a mennyit mondjak el és a mennyit mutassak arányát, és az intenzív hang-játék kapcsán hívta fel a figyelmet a szabály változására.
A színésznő elmondta, szeretett volna elmesélni egy történetet, de azt is szerette volna megmutatni, hol tart, meghúzni a saját határait. A Mély levegő Verája a gyerekkorig megy vissza, hogy megtalálja kérdéseire a válaszokat, ezért úgy érezte, neki is addig kell visszamenni, így alkotótársaknak olyanokat választott, akikkel gyerekkoruk óta ismerik egymást. Velük biztonságban érezte magát, velük tudott beszélgetni, de az előadást érintő végső döntéseket mindig ő hozta meg.
Pálos Hanna elmondta, a Mély levegő előtt sok monodrámát látott, de még egyet sem játszott, szeretett volna valami olyan biztonsági elemet, amibe belekapaszkodhat a néző, ha épp elkalandoznak a gondolatai. Az előadás vizualitásában fontos szerepe van egy írásvetítőnek, amely a kezdeti kikapcsolt állapottól jut el addig, hogy megjelennek rajta különböző tárgyak, végül amolyan rajztáblaként szolgál Verának, így is mutatva az elengedés és az újrakezdés fázisait, azt, ahogyan a képzőművészt az alkotás át tudja lendíteni a magánéleti krízisen. Gyürky Kata számára ez az egyszerűség a gyerekkort idézte, Faragó Zsuzsának viszont épp amiatt, hogy Vera képzőművész, kevésnek bizonyult.
Bár az előadás monodráma, de fizikailag is ketten vannak a színpadon: Pálos Hanna mellett ott áll nagybőgőjével Csizmás András, aki – mint azt Seres Gerda megjegyezte – leköveti a történetet és atmoszférát is teremt. A színésznő elmondta, úgy érezte, hogy Vera félresiklott kapcsolatai mellé kellett a színpadra egy ellenpélda férfi, valaki olyan, aki csupán energiával, nem beszéddel, hanem figyelemmel van jelen. A zenei szövet kialakulásáról a színésznő elmondta, sokat elemezték a szöveget, amit a színésznő csak mondott, a zenész pedig improvizált rá. „A világ egyik legjobb partnere András” – jegyezte meg Pálos Hanna. „A tenyerén hordja a művésznőt” – tette hozzá megerősítőleg a hallgatóság egy tagja.
Szó esett még arról, hogy a hibákat elkövető, függőségbe – kábítószerezés – csúszó Verának vannak erősen megkérdőjelezhető döntései, ugyanakkor a néző empátiáját egy pillanatra sem veszíti el. A beszélgetésen részt vevő nézők egyike úgy fogalmazott: nem empatikus akart lenni, hanem benne akart lenni a történetben, ami tökéletesen sikerült, egy középkorú hölgy pedig megjegyezte, azért is fontos előadás a Mély levegő, mert a mai társadalomból hiányzik a problémák kibeszélése, különösen ha az feltételezi a női szemszöget is.
Seres Gerda kíváncsi volt arra, hogy a színésznő szakmailag mit profitált a Mély levegőből. Pálos Hanna felidézte, a premieren tudatosult benne, hogy „erről most írni fognak, és még egy rendezőre se tudom rákenni”. Erős, de szép magánynak nevezte az érzést, amelyen át kellett lendülnie. „Az életben nem fogok izgulni, ha csapatban játszom” – emelt ki egy újabb hozadékot, majd a tanulási folyamat fontosságáról beszélt, annak a felfedezéséről, amiről nem tudta elképzelni, hogy létezik, önmaga legyőzéséről és „megfejlődéséről”. Beszélt arról, hogy a Mély levegőhöz nem kell alapállapot, csak ott kell lennie, aztán pedig ahogy a szövegben is elhangzik: „Az idő megszűnik, a tér kitágul.”
Ház a blokkok között (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat)
Stuber Anna kritikus „szubjektív, különleges élmény”-nek nevezte a Radu Afrim írta-rendezte Ház a blokkok között-et: „hosszú, gazdag, dús előadás”, ami nehéz a színésznek és a nézőnek is. De, mint megjegyezte, a mértéktelenség lehet erény: amikor a néző megérti, hogy több mint négy órát fog ülni, és a már említett jelzők miatt nem tud mindent befogadni, ezt a törekvést el meri engedni. Megérti, hogy szabad szelektálni, és „személyes érdeklődésből kifolyólag lehet másra is figyelni”, ugyanis nem lehet igazán elveszíteni azt a bizonyos történeti fonalat.
Stuber Andrea kiemelte, hogy Radu Afrim régóta dolgozik a társulattal. A közösen létrehozott előadásokat „szívmelegítő”-nek írta le, amelyben a múlt „talán indokolatlanul, de elévülhetetlenül szép”, olyan, ami lehet, hogy nem vagy nem így igaz, de voltak erényei. A kritikus felhívta a figyelmet arra, hogy Radu Afrim más erdélyi magyar társulattal is dolgozik rendszeresen, de a marosvásárhelyi előadások véleménye szerint érzelemgazdagabbak, mint a sepsiszentgyörgyiek. Ez számára a rendezői minőséget mutatta, azt, hogy lehetséges, hogy azonos módszerrel, nem mindig ugyanazt és ugyanúgy csinálja, hanem az adott társulatban gondolkodik.
Faragó Zsuzsa szerint a lakás, ahol a történet játszódik, „mindenkinek az otthona, egy köz-hely, ahol mindenki szeret lenni”, és a darab Csehov-allúzióira hívta fel a figyelmet. A megfeleltetés annak szórakoztató, aki ezzel foglalkozik, jegyezte meg finom öniróniával, de Stuber Andrea kapva az alkalmon felvetette a darab kilencven fölötti díva-matrónáját játszó László Csaba Ranyevszkaja-alkalmasságát, továbbá hozzátette, Viola Gábor „megkívántatta magát Asztrovként”.
Faragó kiemelte, hogy a Ház a blokkok között nem csupán a „de jó így együtt” élménye és költői színház, de képes egy ponton dél-amerikai szappanoperává válni, míg Stuber a Shakespeare-vígjátékok „összecsapott végeiben” talált dramaturgiai analógiát.
A kritikus dicsérte a vásárhelyi társulatot: „sok jó színész, és szeretnek játszani”, és kiemelte László Csaba alakítását. Bár a házban minden giccses, de mégis vonzó és magasabb rendű, mint ami körülöttük, az 1983-as Romániában van, az általa játszott Both Karola viszont pontosan tudja, mi volt értékes, és áthazudja magát a veszteségen. Faragó Zsuzsa emlékeztetett arra, hogy mindig mulatságos, amikor egy férfi színész női karaktert játszik, László Csaba alakításában ennek semmiféle nyomát nem lehetett felfedezni, mert „teljes természetességű női létezés” volt. Karola az egyetlen, aki a történet szereplői közül képes az érzelmeit pontosan kifejezni, és akár a múltbeli, akár a jelenbeli érzéseiről beszél, számára „minden idő abszolút jelen idő”. Faragó ebben találta meg az alakítás titkát, és úgy fogalmazott: „Ha Amerikában van, világszám.”
László Csaba elárulta, bár nem először játszott női karaktert Afrim-előadásban, félt attól, milyen lesz a találkozás a közönséggel. Volt benne aggodalom az előadás hossza miatt is, de azért is, hogy Karolát ne tekintsék paródiának. „Amikor elkezdek sminkelni, és kezdem látni magamon a nagyanyámat, jó érzés, hogy a család női tagjai megjelennek bennem” – avatta be az érdeklődőket az átlényegülésbe.
A produkció létrejöttéről Berekméri Katalin, aki amellett, hogy játszik az előadásban, a Tompa Miklós Társulat művészeti vezetője is, elmondta, a rendező először azt vetette fel, hogy a színészek életéről készítsenek egy előadást, ám ez nem formálódott tovább. Majd Afrim elmesélte, hogy Szamosbetlenben élt egy festőnő, akinek a házában gyerekkorában járt, és ez annyira mélyen megmaradt benne, hogy imprimálódott a lelkében, hogy kijelentette, „ezt csináljuk”.
A szöveg a társulatra készült, amelynek tagjait a rendező jól ismeri, hiszen hetedik alkalommal dolgoztak együtt. Berekméri Katalin a próbafolyamatról elmondta, az körülbelül két hónapig tartott, de az intenzív munka – ahogy definiálta: „teljesen balkáni menet” –, amely az előadás terében, napról napra írt és fordított szöveggel zajlott, mindössze két hét volt. A társulat fiatal tagjai közül volt, aki erősítette az „Afrimmal dolgozni nem méznyalás” híreket, más elárulta, hogy előzetesen rettegett, de félelmei nem igazolódtak be.
A szolnoki volt az első alkalom, hogy az előadást máshol játszották, ezért kíváncsi volt arra, mennyire lesz érthető egy más kulturális közegben. A nézői válaszokból kiderült, semmilyen tekintetben nem volt akadály. A „120–150 perc időtartamhoz szokott” közönség „utazott” a „verbálisan és látványban is polifón előadás”-sal, amelynek a realistából a túlzások révén groteszkké váló, ugyanakkor a lírát sem mellőző, izgalmas játékmódját dicsérte az egyik hozzászóló, egy másik pedig hozzátette: itt az első félórában kiderül, hogy nem azért hosszú, mert a rendezőnek nincs jobb ötlete.
Fotók: Csabai István
