Az Országos Színházi Találkozó (OSZT) versenyelőadásaihoz délelőttönként beszélgetések kapcsolódnak, amelyeken az érdeklődők munkatársunk, Seres Gerda moderálásával betekintést nyerhetnek az alkotófolyamatba, és a felkért rendező, dramaturg, kritikus vagy épp színházi szakíró hozzászólóknak köszönhetően közösen gondolkodhatnak a produkció által felvetett kérdésekről.
A Bábjátékos (Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen – Maladype Színház – Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége)
A Bábjátékos szakmai beszélgetését a formai megvalósítás – miért játssza bábként viselkedő táncos a főszereplő halott feleségét, illetve az idősíkok közötti váltások markánsabb megjelenítése – és a nem lineáris történet kérdései határozták meg.
Balázs Zoltán úgy fogalmazott, számára rendezőként „érdekesebb”, ha olyan művésszel tud dolgozni, aki „lélegzik”, ugyanis a mozgáskultúrával a bábszerűséget is meg tudja mutatni, és több lehetőséget biztosít a játékra. A Bábjátékos sokféle lehetőséget ajánl a megvalósításra, ezek közül a rendezőnek „joga és kötelessége” a döntés, hogy „milyen koordináta-rendszert fektet le” – fogalmazott Balázs Zoltán.
Elmondta, a világon sokféleképpen látta már feldolgozva a darabot, volt közöttük bábos előadás is. Döntésében a debreceni színház művészeinek sokoldalúsága mellett fontos szerepet játszott az is, hogy a Magyarországon először általuk bemutatott mű szerzője, Gilles Ségal pantomimművész volt. Összművészeti előadást akartak létrehozni, az előadás nyelvezetében azonos súllyal szerepel a szöveg, a zene és a mozgás, ami „semmi extra”, jelezte a rendező, hozzátéve, hogy más társulatoknál vagy akár nézőknél ez „feladatot jelent”.
Gardenö Klaudiának arra formai felvetésére, hogy ha ember játssza az élettelent, igényelte volna, hogy elrajzoltabbak vagy végletesebbek legyenek a színpadi szituációk, Balázs Zoltán úgy reagált, hogy ő mesterétől, Bob Wilsontól azt tanulta, ha A kék madár egy mű címe, minden lehet a színpadon, csak kék madár nem. A főszerepet alakító Kiss Gergely Máté a döntést két metaforával próbálta magyarázni. Az egyik a zongora és a zene viszonyáról szólt: vajon a zenét betesszük a zongorába, vagy kivesszük belőle? A másik a báb és a bábos viszonyáról: a báb mozgatja a bábost, vagy a bábos mozgatja a bábot?
Faragó Zsuzsa dramaturg kiemelte Ujhelyi Kingát és Mercs Jánost, akik több karaktert is játszottak. Dicsérte a figuraváltásokat, az általuk előadott varietéműsor „önálló érvényű világszám”-nak nevezte: „bábubbak voltak, mint a báb”.
Mercs János hangsúlyozta a sok karakterben rejlő kihívást – azzal együtt, hogy tíz idegen nyelvű dalt kellett megtanulni –, de elárulta, nagy utat jártak be, amelyen voltak holtpontok és kétségek, hogy vajon működik-e a forma. Ujhelyi Kinga pedig a próbafolyamat kapcsán elmondta, még nem voltak ilyen hosszú asztali próbák, az előadásban pedig nagy feladat a feszességet tartani. A színésznő emlékeztetett, a darabban 1950-ben járunk, öt éve vége a háborúnak, és a főhőst, Finkelbaumot azóta próbálják kimozdítani a fizikai és lelki bezárkózásból olyan emberek teszik, akik nem szakemberek, nincsenek hozzá megfelelő eszközeik. Felhívta a figyelmet arra, milyen nehézséget jelentett a második világháború traumáinak korabeli feldolgozása és a traumák hordozása a következő generációk esetében is.
Míg Gardenö Klaudia „útközben rakta össze a történet mozaikjait”, Faragó Zsuzsa – dicsérve Balázs Zoltán „sajátságos”, „konzekvens” és „erős” világát – „bizonytalan volt a befogadásban”. A reális történetet kereste és próbálta megérteni. A Bábjátékos tudat- és állapotdráma, emelte ki Balázs Zoltán elmondta, és jelezte, szerzői szándék „kétségek között hagyni a nézőt és a főszereplőt”. „Nem baj, ha nem rezonál mindenre”, „nem kell minden egyes általunk megfejtett motívumot letolni a torkán”, „sűrű az anyag, ha erre csak érzékileg reagál, boldog vagyok” – vette le a felelősséget a nézőkről, míg a színészek esetében a próbafolyamat alatt létrejött „teremtő aktusok” megőrzését nevezte a legfontosabbnak.
Ivanov (Miskolci Nemzeti Színház)
Gyürky Kata irodalomtörténész-kritikus a darab hangvételét megmagyarázandó röviden összefoglalta az Ivanov írás- és előadás-történetét. Kiemelte, hogy az első „felnőttkori” Csehov-dráma felkérésre született, és bár tragédiát szeretett volna írni, a megrendelés vígjátékra szólt. A bemutatón ennek megfelelően játszották – ez természetesen nem tetszett a szerzőnek –, majd tíz évvel később, már egy másik színházban tragédiaként mutatják be, amivel Csehov szintén nem volt elégedett.
A hazai recepciótörténetből az 1995-ös Spiró György-fordítást említette meg, amelyben a főszereplőt így írja le a fordító: Ivanov a háló közepén elhelyezkedő pók, aki tétlen, a körülötte levők erről nem hajlandók tudomást venni, és a legkülönbözőbb jellemvonásokkal ruházzák fel önkényesen. Gyürky Kata szerint a pókhálót különböző mértékben húzogatják az egyes figurák, ez ettől lesz izgalmas a dinamikája a drámának és az előadásnak.
Faragó Zsuzsa megerősítette, hogy Csehov forrásai a melodrámák és a vaudeville-ok voltak, és „olyan darabot akart írni, amit bemutatnak”. Felhívta a figyelmet a nyelvi megfogalmazásra is, például arra, hogy az unalom szót Csehov ebben a drámájában használja a legtöbbször, ugyanakkor oroszul ezt árnyaltabban, szinonimákkal fejezi ki, ami a magyar fordításokban nem érzékelhető.
Szabó Máté rendező elmondta, hogy a Katona József Színház Ivanov című előadásához használt, Fodor Géza és Gáspár Ildikó készítette szövegkönyv, valamint az orosz szöveg voltak a források, amelyeket Perczel Enikő dramaturggal használtak, de – mint azt elárulta – „színészek is beletették a magukét”. Elárulta, sok segítséget kapott Székely Gábortól, aki bátorította abban, hogy „bátrabban lehet nekimenni az anyagnak”.
Gyürky Kata egyértelműen pozitívan nyilatkozott az előadásról. Kiemelte az egyes figurák komikumát és az előadás humorát. Dicsérte a négy felvonás két terének kialakítását, a díszlet két fő elemét, a „kalyibát” és a vörös kanapét. Külön felhívta a figyelmet a kalyiba oldalán egy cirill betűs Mizantróp-plakátra, amelyen szerzőként Jean-Baptiste Molière szerepel, utalva egyrészt Csehov Molière-tiszteletére, másrészt arra, hogy Ivanov nem a gyakran emlegetett orosz Hamlet. A szövegre is felhívta a figyelmet, ahogyan a címszereplőt „felesleges Hamlet”-ként jellemzik, utalásképp az orosz irodalomból ismert felesleges emberre. Szabó Máté elárulta, a plakát a tervező, Khell Csörsz saját alkotása, amely a próbafolyamat alatt készült. A rendező arról is beszélt, hogyan alakult ki az előadás tere a „faltól falig realizmus”-tól a „térből kimetszett realizmus”-ig, és miért használta a vetítést, amellyel időnként egy-egy arcról mutatott közelképet a kamera. („Mániásan szerelmes vagyok a színészekbe, minél közelebbről akarom őket látni. Ha tehetném, elektromikroszkópot tennék a színpadra” – indokolta Szabó Máté a döntést.)
Faragó Zsuzsa bár dicsérte a társulati összmunkát, a színészek „elképesztő mélységű elkötelezettség”-ét, úgy fogalmazott: „nem tetszett annyira, amennyire akartam, hogy tessen”.
Szabó Máté elmondta, vidéken nincs lehetőség arra, hogy egy előadás folyamatosan érjen, így a Szolnokon lejátszott Ivanov egyszerre volt fesztiválfellépés és darabtemetés. Beszélt arról, hogy a „miskolci létforma” lehetőséget ad a „közvetlenség”-re és a „szorongásmentesség”-re.
„Bízunk egymásban” – fogalmazott Fandl Ferenc, és elárulta, az előző napi szövegösszemondó próba után kitalált gesztust teljes nyugalommal használta az előadásban. Beszélt arról is, hogy különbözőképpen közelítenek a próbafolyamatban: míg Szabó Máté a szerep igazságát keresi, ő színészként inkább a „csináljuk”, „tegyük igazzá” módszerben hisz, és abban, hogy „a vadhajtás magától lehullik, ami marad, az tiszta dolog”.
Seres Gerda kérdésére az előadás szereplői közül a Lvov doktort játszó Feczesin Kristóf, az Anna Petrovnát alakító Mészöly Anna és a Szását játszó Czvikker Lilla beszéltek az általuk játszott karakterekről. Feczesin Kristóf elárulta, nem tudott Lvov az igazával menni, aki tehetelen dühvel próbál segíteni, ugyanakkor, tette hozzá, Ivanov olyan lehetett fiatalon, mint a doktor. Mészöly Anna arról beszélt, hogy Anna Petrovna derűs finomsága csak látszat, Czvikker Lilla pedig Szásáról elmondta, úgy képzeli, Ivanov az első szerelme ennek a józan, de éretlen lánynak, aki a legjobbat akarja a férfinak, de nem ismeri fel, hogyan tud valóban segíteni.
Faragó Zsuzsa kiemelte Gáspár Tibor „lenyűgöző” Lebegyev-alakítását, és rácsatlakozva Feczesin Kristófra megjegyezte, talán Lebegyev valaha Ivanov volt.
Pinczés István rendező hozzászólásában azt emelte ki, a miskolci Ivanov mai magyar darab is volt. „Nem volt nagyon csehovos vagy oroszos”, de „végtelenül szívbe lövő” előadás volt, amelyben „sorsokat borítottak ránk”.
Fotó: Csabai István
