Pályi Zsófia: A színes-szagos, hagyományokkal teli Kusturica-világ érdekelt

Mikor és miért kezdtél el búcsúkba járni? Mi fogott meg ennek a kavalkádnak a vizualitásában, vagy akár a spirituális jelentésében?

2018-ban kezdtem el: egy kis ideig még Johanna lányommal a hasamban, majd rövid pauza után Csíksomlyóra már ővele, magamra kötözve indultam neki fotózni hajnalok hajnalán. Abszolút kívülállóként közelítettem a témához. A benne rejlő kettősség érdekelt, a szakrális és a profán világ keveredése, és az a giccs, ami körbeöleli ezt a világot. Régebben mondták is a falvakban, hogy „megy valaki a búcsúba”, azaz elment reggel a misére, este pedig szórakozni, italozni. Csatkán például reggel sorban álltak a szenteltvízért, este pedig volt, hogy verekedés alakult ki. Ilyen az ember. Bűnbe esik, majd megbánja, aztán újra elköveti.

A vallási szimbólumokon túl megjelenik a népviselet is ezeken az eseményeken?

Még igen. Nemrég voltam egy búcsúban Balassagyarmaton, ahol egy idős palóc nő mesélte, hogy az ő falujukban nincs ki továbbvigye a hagyományt. Így kijelenthetjük, hogy ilyenformán ez a búcsújárás a végéhez közeleg. Itt és most. Olyan szépen fogalmazta meg a körmenet előtt, miért is vannak jelen: viszik a kultúrájukat. Voltam erdélyi búcsúban, palóc búcsúban, cigány búcsúban, a Vajdaságban... a Kárpát-medence sokszínű ünnepi népviseletét is feldolgozza a sorozat. A közösségépítés része is megfogott, hiszen régen ezeknek az eseményeknek óriási szerepük volt, ám hamarosan teljesen el fognak tűnni, a pláza vagy az online tér lesz a találkozópont.

Sokakat nem is annyira a hit vonz ezekre az alkalmakra, hanem a közösség élménye. Egy motoros búcsúban például nehéz eltitkolni, hogy tudatosan lekésed a misét, mert berregve érkezik meg a motor, és mindenki hallja, ha csak a mise végére jöttél. Petőfiszálláson és Máriapócson például ilyen motoros zarándoklatokat is tartanak, de mindenféle tematikában létezik búcsú: a futóknak, a sétálóknak, a gyermekáldást váróknak és anyáknak is szerveznek külön alkalmat.

Mi a különbség mondjuk egy vajdasági, egy erdélyi, egy Balaton-felvidéki búcsú között?

A palócok búcsúját Balassagyarmaton tartják, de Szlovákiából felvidéki magyarok is érkeznek rá. Egészen más szerepe van a búcsúnak határon túl, például a Vajdaságban is, ahol az összetartozás és identitás ereje még fontosabb szerepet kap. Az összes búcsút meghatározza az őrült mindennapokból való kiszakadás, no és az, hogy egy kicsit végiggondoljuk, merre vezet az utunk. Már maga a búcsúba vezető út is lehet különböző: túrázva, motoron, lóháton, esetleg kisbusszal is érkezhet az ember. Egy zarándoklat egyfajta határhelyzetbe kerülés is, majd spirituális szinten lehetőséget ad arra, hogy megpihenjünk, reflektáljunk önmagunkra.

Nyolc év alatt tapasztaltál valamilyen változást ezeken az eseményeken, akár a közösségeken belül?

Balassagyarmaton már harmadszor jártam. Készülődtek a körmenetre az általános iskolában, de jóval kevesebb fiatal volt az osztálytermekben idén, mint pár éve. Máshova terelődnek a közösségi élmények, pedig a Covid alatt megéreztük, mennyire fontosak az élő találkozások. Az egyik pap úgy fogalmazott a járvány idején, hogy most csak lélekben zarándokoljunk. És valóban, a bezárkózás pont ezeket a közösségi élményeket szüntette meg. Szerintem meg is szenvedtük, hogy nem tudtuk megélni őket. Szomorúsággal tölt el, hogy a búcsú mint ünnep jelentése lassan teljesen kikopik. Pedig egy ilyen kitüntetett napnak nagy ereje van. 

Fotóriporterként hogyan alakult ki benned az érdeklődés a közösségek, illetve a kedvenc témáid iránt?

Kilenc évig dolgoztam a régi Origónál, ahol nem a mainstream és a drámai témák érdekeltek elsősorban, hanem a hétköznapi történetek, amelyek szintén nagyon sok érdekességet rejtettek magukban. Volt, hogy elkísértem egy tanyavilágban dolgozó lovas postást, a Misszió a diszkóban című anyagom pedig azt vizsgálta, hogyan éled újjá a cigány népviselet. Kenyában készítettem egy sorozatot egy magyar tulajdonú árvaházról, annak szomszédságában pedig egy bentlakásos lánygimnáziumról, ahol az Obama-kultusz is jól tetten érhető volt: mindenki csillogó szemekkel mesélte, hogy az amerikai elnök az ő országukból származik.

Mozambikba is eljutottam, ahol a helyi illegális aranyásókat fotóztam. Sok-sok apró személyes történetet feldolgoztam, ám egy idő után szerettem volna kicsit mélyebben foglalkozni valamivel, ami közel áll a szívemhez. Ez a vágy terelt először a Balaton irányába. A tónál megtaláltam azt a nyugalmat, ami kiszakított a napi riportos megközelítésből, és ami rávett, hogy ötvözzem a korábbi gyakorlatomat a művészi attitűddel és kialakuljon a mai szemléletmódom. Ráadásul filmes géppel fotóztam, ami több türelmet igényelt. Ez egy fordulópont volt így visszatekintve.

A vizuális világod hogyan alakult ki?

Az ELTE kommunikáció szakon a düsseldorfi iskola egyik képviselőjéről, Andreas Gurskyről írtam a szakdolgozatomat, de a Bernd és Hilla Becher alkotópáros is nagy hatással volt rám, akik Németországban ipari épületeket fotóztak szórt fényben, különböző perspektívából. A későbbi anyagaimban azt vettem észre, hogy én is mindig egy-egy szubkultúrát próbálok megjeleníteni. Azáltal, hogy rengeteg portrét készítek, automatikusan vizsgálódni kezdek, kutatom a különbségeket és a hasonlóságokat, hogy vajon mi tartja össze az adott közösséget.

Ez végigvonul a Balaton-anyagon, a Tranzitország című menekültes sorozatban és a Bűnbánókban is: már nem egy kiragadott alanyt, hanem egy egész szubkultúrát próbálok valahogy megfogni.

Közös bennünk a tengernélküliség, és sokan tudunk valamilyen élményt kapcsolni a Balatonhoz. Európában tranzitország vagyunk, ahol alapvetően a menekültek tömegei csak áthaladtak, de sosem akartak igazán itt maradni: ez is megkülönbözteti Magyarországot sok más nyugat-európai országtól. A Bűnbánók pedig egy széttöredezett ország sokszínű kultúráját gyúrja össze: azt a tudást, ami még fotózható, és amit még meg lehet belőle mutatni.

A Balaton, a magyar tenger című anyagod óriási hazai és nemzetközi karriert futott be: hogyan tudtad elkapni ennyire a nyári Balaton esszenciáját, amelyhez ilyen sokan tudtak kapcsolódni?

Miután megfogalmazódott bennem, hogy valami olyasmit szeretnék fotózni, ami nagyon mélyről jön, hamar eldöntöttem, hogy ez a Balaton lesz mint második otthonom. Az elején a lépcső tetejéről fotóztam a fürdőzőket szürkületkor.

Az első tekercsekkel még csak kerestem a megfogalmazást, de hamar tudatosult bennem, hogy nekem is a vízben kell lennem: fontos, hogy nyaldossa a hullám a kamerám alját.

A pótfilmet bele tudtam tenni a nyakamban lógó NDK-s pénztárcámba – ezzel is a fürdőzőkultúra kvázi részévé válva. A víz látványa megnyugtat, a tengernélküliség traumáját pedig némi öniróniával próbáltam megjeleníteni, a határtalan horizont ábrázolásával, mégis sekély vízben álldogáló strandolókkal. A déli parton tudtam kellő mértékben leválasztani az alanyaimat a tömegtől annyira, hogy mélyen besétálva is még csak derékig ért a víz, de távol volt annyira a túlpart, hogy akár tengernek tűnjön a helyszín. 

Sok fotós a szórt fényt szereti, ám én kifejezetten tűző napon, délben fotóztam, amikor a lehető legkevesebb felhő kószál az égen, szélcsend van és nem fodrozódik a víz. Ezt a nagy boldogságot, minden irányból az alanyomra áradó fényt és idilli környezetet akartam megörökíteni, amit egyesek stúdióhatásként, swimming pool effektként definiálnak. Amint ez megvolt, beindult a karakterek gyűjtése.

A Balaton-anyagom pedig nincs lezárva, mert a tavat körülölelő kultúrtájat, a Balaton-felvidéket is fotózom, és mindenképpen szeretnék a természeti részével, a változásaival is foglalkozni a jövőben.

Mi az, ami még mostanában foglalkoztat?

Maradnék a víznél: a Duna régóta foglalkoztat. Bálintnak (Hirling Bálint, Zsófia férje – a szerk.), is van dunai kötődése, de ehhez még keresem a formát, hogyan tudom izgalmasan megragadni. Az is lehet, hogy nem szabad határon belül maradni, és el kell menni egészen az osztrák szőlőültetvényekig és a vadabb Duna-deltáig.

A szintén dokumentarista fotós férj mellett könnyebb vagy nehezebb dolgozni ezen a pályán?

Számos anyagom fotózásakor Bálint asszisztensként ott állt mellettem, és ha kellett, akkor kezelte a világítástechnikát, vagy tartotta a derítőlapot. Megvannak a különutas munkáink, de a művészeti projektekben mindig segítjük egymást. A gyerekek nehezítik a szabad mozgást, de többször elvittem őket, hogy lássák, tapasztalják meg ők is, mit csinálnak a szüleik, és hogy ne csak a bolt-óvoda-barátok háromszögben mozogjanak. Lássanak vidéket, teljesen más hátterű embereket: ugyanúgy elvittem őket roma divatbemutatóra, mint ahogy közelről is meg tudták nézni a búcsújárókat.

Milyen változásokat vagy akár kihívásokat érzékelsz ma a fotográfiában?

Érdekes, hogy mindig próbáltam kicsit fuzionálni a művészetet és a reklámot a dokumentarizmussal, kikacsintgatni, hogy ne csak egy talajon mozogjak, közben pedig évről évre úgy változott a világ, hogy pont a mesterséges intelligencia miatt a legjobb visszatérni a gyökerekhez, a dokumentarista fotóhoz.

A valóságnak, az őszinteségnek, az emberi történeteknek van még relevanciája, értéke ebben a mesterkélt vizuális dömpingben.

Sok fotós fordul a privát fotó és az analóg felé, de közben egyre csak szűnnek meg a laborok. Féltem a művészfotót és az egyedi fotográfiai nyelvet is, hiszen ma, ha egy alkotás felkerül az internetre, a mesterséges intelligencia generálhat belőle új képet. Már nem tudunk úgy művészek lenni, hogy csak a galéria falán vagyunk jelen, kell egy platform az online térben is, viszont komoly szabályozásra lenne szükség e téren.

Amikor egy amerikai festőnő egyszer megfestette az egyik balatoni portrémat, jó érzés volt, hogy inspiráltam egy másik ember művészetét, de az már egészen más, amikor egy plakátot, amit valaki sokszorosít és árul, ugyanebből a fotóból két kattintással generálnak. Ez a gyakorlat egy hosszú évek alatt kialakult személyes vizuális nyelvet bárki számára elérhetővé, ellophatóvá tesz.

Mit szeretnél, hogy miről ismerjenek meg?

Az emberközpontú megközelítésemről, egy rám jellemző képi nyelvről. Mindegyik témámban az ember jelen van. A megismerés vágya és a találkozások mindig végigkísérték az összes projektemet. A MOME-n eltöltött időszak, a magazinos munkák és a napilapos évek után fotóztam a Nemzeti Balettnek, az Operaháznak, a Művészetek Palotájának pedig a mai napig is: folyamatosan szívom magamba a különböző színpadi, kreált képeket, ám

A Bűnbánók egyik képén nagyon szeretem, ahogy a cigány asszonyok Mátraverebély-Szentkúton a megterített asztal mögött pont olyanok, mint három Madonna a gyerekekkel. A kép akár festményszerű is lehetne, pedig valós karaktereket látunk rajta. Valószínűleg pont ezért nem éreztem magam sosem otthonosan egy stúdióban. Lehet, hogy egy óriási octoboxszal jelenek meg egy búcsún, de én megyek az ő természetes közegükbe, nem pedig az alany jön hozzám egy steril szobába. 

Az autentikusságon túl az, hogy magyar fotós vagy, fontos számodra?

Többször volt lehetőségem arra, hogy a magyar valóságból úgymond kilépjek: tanultam az Egyesült Államokban, ahol sportösztöndíjjal maradhattam volna, majd a portugál szakon Erasmusszal a Lisszaboni Szépművészeti Egyetemen is jártam, de a végén mindig hazajöttem. Pedig éltet az idegen kultúra, a felfedezés. Mégis ide születtem. Lehet, hogy ez egy keményebb terep, de kicsit a küldetésemnek is érzem, hogy azt, ami itt van, magyar szemszögből próbáljam megfogalmazni, akár nemzetközi közönségnek is. Ki más tudna a legmélyebbre ásni, mint egy itthoni ember? Magyarország most nemzetközi szinten is fókuszba került, úgyhogy hátha ezek a kérdések, és az, hogy vajon mit jelent magyarnak, kelet-európainak lenni a mai világban, másnak is izgalmas felvetések lehetnek.