Hemző Károly öröksége jó kezekben van

A hetvenes években sorra kapták a kiállítási lehetőségeket a fotográfusok a Műcsarnokban, többek között Féner Tamás, Korniss Péter, Horling Róbert, Ács Irén, Molnár Edit – no és Hemző Károly. A most ugyanitt megnyílt Újabb találkozásaink – 1976–2026 című tárlat Hemző éppen ötven éve, 1976-os Találkozásaim című legendás kiállítását idézi meg, képei pedig párbeszédbe lépnek a 21. századi fiatal alkotók, a Hemző Károlyról elnevezett díj nyerteseinek és finalistáinak képi látásával.

„Mint egy zongoraművész, olyannak tartom magam. Aki nem komponál, hanem valamelyik nagy komponistának a művét adja elő, de úgy, hogy talán még jobban szól, mint ha az játszaná, aki írta. Közvetítőnek tartom magam. A feladat az, hogy a pillanatot úgy sikerüljön megfogni, ahogyan rám hatott, és sikerüljön visszaadni, hogy mi játszódott le bennem. Erre törekszem minden esetben” – fogalmazott egyszer Hemző, aki élete végéig tartotta magát ehhez a gondolathoz.

Találkozásaim című, ‘76-os kiállítása annak idején óriási sajtóvisszhangot keltett: képtablói, több képből álló fotóegyüttesei, valamint az akkor megszokottnál jóval nagyobb méretű képek tudatos elrendezése sokkolóan újszerűnek hatott. Ebből a látásmódból kapunk ízelítőt a mostani tárlaton, melynek első egysége az Egy kiállítás anatómiája címet viseli. Láthatjuk Hemző saját kezűleg nagyított vintage képeit és vázlatait, de az életmű egyéb aspektusai is megmutatkoznak.

Az ötvenes években még az Aranycsapatot fotózta, fényképezte Budapestet is hatvan éven át, de a lovak, a lírai tájképek és a Balaton is kedvelt témái voltak.

Az 1952-ben a húszas évei elején járó, teljesen kezdő és tapasztalatlan fotográfus úgy kezdte el a szakmát, hogy azelőtt soha életében nem sportolt, és egyik sportágnak sem volt vérmes szurkolója. Mégis, a Honvédba négy jelentkező közül, egyetlen próbafeladat után őt választották ki.

A gyenge érzékenységű filmek és manuálisan állítható kamerák idejében a reagálása páratlan volt, elkapta a döntő pillanatokat a küzdelem verejtékes pillanataitól a gólöröm eufóriáján át a vereség emberi arcáig. Rájött, hogy a sport kimeríthetetlenül gazdag téma, a Hemző-sportfotókon pedig olyan sztárok vannak, mint Puskás, Papp Laci, Zsivótzky vagy Iharos. No és persze Sátán, a ló, akinek patadobogását Hemző sosem feledte. A tárlaton számos lovas Hemző-fotót is láthatunk, de táj- és városképeket, hétköznapi jeleneteket is.

Képein megjelenik a mozgás dinamikája, a test szépsége, valamint a verseny drámája és az elkapott pillanatok humora. Magyarország múlt század végi hangulata, a vidéki romantika, de láthatunk gasztronómiai csendéleteket is. Az alkotó sokoldalúságát bizonyítja az is, hogy feleségével elindították az 1980-as évek elején az őrülten népszerű gasztro-könyvsorozatot karakteres címlapokkal és színes ételfotókkal. Ezek a szakácsönyvek fél tucatnál több nyelven és négymillió példányban keltek el, és egészen biztosan emlékszünk akár a nagymamánk polcáról a 33, 66 és 99 címekre.

A kiállítást videóinterjúk is színesítik, amelyek által egy picit közelebb kerülhetünk a fotográfus személyiségéhez. Lajos Mari is visszaemlékezik társára és alkotótársára, Bánkuti András fotográfus, szerkesztő, a Magyar Sajtófotó Pályázat alapítója pedig az egyik ilyen felvételen a Hemzővel való első találkozásáról mesél a Magyar Szemle című lapnál. A középső terembe lépve aztán az 1976 és 2026 közötti fél évszázadon sétálhatunk végig, és noha Hemző sehol nem tanította a fotográfiát, mégis hatással volt a következő nemzedékekre. Az egykori munkatárs és barát, Bánkuti és a fiatalabb generáció képviseletében Bácsi Róbert László műveikkel – és a Hemző-díj kuratóriumában végzett munkájukkal – összekötik a hetvenes éveket a Hemző-díjasok világával.

A 2013-ban alapított Hemző Károly-díj nyertesei, Hajdú D. András, Móricz-Sabján Simon, Mohai Balázs, Pályi Zsófia, Bielik István, Csudai Sándor, Végh László, Mónus Márton, Ruprech Judit, Melegh Noémi Napsugár, Szajki Bálint, Zoltai András és a finalisták munkái pedig arról adnak bizonyságot, hogy ők a 21. századi magyar fotográfia meghatározó nemzedékét jelentik.

A fotográfiák között vannak olyan, világhírű képek is, mint például Hajdú D. András, a legelső Hemző-díjas kockája a herszoni fiúról, aki az ukrajnai település felszabadítása után a kamerába néz, vagy a fotográfus National Geographic-címlapot is megjárt riportjának ikonikus kockáján látható szürkehályog-betegségben szenvedő kislány portréja. Utóbbi hosszú távú munka egy magyar szemorvos, Hardi Richárd áldozatos misszióját követi Kongóban.

Más Hemző-díjasok installációja egy koherens sorozatot mutat be: Végh László kiállított fotóin például a 2025 tavaszán történt parajdi katasztrófa utóhatásai láthatóak, amikor a Korond-patak áradása és a Só-szorosban kialakult víznyelők miatt a víz betört a parajdi sóbányába. Mónus Márton egy vizuálisan irtó izgalmas riportanyaggal szerepel: munkáján azt láthatjuk, ahogy Moldovában az ortodox egyház a kulcsfontosságú választások előtt politikai eszközzé válik, és ahogy Oroszország moldovai papokon keresztül próbálta meghekkelni az eredményt.

Pályi Zsófia a búcsúk színes kavalkádjába invitál, Melegh Noémi Napsugár pedig friss André Kertész-díjas munkájának eddig sehol sem látott új kockáját is elhozta a Műcsarnokba. Mohai Balázs a highline világába kalauzolja el a tériszonyosokat és nem tériszonyosokat egyaránt, Szajki Bálint pedig természetfotós oldalát mutatja meg Norvégiában és Izlandon készült, álomszerű képeivel.

Ha egy szóval kéne leírni Hemző Károly munkásságát, az talán a tudatosság lenne. Magabiztossága és kísérletezőkedve mindig tovább és tovább lökte, amelyből újabb és újabb találkozások, kapcsolódások születtek. Kamerájával értelmezte a jelent, amelyben élt, és mindig nyitott volt másfajta horizontok felfedezésére. Az Újabb találkozásaink című kiállítás egyértelművé teszi: öröksége jó kezekben van.

Címlapfotó: Hemző Károly és a Hemző-díjasok képeiből nyílt, Újabb találkozásaink 1976–2026 című kiállítás a Műcsarnokban 2026. június 18-án. Fotó: Balogh Zoltán / MTI