Papp János haikut suttog a csobánkai hársnak

A Kazinczy- és Aase-díjas, Gobbi Hilda-életműdíjas művész filmes és színpadi szerepei, önálló estjei mellett szinkronszínészként is maradandót alkotott. Olyan nagyságoknak kölcsönözte hangját a magyar nézők számára, mint Morgan Freeman, Harrison Ford, Anthony Quinn, Martin Sheen, Gene Hackman. Ráadásul még a dalai lámát is szinkronizálta, és évtizedek óta az ő hangján szólal meg magyarul David Attenborough.

Épp aktuális bakancsa talpát koptatta már az El Camino szakrális zarándokútja, hetekig gyalogolt Lappföldön és Japánban, felfedezte Skócia, Írország, Korzika, a Himalája, a Sierra Nevada és Peru gyalogösvényeit is. A beszélgetésünk előtti napon épp a Cseh Paradicsom és a Szász Svájc sziklatornyai közül tért haza. Amikor elmondom, hogy David Attenborough-ról is beszélnék vele, akit nagyon régóta ő szinkronizál, megörül a témának, de azért hozzáteszi, hogy a legendás környezetrajongó szinkronhangjaként ma is csak Végvári Tamás nyomdokain halad.  

A századik születésnapját nemrég ünneplő brit természetfilmesről az a véleménye, hogy százévente is legföljebb egy hozzá hasonló ember születik a világra. Majd hozzáteszi: „Szinkron közben leginkább az foglalkoztat, hogy amennyire lehetséges, a tőlem telhető legjobb igyekezettel szolgáljam hangban, elmesélésben, szeretetben mindazt, amit ő képvisel. A saját habitusomnál fogva is nagyon közel vagyok a világához, tökéletesen tudok vele azonosulni.”

Aztán a friss élmény hatása alatt gondolatban visszatér a Szász Svájc sziklatornyai közötti barangoláshoz: „Tízezer sziklatorony között bóklásztunk, elképesztő az a szépség!”

Óvatlanul megkérdezem, miért fontos szerinte, hogy figyeljünk a természetre, és íróemberként rögtön olyan „sűrű” választ ad, ami bizonyosan évtizedek óta érlelődik benne:

Minden világot járó embernek, legyen az inka ösvényen barangoló, a Pilisben bóklászó, a Bakonyban vagy a Himalájában, Dél-Amerikában, Észak-Amerikában lépkedő, a Sierra Nevadában, Írországban, Skóciában vándorló embernek – ezeken a helyeken magam is jártam – ez az alapvetése.”

Aztán személyes példával folytatja:

„Nemcsak a nagyvilágban, hanem itthon, a hétköznapokban is ezt éljük át a bakancsos csapatommal. Nagyszerű kollégákat szippantottam be ebbe a csodába. Pokorny Lia, Elek Feri, Fazakas Juli, Udvaros Dorottya is szokott barangolni velünk. Így még nagyobb gyönyörűség járni a természetet. Van bringás csapatom is, a legkülönbözőbb emberekkel együtt éljük át, hogy a világ nem külön létezik, mert mi is benne vagyunk.”

Gyorsan rátér David Attenborough-ra is:

„A természettel való azonosulásnak az a lényege, hogy tisztában legyek magammal. Amikor Attenborough rácsodálkozik a világra, akkor igazából rácsodálkozik saját magára is. Százéves, úristen! És csodálatos! Én 78 vagyok, még van 22 évem, hogy én is mondjam, mondogassam, hogy milyen csodában élünk. Annyira jó lenne a nyomába lépni!”

Itt alkalmam nyílik megkérdezni, hogy mit érez, amikor őt szinkronizálja. A válasza kicsit meglepő:

„Olyankor az történik, hogy legszívesebben nem beszélnék, hanem a képeit nézném, miközben csinálom a szinkront, hangalámondást. De mindent megteszek, hogy valamennyire közvetíteni tudjam a saját hangomon azt, amit ő képvisel.

Közben azért ön is bejárta a világ jó részét, és itt a budai hegyekben is megtalálja magát a világban – vetem közbe. Persze erre is van egy története:

„Hát hogy a fenébe ne! Háromszáz méterre lakom a falu szélétől, és szinte mindennap járok egyet a Kevélyek alján. Amikor négyezredik alkalommal elsétálok a Borosjenő és Csobánka határán álló hársfáig – ami a térképen is rajta van, mert egy jelfa, egy csoda –, ott mindig megállok, és elmondom a magam fogalmazta kis haikut: Hány kikeletünk lesz még, öreg barátom, csobánkai hárs.”

Majd elköszön, mert másnap korán indul, hogy körbebringázza a Velencei-tavat.

Címlapfotó: Papp János színművész. Fotó: Papp János