Kétszáz éves, de még mindig tele van lehetőségekkel
Miközben a világ a fényképezés bicentenáriumát ünnepli, a világ legfontosabb fotográfiai vásárán a folyamatosan fejlődő médium múltját és jövőjét vette górcső alá. A Paris Photón a fotográfia teljes spektruma felvonult a 19. századtól egészen a digitális művészet legújabb kísérleteiig. Beszámoló.
1838-ban Louis Daguerre a párizsi Boulevard du Temple felé fordította fényképezőgépét, az expozíció több percig tartott. Semmi sem hagyott nyomot, ami mozgásban volt: a hintók, a gyalogosok és az utca többi része eltűnt a lemezről. Csupán két férfi maradt meg a képen, egyikük felemelt lábbal, másikuk pedig éppen cipőt tisztítva. Közel két évszázaddal később a Paris Photo 2026 visszatér Párizsba, középpontjában ugyanazzal a kérdéssel: mi az, ami megmarad?
Október 17-e óta óvatosan tervezzük az utazásainkat Franciaországba. Az év talán legfontosabb képzőművészeti vására, az Art Basel szervezői a demonstrációkat kísérő zavargásoktól megrettenve például október végén úgy döntöttek, hogy inkább bezárják az eseményt két nappal korábban, azaz pont a hétvégi, óriási forgalommal kecsegtető üzletektől estek el a galériák, gyűjtők no és a művészek. Persze nem lehetett őket hibáztatni, ugyanis a média által drámai mértékig felhangosított rongálások városszerte meglehetősen ijesztő képet festettek egy ekkora volumenű rendezvényre nézve. Mi lesz, ha a fosztogatók ezúttal nem luxustáskákat és iPhone-okat, hanem kortárs műtárgyakat akarnak zsákmányolni?
Pontosan három héttel később ugyanitt, a Grand Palais emblematikus épületében rendezték meg a világ legjelentősebb fotográfiai vásárát november közepén, méghozzá a lehető legnagyobb békességben. Miközben az üvegkupola alatt százezer euróért keltek el fotográfiai printek, odakinn pedig a diákok, szakszervezetek és civilek a fenntartható oktatásért és jobb megélhetésért masíroztak, mindez pedig, nos, az elképzelhető legfranciább dolog.
Daguerre felvétele alig több mint egy évtizeddel azután készült, hogy Nicéphore Niépce elkészítette a Kilátás a le grasi ablakból című fotográfiáját, amelyet 1826–1827 körülre datálnak. 2026-ban ezért a fényképezés feltalálásának 200. évfordulóját ünnepeljük. A Boulevard du Temple-t ábrázoló lemez jól mutatja, hogyan határozta meg maga a város, hogy mit képes rögzíteni a fényképezőgép.
Az 1997-ben alapított Paris Photo mára a világ legnagyobb és legrangosabb, kizárólag a fotográfiának szentelt művészeti vásárává nőtte ki magát. Az elmúlt évtizedek során a rendezvény a nemzetközi fotográfiai közösség meghatározó találkozóhelyévé vált, ahol a ritka történelmi remekművektől kezdve a kortárs alkotói gyakorlat legújabb, élvonalbeli irányzataiig minden helyet kap. A vásár a francia fővárost évente a gyűjtők, kurátorok és művészek találkozási pontjává alakítja. Az idén – immár a 29. alkalommal – november 12. és 15. között, 38 ország 246 kiállítójával visszatérő esemény összesen 199 galéria, 48 kiadó és 80 új résztvevő képviseltette magát.
Az esemény tanulsága pedig az, hogy a médium két irányba tart: egyes alkotások olyan képeket mutattak be, amelyeket soha nem rögzített fényképezőgép, más művek pedig visszatérnek az ezüsthöz, a papírhoz és a vegyi anyagokhoz – azokhoz az eszközökhöz, amelyeket Daguerre és kortársai használtak. A látogatók gyakran mindkét megközelítéssel találkozhatnak ugyanabban a térben.
A Paris Photo bejáratánál Thomas Ruff munkásságát bemutató, 36 méter hosszú retrospektív tárlat fogadta a látogatókat. A „nyitott könyv” koncepciója mentén felépített kiállítás több mint negyven évet ölel fel, az analóg fényképektől egészen a digitális szimulációkig. A bicentenárium témája ráadásul még közvetlenebbül jelent meg, amint beljebb mentünk a végeláthatatlan standok között: Hans P. Kraus Jr. Daguerre és William Henry Fox Talbot munkáit mutatta például be. Mellettük Anna Atkins cianotípiái voltak kiállítva, ezeket a brit algákról készült lenyomatokat 1843-ban fűzték össze kötetekbe, mely könyveket az első fotókönyvekként tartják számon, egy évvel megelőzve Talbot The Pencil of Nature (A természet ceruzája) című művét.
A Paris Photo 1260 kiállító művészének immáron 38 százaléka női fotográfus volt, Atkins példája pedig arra is rávilágít, milyen szűklátókörűen mesélték el eddig a fotográfia történetét. Ez a gondolat adja az Elles x Paris Photo alapkoncepcióját, amelyet idén Aldeide Delgado, a Women Photographers International Archive (Női Fotográfusok Nemzetközi Archívuma) alapítója kurált. A kezdeményezés 2018-as indulása óta a női művészek aránya a fotóvásáron csaknem megduplázódott: 20 százalékról nőtt 38-ra. Delgado válogatása, az An Oceanic Beginning (Óceáni kezdet) stílszerűen a végtelen kékségből indul ki, és úgy meséli újra a fotográfia történetét, hogy nem jelöl ki egyetlen rögzített középpontot sem.
Ebben a válogatásban volt látható például Alba Yruela Ous de granota (2025) című munkája. A felvételen zavaros vízben lebegő békapeték vannak, és minden egyes pete egy sötét pupillára emlékeztet, amely visszanéz a szemlélőre. Elle Pérez munkássága is irtó izgalmas volt, amely a fotográfia, a kollázs és a film határmezsgyéjén mozog, és lényegében arra a kérdésre keresi a választ, amely az AI-sújtotta időkben igencsak sürgető: vajon mi a fotográfia feladata napjainkban?
A Digital (Digitális) szekció új kurátora, Marco De Mutiis (Fotomuseum Winterthur) szerint a nézők ma már nem csupán optikai lencséken keresztül szemlélik a világot. Látásmódjukat a Photoshop rétegei, a közösségi média esztétikája, az arcfelismerő technológiák és a mémek határozzák meg. De Mutiis egy esszét is írt a Soft Photography (Lágy fotográfia) című kutatási projekthez, amely azt vizsgálja, milyen hatást hivatottak kiváltani a képek a nézőkből. Témái a dühkeltő tartalmaktól (úgynevezett „rage-bait”) egészen az ASMR-ig terjednek – utóbbi az a bizsergető érzés, amelyet egyesek bizonyos hangok vagy vizuális ingerek hatására tapasztalnak. Ahelyett, hogy azt firtatná, valóságosnak tűnik-e egy mesterséges intelligencia által generált kép, a projekt arra keresi a választ, milyen érzéseket hivatott kelteni bennünk az adott alkotás.
A standok között járkálva pedig valóban sok érzelmet élhettünk át: láttunk festészettel kevert fotográfiát, különféle extrém felületekre, mint például szőnyegre, üveglapra vagy éppen egy hatalmas képpé rendezett telefonok képernyőjére nyomtatott fotókat, térbeli installációkat, diafilmet és képek elé lógatott filmtekercseket. Szembejöttek ikonikus klasszikusok, óriási Meyerowitz- és Salgado-printek például a Polka standján, de Stanley Kubrick korai, 1950-ig készített fényképei is egészen fantasztikusak, amiket a Los Angeles-i Duncan Miller Galéria hozott el. Kubrick korai zsenije már ezeken az utcán, osztályteremben vagy éppen egy sötét sikátorban készült képeken is átütő. Fantasztikus volt látni az Arles-ban is külön nagy kiállítást kapó Martine Barrat képeit is, és a szépségkultusz is megkapta a magáét Donna Trope nagy méretű, nyugtalanító felvételein.
A Paris Photo magyar szempontból különösen érdekes volt: három magyar galéria mellett egy negyedik magyar szereplő is bemutatkozott az Emergence szekcióban, miközben a nemzetközi galériák programjában is feltűntek magyar kötődésű alkotók, a fotókönyves szekcióban pedig Koleszár Adél képviselt minket a rangos Paris Photo Aperture PhotoBook Awards shortlistjén.
A Vintage Galéria csoportos válogatással érkezett, amely a magyar fotográfia és a vizuális művészet több korszakát fogta át. A bemutatott alkotók között klasszikus modernisták, világsztárok, avantgárd művészek és a magyar fotótörténet fontos dokumentaristái is szerepeltek: többek között Moholy-Nagy László, Kinszki Imre, Balogh Rudolf, Escher Károly, Hajas Tibor és Maurer Dóra, valamint persze Robert Capa, akibe a Magnum-standon és máshol is belefuthattunk.
Az Einspach & Czapolai Fine Art Dezső Tamás önálló bemutatóját hozta el Untouched: A Portrait of Romania címen. A nemzetközi hírű fotográfus munkássága a kelet-európai és a posztszocialista térségek társadalmi, kulturális és történeti rétegeit vizsgálta hatalmas képein, míg a Rechnitzer Gallery – Kata Geibl munkáit mutatta be a feltörekvő művészeknek szentelt Emergence szekcióban. Ez a részleg egyébként összesen húsz galéria prezentációján keresztül mutatott be kortárs alkotókat. Geibl munkásságában a dokumentarista és konceptuális fotográfia, a megrendezett képek és a társadalmi-politikai kérdések egyaránt fontosak, a fotográfus pedig már nemzetközi szinten is egyre láthatóbb.
Örömmel csodálkoztam rá Dobokay Máté kísérleti fotográfus munkájára is a Bigaugnon párizsi galéria által bemutatott művek között: Hantai Simon ihlette, Spots című sorozata a fotográfia és a festészet határterületén született kísérleti munka, amelyben Dobokay a fényképezés hagyományos képalkotó szerepét kérdőjelezi meg. Alkotásai nem létező tájakat jelenítenek meg, olyan absztrakt természeti formákat, amelyek nem a külvilág leképezéséből, hanem a fotóanyaggal folytatott közvetlen kísérletezésből születnek. Hantai a vászon összegyűrésével és festékkel való kezelésével hozott létre olyan képfelületeket, amelyekben az alkotó mellett maga az anyag viselkedése is meghatározóvá vált, Dobokay Mátét pedig pont ez a közvetítőeszközök nélküli anyaghasználat inspirálta. Képei első pillantásra sokkal inkább tűnnek absztrakt festménynek, mint fotográfiának. Nem azt mutatja meg, hogyan lehet a kamerával leképezni a világot, hanem azt, hogyan válhat maga a fotográfiai anyag a képalkotás elsődleges eszközévé.
A magyar jelenlét talán legizgalmasabb nemzetközi vonatkozása mégis talán Kati Horna (1912–2000) bemutatkozása volt. A mexikói Proyectos Monclova galéria a vásáron első alkalommal vett részt, és teljes standját a Magyarországon, Szilasbalháson született fotográfusnak szentelte. Horna 1933-ban érkezett Párizsba, majd 1939-ben Mexikóba költözött, ahol élete és művészi pályája jelentős részét töltötte, és végül a 20. századi mexikói avantgárd fotográfia egyik meghatározó alakjává vált. A stand különösen érdekes volt, mert Horna életművének több korszakát kapcsolta össze: a párizsi éveket, mexikói portréfotóit és a szürrealista kísérleteit, valamint a Leonora Carrington által készített maszkkal létrehozott képeit.
A Paris Photón reflektorfénybe kerülnek a fotókönyvek is, a független kiadók is ilyenkor találkoznak és mutatják be legújabb termésüket a Szajna partján egy hajón. A Grand Palais pedig rengeteg dedikálásnak és a szakma egyik legfontosabb versenyének ad otthont. Koleszár Adél Only Have Faith című kötete idén bekerült a Paris Photo és az Aperture által közösen szervezett fotókönyvdíj 2026-os shortlistjére, a First PhotoBook kategóriában. A versenyre közel ezer pályamű érkezett, amelyek közül 35 könyv jutott a végső válogatásba, összesen három kategóriában. Ez a kategória a legjobb első fotókönyvet díjazza, amelyet ezúttal Moeko Ishiguro nyert Notation(s) című, saját kiadású kötetével, de itt már mondani sem kell, hogy a shortlistre kerülés is óriási szakmai siker egy fotográfus számára. Koleszár Adél könyvéről ebben az ajánlónkban írtunk bővebben.
A Voices (Hangok) szekció Zasha Colah és Francesco Zanot kurátor által létrehozott tárlat központi témája az eltűnés volt. A bemutatott művek között olyan fényképek is szerepeltek, amelyeket úgy alkottak meg, hogy idővel elhalványuljanak vagy megsemmisüljenek. Láthattunk továbbá mesterséges intelligencia által generált képeket is, amelyek ugyan fényképeknek tűnnek, ám valójában már semmit sem rögzítenek.
A téma a híres Boulevard du Temple-felvételt idézi meg: az 1838-as expozíció során csupán két férfi maradt látható a képen, mivel ők mozdulatlanul álltak. Ma gyorsabban születnek a képek, mint ahogy bárki képes lenne befogadni őket. A kérdés nem az, hogy ki marad látható, hanem hogy mely képekre szánunk majd időt arra, hogy valóban megnézzük őket, és a végtelen vizuális orgia és képtermelés korában vajon hány olyan alkotás akad, amelyre valaha is ilyen mértékű figyelmet fordítunk?