A világ legfontosabb fotófesztiválján még a templomok oltárán is képek lógnak

Nem túlzás kijelenteni, hogy a Les Rencontres d’Arles a világ legfontosabb fotófesztiválja. Magyarra arles-i találkozásoknak fordítható, ami tulajdonképpen meg is fogalmazza az esemény lényegét: noha maguk a kiállítások hónapokon keresztül megtekinthetők a provence-i kisvárosban, a július elején megrendezett nyitóhét egy olyan fotóünnep, ahol nagyjából húszezer fotós, galerista, editor és mindenféle szakmabeli gyűlik össze minden évben. 

Összehasonlításképp: a dél-francia kisváros nagyjából ötvenezer lelket számlál, a fesztivál fő programjában pedig 30–50 kiállítást rendeznek – ez pedig még mind semmi, ugyanis a vonzereje abban rejlik, hogy a hivatalos programon túl már rengeteg kísérőkiállítást, pop up eseményt, titkos bulit és megnyitót rendeznek, még a városon kívül is. 2026-ra az Off Arles programfüzete vaskosabb, mint a hivatalos program brosúrája: voltunk naplementés könyvbemutatón, de egészen megrendítő háborús fotókat is láttunk kiállítva egy templom belső tereiben.

Amikor leszállt a gépünk Marseille-ben, azonnal megcsapta az arcomat a 38 fokos forró levegő. Budapest már épp fellélegezhetett, miután a hőkupola odébb vándorolt, Franciaország azonban kevésbé volt szerencsés ezen a téren: a déli régiókban júliusban nem ritka a konstans negyven fok körüli, egészen pusztító hőmérséklet. Tavaly például olyan erdőtűz volt a régióban, hogy egy napra le is zárták a repteret, és helikopterekkel oltották az elburjánzó lángokat. 

A Julius Caesar által alapított Arles viszont az egyre kiszámíthatatlanabb klímája dacára is egy csodálatos kisváros, gazdag hagyományokkal: a mai napig tartanak itt bikaviadalokat, és Vincent van Gogh is itt töltötte karrierje legtermékenyebb másfél évét. Egyszóval, a város minden pórusából árad a kultúra és egy olyan mediterrán, bohém életenergia, amely a fesztivál esszenciáját is adja.

A sok száz éves mészkőből épült házak és macskaköves, girbegurba utcácskák, a rögtönzött folyóparti bulik, a vetítések a házak falaira és az utcazene a La Roquette negyedben mind-mind hozzájárulnak a szerethető káoszhoz.

A helyi képzőművészeti múzeumban például az állandó kiállítás műtárgyai között bukkannak fel a fotográfiák, de még egy oltár, egy botanikus kert vagy egy indusztriális, városszéli terület is kiállítótérré válik.

Tavaly a fesztivál már áthelyezte a fókuszt a fotográfiát uraló Európáról és Észak-Amerikáról olyan új területekre felfedezve, mint Dél-Amerika, Ausztrália vagy Irán.

Az 57. kiadás alapját az összetettségre és a különféle árnyalatokra való odafigyelés adja. Mint írják a bevezetőben: a cél „nem a valóság erőszakos mivoltának mesterséges lágyítása, hanem a mélységének kiemelése. [...] Szembenézni egy olykor nyugtalanító világgal, közben pedig továbbra is megtalálni benne a szépséget, a kapcsolódást és a szabadságot.”

No de térjünk rá a legizgalmasabb kiállításokra, mert akad bőven: cinefileknek óriási kuriózum Park Chan-wook On a Calm Morning (Egy nyugodt reggelen) című kiállítása a Lee Ufan Arles galériában, amely a koreai kultrendező egy introspektívebb oldalát mutatja be. Egy másik csemege Charlotte Gainsbourg kiállítása, ahol az énekes-színésznő édesapja, Serge Gainsbourg híres párizsi lakását fotózta végig Hasselblad kamerájával – a 4 Rue de Vernuil idén nyílik meg múzeumként, a sanzonénekes legenda tiszteletére.

A magyar zsidó szülőktől már New Yorkban, éppen száz éve született William Klein This Way to Heaven (Erre van a mennyország) című kiállítása a Museon Arlatenben a művész kevésbé ismert politikai munkásságára összpontosít, de láthatunk tőle többféle festői kísérletezést, valamint egy komolyabb sorozatot Muhammad Aliról is. A belga Magnum-fotós, Harry Gruyaert Sense of Place című kiállítása a Chapelle Saint-Martin Du Mejanban a városi élet zavarba ejtően színes krónikája, de szintén kihagyhatatlan Alain Keler retrospektív kiállítása, a francia fotós ugyanis több mint hatvan éve járja be a világot és annak felfordulásait. 

A World Press Photo- és W. Eugene Smith-ösztöndíj-nyertes Keler Libanontól Csecsenföldig, Irántól El Salvadorig a konfliktusok és forradalmak fáradhatatlan megfigyelője, aki a kirekesztettek, a gyökértelenül elszakadtak, az elfeledettek nehéz helyzetére összpontosít. Láthatunk kockákat a volt kommunista blokk kisebbségeiről, de a romák által elszenvedett diszkriminációról szóló hosszú távú sorozatokat és családi narratívákat is.

Hasonlóan izgalmas az algériai–francia Martine Barrat kiállítása, amely miatt negyven percet álltunk sorban a hét legmelegebb napján, ám nagyon megérte. A 93 éves fotós olyan embereket fényképezett, akiket a legtöbb fotográfus ignorált.

Éveket töltött ezekben a közösségekben, fiatal bokszolókat, utcán játszó gyerekeket, családokat és szomszédokat fotózott, akik megbíztak benne. Fekete-fehér portréiból pedig csak úgy árad az erő, a büszkeség, a játékosság és az ellenálló képesség.

Paul Kodjo 1970-es évek Abidjanjáról készült filmes portréi a város éjszakai életét, divatját és ifjúsági kultúráját örökítik meg Elefántcsontpart függetlenség utáni fellendülése idején. Az új tehetségek közül érdemes megjegyezni a francia–kameruni művész, Charlotte Yonga nevét, aki a (Tsy) Possible című kiállításán a szerelmet, az intimitást és a hovatartozást boncolgatja Madagaszkáron készült sorozatával. Az indiai költő-fotográfus Aman Alam mélyen személyes, folyamatosan bővülő Ozymandias című sorozata pedig egyfajta gyengéd elmélkedés különféle álmok és asszociációk segítségével nagymamája Alzheimer-kór diagnózisáról és az azt követő csendes gyászról.

A legjobb csoportos kiállítás idén a Fondation Manuel Rivera-Ortizban megrendezett Come Together, amely a fesztivál átfogó kapcsolat- és széttöredezettséggondolatait szembesíti nagyszerű felvételeken keresztül, amelyek a migrációt, a politikai konfliktusokat és az ökológiai válságokat tárják fel. A falakon pedig egy magyar fotós képével is találkozhatunk: Gáldi-Vinkó Andreával. Ha pedig már a magyaroknál tartunk: Szombat Éva egyik fotója nem kevésbé megtisztelő helyet kapott, mint a „The Night of the Year” – azaz az év éjszakája című záróest plakátja, szombat este pedig Éva munkájából vetítést is tartottak a csak erre az alkalomra újranyitó Papeteries Étienne-ben.

A The VII Foundation open mic estjére meghívást kapott a korábban velünk is beszélgető Melegh Noémi Napsugár, aki friss André Kertész- és Pictures of the Year-díjas sorozatáról tartott prezentációt a nemzetközi riport- és dokumentarista fotó nagyágyúinak.

Napsugár tizennyolc éves öccse halálát követően kezdte el fotózni saját családját és az iskolai közösséget, egyfajta kapaszkodót keresve a gyászban.

Kovács Bea Building Hope on Shaky Ground című hosszú távú fotósorozatát pedig a The VII Foundation Square Mile: What Lives Between Us című projektjébe válogatták be, amely idén olyan történeteket mutat be, amelyek azt vizsgálják, hogy vajon mi köt össze bennünket. Bea 2019 óta dolgozik ezen a sorozaton Ashotskban, egy távoli örményországi faluban. A sorozat egy házaspár és az általuk edzett gyerekek történetén keresztül mutatja be, hogyan válik a sífutás többé egyszerű sportnál: közösségi gyakorlattá, generációról generációra átadott tudássá és a jövőbe vetett hit egyik formájává.

„A fotográfiát az ellenállás, a tanúságtétel és a társadalmi átalakulás eszközének képzelik el” – írta Christoph Wiesner, a Rencontres d’Arles művészeti igazgatója. Arles pedig már évek óta az a hely, ahol ez a tanúságtétel formát ölt. A könyvekben, az utcákon, a falakon és a beszélgetésekben. A fesztivál a kiállítás- és eseménydömping miatt azonban nem egy könnyen emészthető hely: az embernek állandóan az az érzése támad, hogy valamiből kimarad, hiszen egyszerre öt helyen lenne legszívesebben. Amire azonban fantasztikus: inspirálódni, jelen lenni és kapcsolódni.

Fotók: Terján Nóra/Kultúra.hu