Pásztor Anna: A kis koncerteken közvetlenebbül kapod vissza a pozitív energiákat

Ha Káin és Ábel vagy akár Jancsi és Juliska történetéből indulunk ki, egyértelmű, hogy nem minden esetben könnyű egy testvérrel dolgozni. Nektek ez mindig is magától értetődő volt?

Alapvetően a testvéremmel közösen hoztuk létre a zenekarunkat. Sőt, már előtte is voltak olyan produkcióim, amiben a testvéremmel együtt írtunk dalokat, de az egy külföldi formáció volt. Idén már 22 éve működik a zenekar, amit együtt csinálunk.

Nálatok mitől működik a tesós felállás?

Nagyon-nagyon sok tesónál érvényes, hogy állandó véd- és dacszövetségben vannak. Például a 30Y-ban is zseniális a két Beck tesó. Mi gyerekkorunk óta nagyon-nagyon jóban vagyunk, már űrhajót is együtt építettünk. Ahogy a testvéri kapcsolatunk, úgy a játékba vetett hitünk, szeretetünk és a zenélés iránti lelkesedésünk sem ér véget soha.

A duóban ez még hangsúlyosabb?

Az elejétől fogva írunk közösen dalokat egy szál gitárral vagy zongorával, amiket utána a zenekarral hangszerelünk meg. Régóta létezik az olyan színpadi verzió, amikor csak a tesóm meg én játszunk – a Simi gitározik, és ketten éneklünk. Valamiért ez a régóta működő duó felállás az elmúlt pár évben még népszerűbb lett. Ahogy a rockról az akusztikus irányba áthangszerelt dalok nagyon finoman szólnak, és még erősebben jön át a szövegek üzenete, és talán ezért is nő folyamatosan a rajongótábora ennek a csendesebb megközelítésnek.

Milyen érzés számotokra egy maroknyi hallgató előtt játszani?

Szerintem a Simivel mi személyesen is elértünk oda, hogy már nem vágyunk mindenáron az üvöltő nagy színpadokra, kifejezetten jólesik egy meghittebb környezetben zenélni. Ráadásul elképesztő helyeken léphetünk föl, mondjuk Szigligeten az ősfák között 200-300 ember előtt. Másutt színházakban játszunk 200-500 fős helyeken. De van, ahol csak ötvenen vannak. Nagyon szeretjük a bánki Mettrin rendezvényközpontot is, ami gyönyörű, mint egy kis ékszerdoboz. Ott is szoktunk a testvéremmel zenélni, és van egy állandó programunk, aminek keretében tudósokkal, filmrendezőkkel, művészekkel beszélgetünk, mint például Sándor Pál vagy legutóbb Eszenyi Enikő.  

Miért jó, amikor ilyen kis helyeken léptek fel?

Mert így eljuthatunk a peremvidékekre is, és olyan emberekhez is elvihetjük ezt a fajta zenélést, akik nem biztos, hogy el tudnak utazni a nagyvárosokba. Tehát mi házhoz visszük ezt a fajta kultúrát. Mi meg attól vagyunk nagyon-nagyon boldogok, mert ilyenkor sokkal többet kapunk vissza a lelkesedésekből meg csillogó szemekből, mint egy nagy koncerten.

Szokatlan érzés?

Nem, mi ebből jövünk, nagyon kicsiben kezdtük. Volt idő, amikor havonta egyszer játszottunk a Fészek Klubban, és boldogok voltunk, ha legalább harmincan összegyűltek a nézőtéren. Ebben szocializálódtunk, és ma is úgy is zenélünk, hogy annyi embert igyekszünk boldoggá tenni, szórakoztatni, esetlegesen átadni valamit nekik az értékrendszerünkből, ahányan épp eljöttek. Nyilván az se baj, ha tízezer ember előtt játszunk. Például nemrég a 101 hang című Depeche Mode Tribute-on voltunk a testvéremmel az MVM Dome-ban 13 ezer ember előtt.

A kis koncerteken, amikor ott ül előtted valaki, aki elkezd veled énekelni, és ez hallatszik a te mikrofonodban is, mindez nyilván személyesebb élmény az előadó számára is, és sokkal direktebben kapod vissza a pozitív energiákat.

Van olyan élményed, amikor ebben az intimebb közegben valami olyasmi derül ki, ami új megvilágításba helyezi azt, amit csinálsz?

Folyamatosan jönnek az egészen elképesztő visszajelzések, néha drasztikusak is. Például amikor megjelennek emberek, és a dalszöveg van tetoválva a kezükre vagy a hátukra.

Tetoválva?

Igen, például láttam a Márti dalának szövegét egy hölgy hátára tetoválva. Egy néni pedig sírva jött oda a koncert után, és elmondta, hogy a lánya küldte el a Márti dala című számunkat, amikor nagyon beteg volt. Egy éven keresztül hallgatta, most pedig már tünetmentes. Egészen megdöbbentő és hihetetlen dolgok történnek. Sokszor köszöntenek rajzokkal gyerekek, kicsi ajándékokat is kapunk, meglepetéseket hoznak az emberek, és öleléseket. Elképesztően sok és erős visszajelzést kapunk, ami hihetetlenül táplál minket, és közben reményt ad.

Címlapfotó: Pásztor Anna és Pásztor Sámuel. Fotók: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu