Patat Bence: Rajtam is múlik, hogy mi jut el a magyar olvasókhoz

„A műfordítás olyan, mint a színészet. Hol vulkanológust játszom, hol tömeggyilkost, hol méhészt” – mondtad korábban. Milyen volt az első „színpadra lépésed?” Mikor érezted úgy, hogy nemcsak szövegeket ültetsz át egyik nyelvről a másikra, hanem új, a magyarok számára idegen világokat ismertetsz meg az olvasóiddal?

„Színpadra lépésem”, azaz első komolyabb munkám egy izlandi színdarab fordítása volt (Árni Ibsen Mennyország című darabja), és éppen azért kezdtem hozzá, mert úgy éreztem, hogy olyasvalami, amivel még nem találkoztam, és amit én is szívesen megnéznék egy magyar színházban. Amióta felnőttem, mindig is idegenvezetéssel, tolmácsolással, illetve szak- és műfordítással foglalkoztam, azaz nyelvek és kultúrák között igyekszem közvetíteni. Az utóbbi időben ez leginkább könyvek fordításában ölt testet, és a „kisebb” nyelvek fordítóira jellemző módon gyakran a könyvek kiválasztásába is lehet beleszólásom, ami tulajdonképpen nagyobb felelősséget is jelent: ezáltal rajtam is múlik, hogy mi jut el a magyar olvasókhoz.

A fordítást sokan mesterségként, mások művészetként írják le. Te hogyan látod ezt a folyamatot?

Számomra ez a kettő nem zárja ki egymást. Egyrészt mesterség, amelynek a szabályait, trükkjeit, csínját-bínját meg lehet tanulni, másrészt olyan tevékenység, amelyet lehet művészi színvonalon művelni. Ezért nagyon kifejező a magyar „műfordító” szó, amelyhez hasonló tömör szót más nyelvekből nem is ismerek.

Hasonlóképpen az, akit műbútorasztalosnak neveznek, szintén elsajátítja mesterétől a szakma fortélyait, majd szépérzékét és leleményességét bevetve alkot meg tárgyakat.

A finn irodalom nem tartozik a legkönnyebben fordítható nyelvek közé, mégis láthatóan otthonosan mozogsz benne. Hogyan találkoztál először a finn irodalom világával? Mi volt az a pont, ahol ez a „nyelvi táj” egyszer csak személyes tereppé vált számodra?

Nem tudom, léteznek-e általánosságban könnyen vagy nehezen fordítható nyelvek. Az egymással közeli rokonságban álló nyelvek, például a spanyol és az olasz között valószínűleg könnyebb fordítani, ha csupán a nyelvi hasonlóságot tekintjük. Magyarként így gyakorlatilag minden nyelvről nehéz fordítani, hiszen a közeli rokon nyelveink is nagyon távol állnak a magyartól.

Mást jelent a hegy szó egy dánnak, akinek az országában 172 méteres a legmagasabb „csúcs”, és mást egy norvégnak vagy egy nepálinak. Attól, hogy egy izlandi könyvben minden szereplő tegeződik, a magyar fordításban nem fog mindenki tegeződni. Minél többet mozgunk egy idegen kultúrában (akár fizikai valónkban, akár könyveken és más műalkotásokon keresztül), annál jobban megismerjük. Finn tájakkal 15 éves koromban találkoztam először, a nyelvi és kulturális tájjal pedig az egyetemi tanulmányaim során kezdtem ismerkedni, és ez a mai napig tart. A számtalan finnországi látogatásnak, a személyes barátságoknak és ismeretségeknek és a sok-sok ezer oldalnyi lefordított szövegnek köszönhetően viszonylag otthonosan mozgok a finn nyelvű közegben, de kénytelen vagyok felismerni, hogy minél többet tudok, annál jobban látom, mennyi mindent nem tudok.

Visszatérve az első kérdésben is megidézett színészhasonlatra, amikor Inkeri Markkula írását fordítottad, egyszerre kellett a biológus és a finn írónő bőrébe bújnod. Egy magyar ember számára a sarkvidéki táj idegen és filmszerű. Milyen nehézségekbe botlottál A soha fel nem engedő föld című könyv fordításakor?

A műfordításban az az izgalmas, hogy sokféle szereplő bőrébe lehet és kell belebújni, ráadásul ez az összes szereplőre egyszerre igaz, tehát a műfordító olyan, mint egy egyszemélyes színtársulat, ahol ő alakít minden szereplőt, és közben egy kicsit rendez is. Ami a sarkvidéki táj mint szereplő megjelenítését illeti, szerencsémre sokfelé jártam már északon (a Spitzbergákat és Grönlandot leszámítva), zord körülmények között is, ami biztosan segít elképzelni és átültetni az olvasottakat.

Bármilyen gyér is a sarkvidéki növényzet, vannak apró virágok és más élőlények, ezeknek viszont nem mindig van (egységes) magyar elnevezésük. Erre  megoldást kellett találni. Emellett finnül is több szót használnak a hó és jég leírására, mint mi magyarul, de ez is viszonylag könnyen áthidalható akadály volt. Szerencse, hogy a regényt nem inuitból kellett fordítani: akkor biztosan meggyűlt volna a bajom a számtalan inuit szóval szerepeltetett hó- és jégtípussal. Markkula a kötet végén található szószedettel sokat segített ezek értelmezésében.

Amikor elkezdesz dolgozni egy új szerző művein, melyek az első lépéseid? Levelet írsz neki, vagy inkább „titokban” próbálod megismerni a hangját?

Alapvetően a szöveg jelenti a kiindulópontot, a szerző hangja tökéletesen kiderül belőle. Persze szeretem megismerni magát a szerzőt is, de erre jellemzően csak később kerül sor.

Inkeri Markkula esetében volt személyes kapcsolat, egyeztetés, vagy teljesen a szövegre hagyatkoztál?

Mindössze néhány levelet váltottunk a fordítási folyamat végén: feltettem neki néhány pontosítást célzó kérdést a szöveggel kapcsolatban, illetve már a könyv megjelenése után e-mailben készítettem vele egy interjút. Most, Budapesten fogunk először találkozni személyesen.

A regény sok tudományos és technikai részletet is tartalmaz – gleccserkutatás, klímaváltozás, biológiai megfigyelések. Hogyan döntöd el, mikor kell hűen követni a szaknyelvet, és mikor engedheted meg magadnak, hogy a szöveg költőibb legyen?

Az egyik legfontosabb elvem az, hogy a szövegnek ugyanazt a hatást kell kiváltania a magyar olvasóból, mint az eredeti szövegnek az eredeti nyelvet értő olvasókból. Ha egy finn olvasó számára valami könnyen érthető, akkor magyarul is könnyen érthetőnek kell lennie. Ha az eredetinek költői a megfogalmazása, akkor célszerű ezt a magyar változatban is érvényesíteni. Ha a szerző szakszavakkal teletűzdelt bikkfanyelvet használ, akkor a fordítónak az a dolga, hogy megtalálja annak a magyar megfelelőjét. Ilyen értelemben mindig hűnek kell maradni az eredetihez.

A fordítás közben biztosan hónapokat töltesz egy szövegben. Mit tanultál a finn írónő világából, amit talán nemcsak fordítóként, hanem emberként is magaddal vittél? Volt olyan gondolat, ami a munka után is benned maradt?

Bár nem töltöttem hónapokat és éveket kutatóként sem a Spitzbergákon, sem Izlandon, sem Grönlandon, a természet mint szereplő megjelenése nagyon a szívemhez szólt. Megérintett az egyének és a közösségek sorsának összefonódása is, és bár sok mindent hallottam és olvastam az északi államok által a kisebbségeikkel szemben elkövetett csúfságokról, a Sixties Scoop és annak máig is érzékelhető „nyúlványai” ismeretlenek voltak a számomra.

Bizonyára nemcsak a nyelvi, hanem a kulturális különbségek is nehezítik a munkádat. Milyen eszközökkel tudod segíteni a fordítás folyamatát ilyen esetekben?

Előfordul, hogy például egy kifejezést az adott nyelv használói szélesebb körben ismernek, míg a magyarok egyáltalán nem. Ilyenkor eseti jelleggel kell eldönteni, hogy mi segíti a legjobban a megértést és az olvasást: ha beszúrok egy-egy értelmező jelzőt a magyar szövegbe, ha lábjegyzetben magyarázok meg egy jelenséget (amit általában kerülni szoktam, mert kizökkenti az olvasót, ám néha mégis ez tűnik a legjobb megoldásnak – a kötetben ez történt a palsa nevű földtani jelenség esetében), vagy ha uram bocsá’ kimarad egy szó a magyar fordításból. Ilyen viszont csak akkor fordulhat elő, ha úgy ítélem meg, hogy túl nagy erőfeszítés lenne „beleerőszakolni” a magyar szövegbe valamit, aminek nincs (igazán) jelentősége, és csak a szöveg gördülékenysége látná a kárát.

Az idei Pestext egyik vendége Inkeri Markkula, akivel te fogsz beszélgetni a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Milyen témákat fogtok boncolgatni, mire számíthatnak az érdeklődők?

Nagyon izgalmasnak találom, hogy a szerző biológusként, az északi élővilág ismerőjeként ilyen sokrétű, komoly irodalmi értékű regényt tudott írni, amely láthatóan sokak tetszését elnyerte. Megpróbálom kideríteni, vajon Finnországban miért nem figyeltek fel rá annyira, mint nálunk és újabban Németországban is. Biztosan szóba kerülnek majd az északi kisebbségek és az őket ért igazságtalanságok. Emellett sok más kérdéssel is készülök, és mivel már a beszélgetés előtt fogok találkozni a szerzővel, a személyes benyomásaim is biztosan hatással lesznek majd a témákra.