Gresa Márton kompozíciói temérdek képi információt hordoznak, amelyek felfejtése vizuálisan és intellektuálisan is megmozgatja a befogadót. Az elidegenítő színekből, szimbolikus feliratokból és jelszerű képekből építkező festmények a monitorok képernyőin megjelenő információáradatra adott reflexióként is értelmezhetők, de már önmagukban is leképezik a digitális interfész vizualitását. A héten a festőművésszel randiztunk.
Hogyan fogalmazódott meg benned, hogy a művészettel szeretnél foglalkozni?
Az általános iskola vége felé megismertem egy lányt, aki akkor már egészen jártas volt a zenében, a filmekben és a képzőművészetben. Én ugyan már kiskoromtól rajzoltam, de a vele való találkozás mélyítette el bennem igazán ezt az érdeklődést. Imponálni akartam neki, emiatt elkezdtem foglalkozni a művészettel.
Ebben az időben gitározni tanultam, és a tanárom, Ludvig Ákos a képzőművészethez is értett. Az egyik gitárórára ceruzával és rajzlapokkal érkeztem. Ákos nagyon jó alapokat adott. Két hónap alatt felkészített a Győri Tánc- és Képzőművészeti Iskola felvételijére, ahová akkor közismerten nagyon nehéz volt bekerülni. Nekem azonban szerencsém volt. A felvett diákok közül valaki átjelentkezett a Kisképzőbe, így én a listán utolsóként bekerültem az akkor induló osztályba.
Támogatták a szüleid a művészi pályára törekvésedet?
Alapvetően nehezen kordában tartható gyerek voltam, de szerencsére a szüleim sosem próbáltak meg korlátok közé szorítani. Ők ugyan nem művészek, de érzékeny emberek, és mindig volt bennük szándék ennek a világnak a befogadására.
Az édesapám gyermekkorában késkészítő szeretett volna lenni. Sokat faragott, és volt tehetsége a rajzoláshoz is. Úgy gondolkodott, hogy nincsenek kőbe vésett igazságok, és mindenkinek meg kell találnia a saját útját, amelyen kibontakozhat. A mai napig azt vallja, hogy a művészettel való foglalkozás erkölcsi tartást és szilárd értékrendet ad az embernek, a gondolkodását pedig strukturáltabbá teszi.
A győri középiskola elvégzését követően felmerült benned, hogy a Színművészeti Egyetem rendező szakára jelentkezz. Mi vonzott a filmkészítésben?
Valójában ez még a középiskolás éveim idején merült fel. A filmhez való vonzódásom a videótékák világához kötődik. A videótéka akkoriban korszakos jelentőségű helyszín volt, ahol fizikailag is elénk tárult a filmtörténet teljes spektruma. Persze gyerekként nem volt szofisztikált ízlésem, de kellőképpen fanatikus filmfogyasztó voltam.
Enyingi Tamás képzőművész, aki akkor kísérleti filmeket is készített, kapcsolatba került az iskolával. Felajánlotta, hogy fakultatív jelleggel megtanítja vágni, akit ez érdekel. Egyedül én éltem a lehetőséggel.
Mi sodort végül mégis a festészet felé?
A középiskolai felvételi környékén előkerült egy kis temperafestményem, amit még a gitártanárom mentorálásával festettem. A középiskolai tanáraim ez alapján azt mondták, hogy festészettel kellene foglalkoznom. Részben ők győztek meg, másrészt nagyfokú kíváncsiság és kalandvágy volt bennem, hogy felfedezzem ezt az idegen világot.
A középiskola elején azonban még azt vizionáltam, hogy képregényrajzoló leszek. Ez mindmáig egyfajta kívülállóság-érzést ad számomra, viszont sokat merítek belőle.
Károlyi Zsigmond és Ötvös Zoltán voltak a mestereid az egyetemen, mentorodnak pedig Chesslay Györgyöt tartod. Milyen téren volt számodra meghatározó az ő személyiségük?
Az egyetemen is elkísért az outsider érzés. Úgy éreztem, hogy a képregények, filmek, animációk iránti érdeklődésem túlságosan profán a képzőművészet nagyságához képest. A mestereim azonban becsatornáztak a művészettörténet tág spektrumába, és értelmezhetővé tették számomra a művészi karaktert. Megértettem, hogy a művész tulajdonképpen az adott személy belső tartalmaiból felépülő konstrukció. Sok munka, mire alakot ölt ez az „építmény”, viszont ha elkészül, az elképesztő tágasságot jelent.
Amikor az Erasmussal Marseille-ben voltál, kis méretű tusrajzokat készítettél. Hogyan jött a sorozat ötlete?
Az első hónapokban semmit sem csináltam, annyira megviselt a komfortzónámból való kiszakadás. Jártam a várost, miközben azon gondolkodtam, miként tudnám megfogni a jelenlétem ebben az ismeretlen mediterrán városban. Ott fedeztem fel a napsütés erejét, ami Marseille-ben annyira erős, hogy teljesen kiégeti a látványokat. Ebből az élményből születtek azok a monokróm képeim, amelyeken a sziluettek tematizálják a kompozíciót. A sorozat abból a szempontból is fontos, hogy újra képbe hozta a képregények esztétikája iránti, addigra már elfeledettnek hitt rajongásomat.
A francia időszakot a fény kérdéseiről való gondolkodásom határozta meg. Nappal a napfény hatott rám, este pedig a monitor fénye. A nyelvi korlátok miatt ugyanis a képernyő jelentette a világhoz való kapcsolódásomat. Tulajdonképpen buborékban éltem. Nem kapcsolódtam a helyi élethez, viszont ezáltal védve voltam a város által közvetített információs zajoktól is. Így volt időm, hogy magamba szálljak, és elgondolkodjam, mit csináltam eddig, és mit is szeretnék csinálni igazán.
Több korai kompozíciód tematizálja a képernyőfüggőséget. Milyen szempontból izgat ez téged?
Furcsa, disszonáns érzést jelentett számomra, hogy míg festőként a realitásban mozgok, és a különböző művészeti korokból inspirálódva alakítom ki a saját nyelvemet, addig napról napra ott ülök a számítógép előtt, és a kijelzőt nézem. Ez utóbbi egészen másféle jelenlétet igényel: a testünk statikus állapotban van, a tudatunk viszont alászáll egy szimulált belső világba. A fényekkel való foglalkozás is ezt a problémát tematizálta: azt, hogy milyen viszonyban áll egymással a kijelzőből sugárzó fény a klasszikus táblaképek világító felületeivel.
A Kompozit című képsorozattal diplomáztál. Milyen problémakör foglalkoztatott ekkor?
A diploma előtt tartalmilag és technikailag is rengeteget kísérleteztem. A művek négy dimenzió mentén alakultak: az ember, a környezete, az ember helyzete a saját terében és az őt körülvevő tárgyak foglalkoztattak. Az általam vitt program csapongónak tűnhetett, ezért el kellett gondolkodnom azon, hogy a diplomázásig hogyan tudom egy szintre hozni ezt a négy dimenziót. Hogy miként illesztem össze a mozaikokat.
A sorozattal azt vizsgáltam, hogy a jelenkor technikai eszköztára hogyan hat a művészetre, hogyan változtatja meg a befogadói attitűdöket. A négy képen festett és nyomtatott felületek találkoznak egymással, és az eltérő minőségek különbözőképpen hatnak a befogadóra. Ez a sorozat olyan új dimenziót adott, amivel összegezni tudtam a korábbiakat.
Már a diplomamunkádban tematizálódott a fotográfia és a festőiség határán való ingadozás. Mit jelent az, hogy fotóval szeretnél festeni?
Manapság a festők a legtöbb esetben fotós referenciák alapján építik fel a képeiket, a digitális vázlatot egy az egyben ültetik át a vászonra. Ez azonban puszta médiumváltás, amelyből nem rajzolódik ki a fotó és a festészet, valamint az ábrázolandó tárgy és a műtárgy viszonya.
A fotót képépítő elemként igyekszem használni, hogy ezáltal megvilágítsam a festészet és a fotó közötti feszültséget. Ez a dinamika hasonló, mint a valóság és a virtualitás közötti viszony.
No signal című képem elemi módon dolgozza fel ezt a problémát. A festőien megfogalmazott műteremrészlet homogenitását megzavarja a No signal felirat. Ez a kép az alkotói gyakorlatomat tekintve szimbolikus jelentőségű: sokszor érzem úgy, hogy a megfogalmazáshoz rendelkezésemre áll a technika, de hiányzik a konkrét tartalom, kvázi nincs jel. Ám heurékaélmény formájában végül mindig megérkezik az üzenet is.
Milyen szerepük van a képeiden a feliratoknak?
Már kezdettől fogva arra törekedtem, hogy a kompozícióim egyszerre legyenek narratívak és jelszerűek, de ezt az egyetemen még nem sikerült megvalósítanom. Viszont úgy gondolom, a feliratokkal eljutottam addig, hogy a képeim egyaránt legyenek elbeszélők és szimbolikusak.
A szövegek használatával arra a jelenségre is reflektálok, hogy a digitális tartalmak a könnyű dekódolhatóság érdekében többnyire feliratok segítségével kommunikálnak.
A kompozícióidon megjelenő feliratok az olvashatóságot segítik?
Bizonyos értelemben igen. Ezek a jelek nagyon primerek, könnyen felfejthetők, ugyanakkor a szimbolikusságuk folytán árnyalttá is tudnak válni.
Az idő előrehaladtával hogyan alakul a festői nyelved?
Szembeötlő különbség a dimenzióváltás. Míg a korábbi munkáimban kívülről szemléltem, hogy mi történik az emberrel a virtuális világ térnyerése következtében, az utóbbi időben készült munkáim környezete már maga a digitális interfész. Ezeket nézve úgy érezhetjük, mintha a monitorokon belül lennénk.
Ennek megfelelően alakul a színhasználatod is.
Igen, hiszen míg korábban főként olajjal festettem, ma már tágabb a technikai paletta, de többnyire az akrilt használom. Az olaj plasztikusságához, testességéhez képest az akril szintetikusabb, hidegebb hatást kelt. Az élénk, neonos színek a monitorfény hidegségét, elidegenítő hatását közvetítik.
Az akrilnak köszönhetően a képeid fakturális minőségei is elhalványulnak.
Egyre inkább törekszem arra, hogy a kompozíciók térbelisége a plakátokhoz vagy a fotókhoz közelítsen. Bár a képeimet sok rétegből építem fel, ezek nem festészetileg, hanem intellektuálisan teszik rétegzetté a munkáimat.
A rétegzettség hogyan befolyásolja az olvashatóságot?
Arra törekszem, hogy a képek mint szellemi keresztrejtvények működjenek. Primer módon is olvashatók, viszont lehetőséget adnak a befogadó számára, hogy mélyebbre menjen, vizuálisan és intellektuálisan is újabb és újabb olvasatokra találjon rá.
Fontosnak tartom, hogy senkit se zárjak ki a képeim befogadásából. Ezért kell egy olyan réteg, ami látszólag nagyon profánnak hat, és elsőre is könnyen olvasható. Nem hiszek a művészet elitista felfogásában. Szerintem fontos, hogy egy kép bárki számára fogyasztható legyen.
Szembeötlő a képeid radikalitása, szinte arcul ütik a nézőt. Mi ezzel a szándékod?
A vizuális ingerküszöbünk szerintem az elmúlt időszakban olyan magasra került, hogy bármi mellett simán elsétálunk, ami nem okoz vizuálisan megdöbbenést. Ezt a problémát tematizálom a festészetemben. Szerintem a képeim egyszerre indulatosak és hordoznak egyfajta kiábrándultságot.
A kompozícióimnak magas az információtartalmuk, amivel a befogadók valósághoz való viszonyának megváltozására reflektálok. Az emberek nem kapnak feloldozást az őket körülvevő világból, saját valóságukat csak a környezetük motívumai segítségével élhetik át. Képekre van szükségünk, hogy megalkossuk belőlük saját értékeink és közegünk koherens mását, amelyben otthon lehetünk, és nem fenyegetnek reklámok vagy zavaró jelek. Viszont végeredményében ezek is díszletként szolgálnak. A vizuális ingerek halmozásával azt is jelzem, hogy a korunknak sok mélysége, egyfajta feszültséget generáló aspektusa van.
Hol láthatjuk legközelebb a munkáidat?
Februárban a Q Contemporary Project Space-ben fogok kiállítani Kármán Dániel, Németh László, Radvánszki Levente képzőművészekkel és Porkoláb Norbert film- és videóklip-rendezővel. A bemutatandó munkákat a jelen emberének egzisztenciális válsága kapcsolja össze, ám az életigenlés felől próbáljuk megközelíteni a problémát.
Egy hely, ahol mindig otthon érzed magad:
A műtermem és a családom közelében.
Filmek, amelyek inspirálólag hatottak rád:
Harcosok klubja, Memento, Oldboy
Zenék, ami mindig ellazítanak:
Moby, The Chemical Brothers és The Avalaches végtelen mennyiségben.
Képzőművészeti munkák, amik fontos igazodási pontot jelentenek:
Inkább korszakok, mint konkrét munkák. Jelenleg a pop-art, a posztdigitális és posztdigitális pop hazai és külföldi képviselői érdekelnek igazán.
Egy város, ahová szívesen elutaznál:
New York
Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
