Pocaklázadás -17 LÁNY

Egy amerikai kisvárosban megtörtént esetet ültet át francia tengerparti környezetbe Delphine és Muriel Coulin első nagyjátékfilmje, egy középiskolai lánycsapat sajátos kitörési kísérletéről. 2008-ban a média sokat foglalkozott annak a tizenvalahány Massachusetts-beli lánynak a történetével, akik egyszerre estek teherbe: lázadásként a rájuk váró felnőtt élettel szemben a korai anyaságot választották. A francia rendező-testvérpáros rendkívüli empátiával közelít a botrányhoz; egyikük véletlen terhességéből úgy bomlik ki az ötlet, mintha csak egy szombat esti buli szerveződne.

A lányok unatkozva lógnak a játszótéren, elbújva cigiznek tornaóra helyett, mint minden kamasz a világon. Nem hősök, nem is harcos társadalomkritikusok. Félig még gyerekek, akikre otthon viszonylag kevés figyelem jutott, de nem kevesebb, mint bármelyik nyugati világbeli kamaszra. Nem is a szülők ellen lázadnak (bár volna miért), hanem csak kiutat keresnek a rájuk váró, szemmel láthatóan teljesen értelmetlen felnőtt élet elől. Egy unalmas délutánon úgy döntenek, hogy nem akarnak felnőni, inkább anyává lesznek. Szereznek maguknak és néhány, ötletszerűen kiszemelt srácnak egy jó estét; az aktusok többsége ugyanúgy a tengerparton történik, mint életük többi eseménye ? a tornaórák, a séták és a beszélgetések ?, és várják az eredményt. Mire az iskolanővér felfigyel a dologra, már mindegyik lány pozitív terhességi teszttel vonul be a rendelőbe. Közben pedig minden megy tovább, ahogy szokott. A szülők persze dühöngenek, az iskolában levetítenek egy oktatófilmet a szülésről ? a fiúk végigröhögik az egészet ?, de a lányok tovább járnak a suliba, cigiznek, sétálnak, simogatják a szépen növekedő pocakjukat. Várandósak, tehát az a dolguk, hogy várjanak, és egy nagy, közös házról álmodnak, ahol majd együtt nevelik a kölyköket.

Az események innentől nem is számítanak. Egyikük, aki legelőször esett teherbe ? Louise Grinberg profi színész, de csodálatos egyszerűséggel alakítja Camille szerepét ? egy balesetben elveszíti a babát, egy másikuk csak a csapat kedvéért hazudja terhesnek magát, de tizenöten valóban anyák lesznek. Hogy azután úgy alakul-e az életük, ahogyan ebben a közös álomban elképzelték, az korántsem biztos. A film szűkszavúan beszél a végkifejletről, ahogyan a városka reakcióiról is alig tudunk meg valamit. A tanári kar ülésén sűrítve minden reakció elhangzik, ami a felnőttek részéről elhangozhat, ez a briliáns jelenet tökéletes képet rajzol arról, ami elől a lányok menekülni próbálnak. Várhatóan ez az értetlen, közönyös túlélni-vágyás dominálja további életüket is; az utolsó képsorok újra a kihalt, csöndes, eseménytelen tengerparton pásztáznak végig.

A film legtöbb erénye éppen abban rejlik, hogy nincs benne semmi heroikus. Sem a vállalás, sem a következmények nem tűnnek különlegesnek. Csak játék, de a játékosok komolyan veszik az egészet és betartják a szabályokat. Ehhez őszinte, puritán képi világ kell ? ilyet hozott létre Jean-Louis Vialard operatőr ?, és hiteles alakítások, amatőr és profi színészektől egyformán, amikben a film igazán bővelkedik. Az éjszakai tengerparton égő focilabdával játszó fiatalok metaforikus jelenete olyan képsor, ami nagy valószínűséggel bekerül a filmtörténet nagykönyvébe. És ha egyszer végre már túljutunk az egész világban régóta esedékes, radikális szemléletváltáson, ez a film a ?szellemi rákészülés? rovatban fog helyet kapni.