Poszter helyett: Barabás Zsófi

A festményen két lebegő, organikus formát látunk, amelyeket különféle hullámzó, csápszerű vonalak kapcsolnak össze. Nem egyszerűen két alakzat kerül egymás mellé, hanem mintha két lebegő organizmus kommunikálna egymással. A hínárszerű nyúlványok nem pusztán összekötő elemek: légutakként, idegszálakként, áramlási irányokként működnek, amelyek révén a két forma egymással viszonyba kerül, és mozgásban tartja a kép belső energiáit. 

Az áttört formákban fekete-fehér „rajzos” szerkezetek jelennek meg, amelyek izgalmas ellenpontot alkotnak a színnel kitöltött, festői felületekkel szemben. Ezek a mezők mintha belső szerkezeteket tennének láthatóvá: olvashatók sejthálókként, térképekként, növényi erezetekként vagy mikroszkopikus metszetekként is. 

A festmény egyszerre játékos és fegyelmezetten szervezett. Színes, érzéki, áramló világot teremt, miközben a különböző rétegek, felületek és vonalrendszerek viszonya nagyon is tudatos belső logikát követ. Éppen ebből a kettősségből születik meg a kép feszültsége. A burjánzás nem válik kaotikussá, a szerkezet pedig nem merevíti meg a látványt. 

A cím különösen izgalmas, hiszen miközben az ég képzetét idézi meg, a látvány víz alatti asszociációkat is előhív. Mintha a kép egyszerre lenne égbolt és óceán, lebegés és merülés. Barabásnál azonban a tér sosem stabil közeg, hanem folyton változó, lélegző entitás: olyan szféra, amelyben van valami idillikus és harmonikus, amit a formák lassú hömpölygése, lebegése és a precízen elhelyezett színfoltok egymáshoz való viszonya tovább erősít. 

Ezek a formák nem teljesen növények, nem teljesen állatok és nem is tisztán absztrakt alakzatok. Van bennük valami puha, belső, zsigeri, mégis derűs. A rózsaszín, narancs, sárga és zöld részek szinte szerveknek, nyúlványoknak vagy érzékelő felületeknek tűnnek. A szépség mögött így megjelenik egy burjánzó, élő, nehezebben kontrollálható minőség is: valami, ami finoman elmozdítja a művet a dekorativitástól egy zsigeribb, nyugtalanítóbb tapasztalat felé.

Különösen izgalmassá teszi a képet a festői és rajzi rétegek eltérő ideje. A nagy, kék formák lassúbbnak, súlyosabbnak, testibbnek hatnak; a fekete vonalak gyorsabbak, idegesebbek, szinte skiccszerűen működnek; a csápszerű vonalak pedig könnyed, lebegő mozgást visznek a kompozícióba. Így a kép nem egyetlen gesztusból épül fel, hanem különböző ritmusokból: lassú áramlásból, gyors rajzi impulzusokból és puha, érzéki kitüremkedésekből. Barabás Zsófi kompozíciója ettől válik különösen elevenné. Nem statikus látványt kínál, hanem egy működésben lévő, lélegző rendszert.