Poszter helyett: Kalán Viktória
Kalán Viktória festészete a klímaszorongásra adott érzékeny, mégsem didaktikus válaszként olvasható. A Csak a legfontosabbakat című festményén egy lángoló erdőrészlet előtt egy hibrid alak látható.
Az alkotó állatfejű, embertestű alakjai az individuum ösztönös, bestiális rétegeit hívják elő, ezek azonban nem fenyegetőek vagy vadak. Sokkal inkább arra világítanak rá, hogy éppen az állati, a földhöz közeli, természeti részünk az, ami zsigerileg és elementárisan reagál a világ pusztulására: Kalán alakjai félnek, gyászolnak, sírnak, menekülnek.
A Csak a legfontosabbakat című festményen egy lángoló erdőrészlet előtt álló különös, fiktív alak látható: emberi testet visel, de madárszerű, kitátott csőrű fejjel jelenik meg. A figura kék kardigánt és mintás ruhát hord, mezítláb áll a tűzben vagy a tűz peremén, kezeit maga előtt összekulcsolja. Testtartása egyszerre tűnik rémültnek és furcsán színpadiasnak. A kép közepén áll, így egyszerre válik a katasztrófa tanújává és részesévé. Körülötte a táj szinte teljesen feloldódik a lángokban: a vörös, narancs, fekete és sárga festékrétegek kavargó, sűrű felületet hoznak létre, amelynek egyszerre van erős festészeti minősége, miközben mégis fenyegetőnek, rémisztőnek hat.
A háttérben felcsapó lángok nem pusztán díszletként működnek, hanem a szorongás vizuális megfelelőiként. A természet pusztulása és a belső feszültség szinte összeér egymással. Ebben a közegben a figura törékennyé, kiszolgáltatottá válik. Emberi teste, ruhája, mezítelen lába hétköznapiságot hordoz, miközben az állatfej kizökkenti a jelenetet a realitásból, és egy groteszk, nyugtalanító tartományba emeli.
Kalán anyaghasználata is sokat hozzátesz a kép erejéhez. Homokot kever a festékbe, ettől a felület sűrűbb, nehezebb, érdesebb lesz, mintha a kép nemcsak láttatná, hanem magán is hordozná a pusztulás nyomait. A festék így földszerűvé válik: egyszerre idézi fel a port, a hamut, a kiszáradt talajt és azt a nyers anyagi világot, amelyről a kép beszél.
A kép ereje éppen abban rejlik, hogy miközben szembesít a pusztulás látványával, nem válik didaktikussá vagy moralizálóvá. Nem illusztrál egy tételt, hanem egy érzelmi és egzisztenciális állapotot tesz átélhetővé. A tragikum groteszk formában jelenik meg: a jelenet egyszerre abszurd, fájdalmas és nyugtalanítóan ismerős. Kalán Viktória festménye így nemcsak a klímaválságról beszél, hanem arról is, milyen törékeny, zavart és ösztönszinten reagáló lénnyé válik az ember egy olyan világban, amely körülötte lassan lángra kap.
