Divatos kérdés, gyakran felteszik az interjúalanyoknak, ha egy költő vagy író adja a beszélgetés apropóját, így most én is élek ezzel: milyen személyes Radnóti-kép él benned? Esetedben különösen érdekes lehet a kérdés, mivel nemcsak kedvelője vagy a műveinek, de mondhatni szakértője is az életművének.
Radnóti költészetével, illetve alakjával én is úgy találkoztam, ahogy szerintem mindenki más Magyarországon: iskolai tananyagként. Már általános iskolában is ott volt a Nem tudhatom című vers, egy nagyon rövid, alapozó életrajz kíséretében, és bár a kötelezően megtanulandó versek általában el szokták rémiszteni az embereket, én még nem hallottam olyat, hogy ez a vers bárkit elrémisztett volna. Nyilván engem sem. Később a középiskolában ismét előkerült a neve, az én személyes történetemben viszont az egyetem jelentette a fordulópontot. A Szegedi – akkor még József Attila – Tudományegyetemen végeztem, és magyar szakon az akkori tanári karban kiemelt fontosságú volt Radnóti Miklós életrajza és életműve, lévén Radnóti ebben a városban, a mi egyetemünkön tanult négy évig.
Tehát a szegedi irodalom is joggal tudja őt magáénak, éppen ezért több szó esett róla, nem is annyira az órákon, hanem az órák utáni privát beszélgetéseken a tanárokkal, ami végül egy kutatást eredményezett. Úgy kerültem a Radnóti-kutatásba, hogy a kutatói munkálataim mellett gyűjtöm is a könyveket, melynek révén a 90-es években volt alkalmam megvásárolni egy Radnóti Miklós által dedikált kiadványt. Ez Radnóti első könyvének, a Pogány köszöntőnek egy nagyon ritka példánya, és erről írtam az első Radnótiról szóló dolgozatomat. Azóta is rajtam maradt ez a kettő: egyrészt hogy foglalkozom Radnótival, másrészt pedig a dedikációkat kutatom.
Rengeteg izgalmas felfedezés, újdonság köthető a nevedhez: elsősorban az irodalmi személyesség dokumentumainak a vizsgálata, másrészt a dedikáció mint irodalmi műfaj széles körben való megismertetése. Azt gondolnánk, hogy a klasszikusokról már nem lehet újat mondani. Te erre időnként rácáfolsz. Mit árul ez el az irodalomtörténet helyzetéről, másrészt pedig rólad mint irodalomtörténészről? Mi motivál?
Természetesen olyan nincs, hogy egy alkotóról már mindent tudunk. Vannak olyan évtizedek, sőt már azt is lehet mondani, hogy évszázadok óta kutatott életművek, mint mondjuk József Attila, Ady vagy Petőfi, akiknek könyvtárnyi szakirodalmuk van, mégis lehet róluk újat mondani. Egyrészt azért, mert vagy felbukkan valami új dokumentum, és szó szerint egy nóvum kerül elő, amit addig nem ismert sem az irodalomtörténész szakma, sem pedig az olvasóközönség, vagy mert egy teljesen új nézőpontból közelítjük meg az adott életművet.
Minden nagy klasszikusunkká lett alkotónak az életműve, életrajza először egy kultuszban csapódik ki, és utána nagyon sokszor ez a kultusz határozza meg a kutatás későbbi ágazatait. A kultusz egyrészt hasznos, mert legalább foglalkoznak az adott alkotóval, és nem taszítják rögtön feledésbe, ugyanakkor a kultusz szükségszerűen torzít. Tehát adja magát egy olyan irodalomtörténeti helyzet, hogy először mindig valamiféle torz képet, egy skatulyát kapunk az alkotóról. Radnótiról tudjuk, hogy 1944 novemberében megölték, és 1946-tól, az abdai tömegsír exhumálásától kezdve ő mint mártír költő volt beskatulyázva a magyar irodalomban.
Ezért eleve úgy olvassuk a verseit, hogy van bennünk valamiféle kollektív bűntudat, lelkiismeret-furdalás; hogy úgy halt meg, ahogy nem lett volna szabad. És ez a kultikus olvasási mód rávetül a korai verseire is, pedig azokat még egy életvidám fiatal költő írta.
Tehát amíg ez a kultikus szemléletmód meghatározza a Radnóti-olvasásunkat, addig lehet róla újat mondani, akár szövegszinten is. Van is most egy kutató, aki épp ezektől a kultikus olvasatoktól tisztítja meg a verseket magukat.
Két Radnóti-köteted is megjelent, az egyik a dedikációit, a másik pedig a levelezését gyűjti össze. Mennyiben formálják át ezek a gyűjtések a kanonizálódott Radnóti-képünket? Vagy mit adnak hozzá?
Szerencsére nem vagyok egyedül ezzel a munkával. Ott van például Ferencz Győzőnek a nagymonográfiája, ami nagyon pontos képet ad Radnótiról, az egy alapmű, nélküle nem is lehet beszélni Radnótiról érdemben; de éppen a napokban jelent meg Ács Dánielnek is egy kiváló könyve a Radnóti-kultuszról és egy eltűnt Radnóti-kutatásról. Tehát, úgy látszik, ma is van érdeklődés Radnóti iránt.
Az én kis szedett-vedett dolgaim mind dokumentumokra és adatokra épülnek. Minden dokumentumközlés és minden adatcentrikus megközelítés a kultusznak mond ellent, merthogy ezek de facto tények. A kultusz pedig egy művi érték- és értelmezésteremtés, ami nagyon sokszor függetlenedik magától a tárgyától – ilyen a vakbuzgó rajongás. Egészen biztos, hogy vannak olyan Radnóti-rajongók, akik soha nem olvastak Radnótit, vagy csak citátumokat. Az én próbálkozásaim arra tesznek kísérletet, hogy felszínre hozzák azokat a személyes dokumentumokat, amelyek valóban a Radnóti-életrajzhoz és az életműhöz kapcsolódnak.
Említetted, hogy Radnóti egy életvidám figura is volt egyben. Tudnál példákat mondani a kutatásaidból, amelyek ezt támasztják alá?
A hallgatóimnak azt szoktam mondani, hogy egy költőt az úgynevezett közembertől egyetlen dolog különböztet meg: az, hogy verset ír. Semmi másban nem különböznek. Ugyanennek a mintájára elmondható ennek az ellenkezője is: hogy minden másban hasonlít. Nem szabad úgy gondolni egy költőre, hogy az valami isteni lény, csak azért, mert benne van a tankönyvekben. Azt tapasztalom, hogy a fiatalok, általános iskolai tanulók azt hiszik, aki benne van a tankönyvben, az valamilyen idol, vagy ilyesmi. Kosztolányinak is van egy esszéje, ami arról szól, hogy az egyik fiatal beszélgetőtársa azt hiszi, hogy a költők mind halottak, hiszen a tankönyvekben minden költő halott – mondja ezt éppen egy élő költőnek.
Ugyanez igaz Radnótira is. Ugyanolyan fiatalember volt, ugyanolyan problémákkal, ugyanolyan jókedvvel, ugyanolyan gasztronómiai érdeklődéssel – a felesége naplójából lehet tudni, hogy mennyire szerette az édességet –, mint ahogy azt is tudjuk róla, hogy kopaszodott, hogy nagyon sokat jártak moziba, hogy társasági lények voltak, és ez a társaság időnként változott, barátok jöttek-mentek.
Sőt, egyszer még kuplerájban is járt, ahol azonban nem azt tette, amit általában a fiatalemberek szoktak, hanem nagyon udvariasan elbeszélgetett a hölggyel.
Erről pár éve a Hévíz című folyóiratban jelent meg egy dolgozat. Tehát teljesen normális ember volt. Volt felesége és más kapcsolatai, voltak barátai, csak éppenséggel beleszületett abba a történelmi helyzetbe, amikor a származása miatt különböztették meg, és ekkortól kezdődött életének a második szakasza, amikor már másodrendű állampolgárként kellett élnie.
Ezek a személyes dokumentumok egyben korrajzok is lehetnek?
Merem remélni, hogy igen. A Radnóti-dedikációs könyvben hatszáznál több dedikáció található, időrendi sorrendben, de azóta rágyűjtéssel már hétszáz fölött jár ez a szám. Az időrendi elrendezés azt mutatja meg, hogy miként bővült Radnóti irodalmi kapcsolathálózata, hogyan lettek újabb olvasói, hogyan lettek újabb barátai, és hogyan tűntek el a régiek. Ez pedig sokat elárul magáról a korról is. Minden kezdő költőnek viszonylag szűk az irodalmi kapcsolathálózata, és ahogy halad előre a pályán, úgy lesz egyre tágabb, egyre ismertebb. De nem csak bővül, szűkül is: a régi kapcsolatok sokszor lemorzsolódnak, Radnótiné naplójában többször olvasni, hogy túlnőttek pár régi baráton, akik már unalmasak.
Radnóti dedikációinak sorozatában pedig fokozottan megjelenik a történelem. A vallásgyalázás és szeméremsértés miatti per, a kötetének az elkobzása, később, amikor már a zsidóüldözések során írtak számára egy kérelmet, hogy a munkaszolgálat alóli mentesítését kérvényezzék, és az összes aláírónak küldött egy-egy dedikált példányt az akkor friss könyvéből. Radnóti dedikációin, személyes történetén keresztül jelenik meg Magyarország történelme. És ezek még csak a dedikációi voltak. A levelek, amelyek jóval bővebb textusokból állnak, konkrét értelemben vetítik elénk a kor történelmét. Radnóti ezekben a levelekben vall a zsidóságáról, a zsidótörvényekről, a kényszerű munkavállalásokról, a munkaszolgálatokról.
A levelekben gyakorlatilag benne van a huszadik század első felének mind a magyar, mind a személyes történelme: az első levelekben megjelenik egy fiatal srác, aki gimis korában leveleket ír a rokonainak, és ezekben zsidó vicceket és iskolai sztorikat mesél: ez a felhőtlen kamaszkor. Majd az élet komorul, és 1944 végére egy teljesen más hangnembe csap át. A tragédia elsősorban személyes, de túl is mutat önmagán: ez volt akkor Magyarország.
Radnóti ugyanakkor költőként, a versein keresztül is lefesti a történelmet. Miben különbözik – ha különbözik – ez a kettő? Hogyan érzékelhető a költő és az ember határvonala ezekben a dokumentumokban?
Az irodalomtörténészeket, az irodalomkritikusokat azóta foglalkoztatja ez a kérdés, amióta van irodalom: hogy az empirikus szerző mennyire választható le az életművéről. Ehhez annyit lehet hozzátenni, hogy természetesen Radnóti Miklós életművének legfontosabb része az a költészet. Ez vitathatatlan. És pontosan azért, mert ő magyar költőnek tartotta magát. A versek pedig irodalmi alkotások, művi megformáltság. A nyelvvel bíbelődik a költő. Radnóti esetében viszont nagyon sok helyen megfigyelhetünk empirikus tartalmakat is, és megkérdőjelezhetetlenül életrajzi háttere van ezeknek a verseknek: például versciklust írt a saját peréről, vagy éppen egy tarkólövésről – és az olvasó biztos lehet abban, hogy az a tarkólövés megtörtént a valóságban is, nem csak a versben.
Ugyanakkor azok a dokumentumok, amiket én közlök, nem szó szerinti irodalmi alkotások, hanem az irodalmi alkotás és az életrajzi dokumentum között vannak egy határmezsgyén. Nyilván jellemző rájuk egy nyelvi megformáltság, de sokkal explicitebben jelenik meg bennük az életrajzi tartalom. Azt lehet mondani, hogy a versek és a levelek is Radnóti Miklósról árulkodnak, csak más-más megközelítésben.
Elolvastam a Radnóti Miklós és az őszi sör című rövid értekezésedet, ami nekem egy okfejtés, egy nyomozói munka levezetéseként hatott. Nagyon izgalmas volt, és épp így képzelem el a többi munkádat is, valamint magát azt a folyamatot, amikor egy-egy dokumentum után kutatsz. Olyan ez, mint valami irodalomtörténeti krimi, ezért is kérdezem: hogyan éled meg irodalomtörténészként azt a munkafolyamatot, amikor egy-egy dokumentum vagy annak mögöttes jelentései után nyomozol? Van-e olyan része a kutatómunkának, amit különösen detektívjellegűnek érzel?
Én ezt rettenetesen élvezem, ami talán érződik is az említett dolgozatból. Ilyenkor az irodalomtörténész – az úgynevezett nyomozó filológus, ahogy például Tasi Józsefet nevezték –, ha szagot fog, és olyan az alkata, akkor nem tud leállni, de nem is szabad leállnia. Szerencsém volt az említett dolgozattal, mert sok vonatkozó dokumentumot sikerült föllelni, ismeretlen Radnóti-leveleket, egy cetlit egy kósza számsorral, amiről kiderült, hogy egy telefonszám, de meg kellett nézni Budapestnek a korabeli villamoshálózatát is, mert lehet tudni, hogy Radnótinak egy villamosút alatt, egy sörreklámot látva támadt az az ötlete, hogy írni kellene egy reklámverset a sörről. Ilyenkor mindent érdemes figyelembe venni, mert ezek rajzolják meg a pontos képet. Gyakorlatilag két sorból indult ki ez a kis dolgozat; az a két sort 1989 óta mindenki ismeri, hiszen benne van Radnóti naplójában, csak épp senki nem ment utána.
A dolog ott kezdett el igazán érdekessé válni, amikor megtaláltam egy Radnóti-levélben ennek a versnek a változatait, és kiderült, hogy a naplójában nem viccelt, tényleg pénzt akart keresni a sört reklámozó verssel. És a villamosból látott úgynevezett őszi sör reklámról eszébe jutott egy rímpár: őszi ser – ősi szer. Nyilván ez a játékos rímpár volt meg először, és Radnóti rögtön meglátta benne a fantáziát. Van rá négy változata, és nagyon jól látszik belőlük, hogyan próbálkozott az adott rímpárra épülő tökéletes kétsoros megalkotásával. Aztán az összes változatot elküldte a sörgyárnak, hogy hátha lesz belőle valami, válasszanak, melyik tetszik.
Soha nem gondoltam volna, hogy Radnótitól valaha reklámverseket fogok olvasni.
Pontosan ez az a kultikus szemlélet, amit belénk neveltek.
De miért pont a reklámversírás?
Ez már egy olyan történelmi korszak volt, ahol egzisztenciálisan nagyon nehéz helyzetbe kerültek a zsidó származású emberek. Radnótinak soha nem volt rendes állása, hiszen mire elvégezte az egyetemet – 1936-ban kapta meg a tanári diplomáját, a gyakorlótanítást és az összes pedagógiai vizsgáját letudva –, nem tudott mit kezdeni a végzettségével, nem taníthatott. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy alkatilag talán nem is volt arra alkalmas, hogy osztályban tanítson. A reklámversírás egy kis pénzt hozott volna a konyhára.
Van-e olyan kérdés Radnóti életével kapcsolatban, amire még mindig nem találtál választ, és amit különösen szeretnél megfejteni?
Több is van. Van egy témajegyzékem, hogy mit kellene még megírni, és össze is vannak gyűjtve hozzá a dokumentumok. Ez idő kérdése. Ez az irodalomtörténészi munkának a kevésbé élvezetes része; amikor azt, amit korábban fölkutattál, rendszerbe kell állítani és meg kell írni. Persze ez is tud izgalmas lenni, de itt már csak íróasztali kaland.
Ilyen tervezett téma például Radnóti olvasóköre bővülésének és irodalmi kapcsolathálózatának elemzése vagy egy-egy könyvének a fizikai elkészülése. Nagyon szeretem a könyveket, már-már túlságosan is, és fontos tudatosítani az olvasókban, hogy ezek nem csak úgy maguktól lesznek. Kell egy tipográfus, egy nyomdász, egy nyomda, kétféle papír, külön a belíveknek és külön a fedlapnak, ezek beszerzője, finanszírozója. Mert mindez pénzbe kerül. Ezekbe a közolvasó ritkán gondol bele, mert a boltban már készen kapja kezébe a könyvet. Egy alkotónak viszont, főleg az adott a korszakban, aki nem tartozott nagy kiadóhoz – mondjuk éppen a származása miatt – ezek bizony nagy gondot jelentettek, mert nem volt pénzük. Mert egy költő, aki verseket ír, valószínűleg szeretné a műveit egyszer kötetben is látni. De sok olyan példát is ismerünk, amikor ez nem sikerült valakinek, és olyan példa is van, hogy sikerült, de a kötetből egyetlen darab sem fogyott el, mert a terjesztés nem volt sikeres. Radnóti pályáján is tudunk olyat esetet, amikor egyetlen példányt sem adtak el a legfrissebb könyvéből.
Ez azt jelenti, hogy Radnóti a saját korában nem számított felkapott, ismert költőnek?
Egyáltalán nem. És ez nagyon jól látszik a dedikációiból is. Nagyon sok könyvet dedikált, de nagyon kevés könyvet adott el. Ezt a paradoxont úgy lehet föloldani, hogy dedikációinak nagyrésze a barátainak szól, a haveroknak, a kollégáknak meg a csajoknak. Ő nem tartozott a nagy nemzeti írók-költők közé, mint mondjuk Kosztolányi vagy Móricz, származása miatt nem lehetett ott egyetlen könyvnapon-könyvhéten sem. Más okokból, de hasonló volt a sorsa József Attilának is. Csak egy szűkebb olvasókör tudott róluk, és csak később, a haláluk után lettek jelentős költővé kikiáltva. Ennek sarkos példája éppen József Attila, akinek az öngyilkossága utáni napon úgy hozták az újságok a hírt, hogy meghalt József Attila, a nagy magyar költő. Addig ezt, hogy nagy magyar költő, senki nem írta le róla.
József Attilához hasonlóan Radnótinál is a fiatalon bekövetkezett tragikus halál járult hozzá ahhoz, hogy nagyon hamar, már a negyvenes évek végén fontos és jelentős költőt lássanak benne. Tegyük hozzá gyorsan: teljes joggal.
Ehhez viszont kellettek a Bori notesz versei, melyekben gyakorlatilag a halála pillanatáig kvázi életrajzi riporterként tudósít a saját és társai sorsáról, és így ezek lettek a magyar irodalom legtragikusabb versei. Viszont ha ezek nincsenek vagy nem kerülnek elő, akkor ma nem így ismerjük Radnótit.
Hanem hogyan?
Ha nem kerülnek elő a Bori notesz versei, akkor egy jó költőt ismerünk meg, de az a kiemelkedő teljesítmény, amit élete utolsó verseivel tett, hiányozna. Korábbról is vannak fontos darabjai az életművének, de azért az az egybehangzó irodalomtörténészi vélemény, hogy az igazán nagy verseket élete legvégén írta meg. És elgondolkodtató, vajon hány olyan sorstársa lehetett, akinek halálával ténylegesen lezárult az életműve. Hogy csak egyet említsek, Fenyő Lászlót, aki pontosan ugyanazt az életpályát járta be, mint Radnóti: asszimilált zsidó családba született, kiadta a verseskönyveit, nem is rosszakat, aztán a háborúban őt is megölték. Szinte egészen biztos, hogy neki is volt egy haláláig magánál tartott és vezetett verses notesze, csak az soha nem került elő.
Az, hogy Radnótinál előkerültek ezek a tragikus sorsról az utolsó pillanatig saját maga tudósította versek, azt eredményezte, hogy kiemelten fontos szereplőjévé vált az akkori kultúrpolitikának. A háborúban megölt magyar költők mártírköltőt lettek, és így felhasználhatók az antifasiszta kultúrpolitikában, propagandában is. Radnóti volt ugye az a nagy magyar költő, akit megöltek a németek – aztán jóval később persze kiderült, hogy nem is németek, hanem magyarok voltak a gyilkosai.
Mintha nem is szabadna – vagy illene – másképp tekinteni Radnóti életművére, kizárólag a tragikusságon keresztül. Pedig ezek az újfajta perspektívák szerintem nem lerombolják, hanem színesítik az ő életművét.
Az egész világra jellemző, hogy vannak olyan értelmezői közösségek, amelyek kisajátítanak egy témát, és a róla kialakított képen nem engednek változtatni. És ez a kultúra minden területére igaz. Nem mindenkinek érdeke, hogy a kép változzon. És ha egy kutatás, ami tényekre és adatokra épül, ellentmond ennek a mesterségesen kialakított képnek, akkor ez óhatatlanul problémás a nagy többség szemében. Ugyanakkor nemcsak a szakma őrzi féltékenyen az egyes alkotókról kialakított és berögzült képet, hanem az olvasók is foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá. Ez a kultusz, temploma pedig a kommentszekció.
De egy alkotó nem érinthetetlen szent tehén. Elvileg minden kutatás tényekre és adatokra épül, de az irodalomtörténész egyéni beállítottságától függ, hogy mit kezd ezekkel: épít rájuk vagy elmismásolja őket. Az olvasó pedig gyakran bajban van, ha két – részleteiben talán markánsan – eltérő kép közül kell választania. Ilyenkor pedig, ahogy a lex Nibelung is kimondja: mindig az erősebb kutya b…szik. Ami a könyvek esetében vagy a tekintély, vagy a példányszám.