- Alternatív bábszínházként alakultuk meg, de a bábosok mellett színészekkel is dolgoztunk, minden művészünk több műfajban is megmutatkozhat, mert úgy gondoljuk, a két megszólalási mód egy előadáson belül jól kiegészíti egymást. A '90-es évek elején, érdekes módon az Arany János Színház újjáépítéséhez kapcsolódóan, a szakmai körökben vita folyt arról, kell-e deklarált gyerekszínház. Voltak olyan vélemények, hogy majd minden színház fog gyerekeknek játszani, a különálló intézmény valamiféle sztálinista csökevény... A Kolibri már akkor is működött, amikor még létezett az Arany János, de modernebb gyerekszínjátszást képviselt, ami ebben a kis térben sokkal jobban működött, mert az emberi közelség lehetővé tette, hogy más hangon szólaljunk meg, hogy más, szokatlan, rázósnak vélt témákat vessünk fel. Akkoriban a gyerekszínház pejoratív jelző volt, ezért is találtuk ki a 'családi színházságot". Nem hiszek a szegregációban, abban, hogy a gyereket és a szülőt elszakítsák egymástól a színházban. A gyerekkor legértékesebb része az az idő, amit a gyerek a családdal tölt. A vérségi köteléken túl fontos az, hogy a családnak köszönhetően egy másik generáció szellemiségéhez kapcsolódik, hogy nyitottá válik más véleményekre, amihez a kultúra fontos láncszem, és ebben a kulturális közösségben a színháznak nagyon fontos szerepe van. Felfedezik egymást, pozitív meglepetések érik a gyereket: a neki fontos téma a szülőket is megérinti. A szülők pedig azt látják, hogy érti a gyerek a színpadon történteket, reagál azokra, hazatérve pedig a színház ürügyén fontos beszélgetések kezdődhetnek el.
- Ez a magyar, de különösen a felnőtt közönség konzervativizmusa miatt nem kevés rizikót tartogatott.
- Semmivel sem vagyok bátrabb vagy okosabb a generációm többi tagjánál. A váltás magában hordozta a bukás kockázatát, a közönség elpártolását, a bevétel kiesését, de szerencsére a fordítottja történt. Nem a gyerekeket kellett meggyőzni, hanem a jegyvásárló szülőt, a programválasztó pedagógust. Őket kellett rávenni arra, hogy nyíljanak meg, mert a színház nekik segít. Hosszú folyamat volt. Az első kortárs tematikájú előadásunk az Elvis, a bajfácán nem élesen vetette fel a problémát, mégis lehetett érezni egyfajta ellenállást. Aztán rájöttünk arra, hogy egy fecske nem csinál nyarat, és két-három hasonló tematikájú darab került repertoárra, ami aztán elkezdte megtalálni, felnevelni a saját közönségét. Emlékszem, hogy a Médea gyermekei olvasópróbáján a színészek mennyire tartottak a témától, az azt javasolták, inkább a 13 év fölöttieket célozzuk meg, abból talán nem lesz botrány - a darab viszont hét-tíz éveseknek szól. És bizony, kiderült, hogy a darab szimbolikája, formanyelve a kényes téma ellenére a kisebbekhez állt közelebb. A gyerek 'megy" az előadással, de a felnőtt sem marad a hatástól mentes, különösen akkor, ha van személyes érintettsége. És mit mondjak a gyereknek, ha megkérdezi az előadás után, hogyan legyen öngyilkos - kérdezte egyszer a pedagógus. Az a gyerek, aki az előadást megnézi, biztosan nem tesz föl ilyen kérdést. A svédektől megtanulhattuk, hogy komolyan lehet venni a gyerekeket, nem kell félnünk a tabuktól, nem szabad szőnyeg alá söpörni a gondokat, de még az előadáson belül fel kell oldani a szorongást.
- A gyerekek, különösen a kamaszok erősen reagálnak előadás közben is - én ezt tapasztaltam a Klamm háborúja és Kikatt közben.
- A legfontosabb az, hogy őket megérintse a téma, és ez felveti a művészi hitelesség kérdését. Érdekes, hogy a kicsik jól azonosulnak a gyerekszerepet játszó felnőttekkel, ha hiteles az alakítás. A kamaszok a saját korukhoz közelállókat fogadják csak el a színpadon, a zenétől a testbeszédig a stilizáció másfajta eszközeihez kell nyúlni, mint a hagyományos gyerekszínházban szokásos, realistább játékmódot kell alkalmazni, ha szociografikusan pontos, élesen fogalmazott mai témát választunk. A színészt egy osztályterem-színházi előadáson nem védi a kulissza, a stilizált távolságtartás. Belső intenzitással kell rituális teret teremteniük, ami nagyon inspirálja a művészeket.
- Térjünk vissza egy picit a pedagógusokhoz. Hogyan lehet elkerülni, hogy ne tegyen fel olyan kérdéseket, mint amilyet az előbb említett?
- Szerencsénk volt abban, hogy a Kövek című ausztrál darab kapcsán, az Igazságügyi Minisztérium, majd a főváros agressziócsökkentő programja révén olyan metodikai füzeteket tudtunk készíteni, amelyek segítségével a pedagógus segítséget kap a látottak feldolgozásához. A darab, ami a felelősségvállalás kérdését járja körül, két 13-15 éves kallódó gyerekről szól, akik célbadobósdit játszanak egy úton, és ebben a játékban valaki meghal. Nem elsősorban a dráma vagy az előadás színházi szempontú elemzéséről van szó, hanem a felvetett problémáról. És egyre több előadáshoz tudunk drámafoglalkozást ajánlani, az osztálytermi előadásokkal együtt utazik a Kolibriből színházpedagógusunk is, aki - itthon egyedülálló módon - alkalmazottja a színháznak. Ő az, aki hidat teremt köztünk és a gyerekek között: felkészíti a pedagógust, a gyerekeket, sőt ő az, aki nekünk olyan témákat javasol feldolgozásra, ami a gyerekeket érdekli. Az eleinte dadogó beszélgetések eljutnak oda, hogy a kérdéseket meg tudják fogalmazni, a problémákat ki tudják mondani, és hogy aztán merre kanyarodnak, csak az határozza meg, mi foglalkoztatja a közösséget.
- Említi a svédeket, de német, skandináv, francia szerzők darabjai is felkerülnek a repertoárra magyarországi premierként. Hogyan talál rájuk?
- Az ASSITEJ tagjaként, majd később, a magyar központ elnökeként módomban állt részt venni színházi fesztiválokon, ahol megismertem más országok gyerekszínházi struktúráit, drámairodalmát. Amikor láttam egy-egy izgalmas előadást, mindig az jutott eszembe, ezt miért nem láthatják nálunk a gyerekek. Egy Németországban látott felkavaró jekatyerinburgi előadás hatására mutattuk be a Kastankát, japán és német produkciók hatására jött létre a Bekkanko, a grimaszdémon. A német gyerek- és ifjúsági színházat különösen erős társadalmi küldetés jellemzi, és a célközönség egyre inkább eltolódott a gyerekszínház felől a kamaszkor irányába. A színház az a hely, - ahol, mikor úgy érzik a kamaszok, hogy rájuk omlik a világ és problémáikat, a szülőkkel, és a pedagógusokkal már nem tudják megbeszélni - alkalmat teremt a tisztázó beszélgetésekre. Hatalmas a termés, kiadók specializálódnak erre a korosztályra, sikerszerzők vannak, nemrég egy holland írót tüntettek ki Németországban, aki elmondta, hogy kétszáz német színházban játsszák darabjait. Hatalmas piac... Nyilván van tömegtermék, meg olyan didaktikus előadás, amit nem szívesen mutatnék meg, viszont vannak olyan szöveg is, ami azonnal utat talál a magyar kamaszokhoz.
- A legkisebbeknek, a 0-3 éveseknek szóló csecsemőszínházzal is fesztiválon találkozott?
- Az egy szerencsés véletlennek köszönhető. Norvég kollégák kerestek partnereket egy ötéves európai uniós programba. Sokan mondják, pszichológusok is, hogy ötévesnél kisebbeket ne vigyünk színházba, az anya és a csecsemő közé ne "álljon" semmi. Én ezzel a tudással felvértezve utaztam Norvégiába, ahol ahelyett, hogy meg akartak volna győzni ennek az ellenkezőjéről, mutattak egy filmet. Egy mozgásszínházi produkció felvétele volt, de a teremből kijövő anyukákat is megkérdezték. Mindenki szája fülig ért, arról beszéltek, a gyerekek mi mindent észrevettek, én pedig egyik pillanatról a másikra Saulusból Paulussá váltam, mert megértettem, hogy valami együtt történik bennük. Így készült el nálunk a Toda, a Bozsik Yvette Társulattal a Négy évszak és Rácz Attila egy néptáncos játéka. Nem könnyű egy ilyen produkciót létrehozni, szigorú szabályai vannak: ismétlések, megragadható dolgok szükségesek, mellőzni kell az éles hatásokat, harminc percnél ne legyen hosszabb, és utána a relaxálásra is időt kell hagyni, továbbá a higiéniás feltételeket biztosítani kell. Ugyanakkor elképesztően boldogító beülni a kicsik közé, amit a saját bőrömön is érzek, mivel zenészként az egyik előadásban benne vagyok.
- Milyen évad elé néz a Kolibri Színház?
- Szeptember első hétvégéjén indulunk a hagyományos Kolibri Fesztivállal, de az sem lesz egyszerű menet. Egy négyéves európai uniós pályázatban veszünk részt, a címe Platform 11+. Németek a szervezők, rajtuk kívül még tíz ország színházaival dolgozunk együtt olyan darabokon, amiket iskolaudvaron talált történetekből írnak a szerzők. A program első találkozója, felolvasásokkal, iskolai programokkal, épp a Fesztiválra esik. Ugyanekkor lesz az Oktatóvárosok című kiállítás megnyitója is, ahol arra kért bennünket a főváros, hogy mutassuk be, a Kolibri milyen szerepet játszik Budapest életében. Első bemutatónk a Kippkopp és Tipptopp - a Müpában már színre került, az ott elkezdődött munka eredménye a Kolibri Fészekben lesz látható. Az Aki hűtlen, pórul jár című Haydn-marionettopera is a Müpából kerül át a Jókai térre, természetesen az itteni méretekre adaptálva. A Bambit Horváth Péter fordítja újra, az Emil és a detektívekből is új, a lineáris történetmesélésnél modernebb adaptáció készül. Ifjúsági darabokból többet is lefordítottunk, Háy János és Egressy Zoltán pedig a színház felkérésére írt új darabot ennek a korosztálynak Az osztályteremszínház folytatódik, tervünk az, hogy eljussunk szegregált környezetbe is.
