Reáliák és szürreáliák

A mélypontot alighanem a kilencvenes évek vége jelentette, amikor is magyar dráma leginkább elszórtan, parányi stúdiókban fordult elő, s kis túlzással egy kezemen meg tudtam számlálni, kik foglalkoznak rendszeresen és érdemlegesen drámaírással. Az utóbbi néhány évben több minden megváltozott. A drámaírók egységesen léptek fel, kerekasztalt alapítottak, internetes portált hoztak létre (ahová jó néhány mű szövege felkerült), s kedveztek az alkotói ihlet fellendülésének a különböző pályázatok (elsősorban a konstans támogatási lehetőségnek tűnő Katona József Pályázat) is. Az utóbbi néhány évben a magyar dráma több fővárosi színház nagyszínpadát is meghódította, s nem egy olyan mű született, mely további reprízeket is megélt (többet külföldön is bemutattak). Ezek után kicsit kellemetlen az idei bemutatók relatíve alacsony száma. Ha nagyon szigorúak vagyunk, azt is mondhatjuk, hogy idén a fővárosban mindössze egyetlen ősbemutatót láthattunk, Spiró György Prahját. De az az egy persze nem egy. Hiszen Darvasi László és Hamvai Kornél új drámája (Szabadság-hegy, illetve Szigliget) átdolgozás ugyan, de mindkét mű autonóm drámának tűnik. Tasnádi István Finitóját tavaly már bemutatták Zalaegerszegen, de a mű végleges címét és formáját most nyerte el. (S az Örkény Színház produkciójának sikere talán közrejátszott abban, hogy az évad végén két vidéki színházban is bemutatták a darabot.) És akkor még nem is beszéltünk a főként alternatív színházi közegre jellemző, de egyre inkább a kőszínházakba is beszivárgó előadásszövegekről. A Mohácsi testvérek, Pintér Béla és társaik munkái újak és magyarok is, dráma-voltukat sem feltétlenül esztétikai értékük teszi kétségessé, hanem inkább az a tény, hogy csaknem elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaha más társulat is játssza azokat.

A vidéki színházak idén több kortárs magyar drámát mutattak be; új darabbal jelentkezett például Kárpáti Péter, Garaczi László, Kiss Csaba, Egressy Zoltán. És némiképp váratlanul színre kerültek régebben publikált, csaknem elfeledett művek, mint Hubay Miklós Elnémulása, Nagy András a Vígszínház által még a kilencvenes években elutasított Nanája vagy Egressy Zoltán eddig csak Kassán bemutatott Három koporsója. Nem könnyű mindezek alapján tanulságokat levonni; nemcsak azért nem, mert a közelmúlt néhány jelentős alkotója (Térey János, Forgách András, Háy János) nem jelentkezett új darabbal, de azért sem, mert a többiek sem futották csúcsformájukat. Ám tendenciák feltérképezésére, állapot felmérésére azért - a teljesség igénye nélkül  -  vállalkozhatunk.

A "Lehet-e ma realista-naturalista drámát írni?" kérdése anélkül látszik szép fokozatosan eldőlni a gyakorlatban, hogy elméletben bárki is határozott nemmel felelne rá. Aligha véletlen azonban, hogy a közelmúlt tárgyukat mindennapi életünkből vevő, s napjaink társadalmi-politikai-szociális valóságára reflektáló drámái szinte kivétel nélkül arra törekszenek, hogy valamelyest elemelkedjenek a reálszituációktól - még akkor is, ha a mindennapi valóság legbanálisabb elemeiből építkeznek, mint Spiró György vagy Tasnádi István. Spiró Prahjának nincs olyan eleme, mely önmagában ne lenne kézzelfogható, egy az egyben értelmezhető, ám a mű egésze aligha interpretálható a realitás talaján. Az író ugyanis olyan enciklopédiáját építi fel a kisember szorongásainak, az ismeretlentől való félelmének és már megszokott nyomorúságának, hogy az így, egyben elképzelhetetlen. Így aztán a realisztikus mellé egy metaforikus réteg épül, melyben már nem egy házaspár, de egy jól körvonalazható társadalmi réteg, áttételesebben egy egész ország fóbiáira, drámájára ismerhetünk. Ami többrétegűvé teszi a drámát, ám nem gátolja meg, hogy a tematikus közhelyek ne uralkodjanak el a szövegen, melynek aprócska fordulatai éppúgy kiszámíthatóak, mint a befejezése (s ezen a Radnóti Színház színészileg igen erőteljes előadása sem igen tud változtatni). Tasnádi István a Finitóban kifejezetten épít a közhely-dramaturgiára, ám a banalitásoknak több síkját építi ki. Nyikolaj Erdman Öngyilkosát úgy teszi át mai magyar környezetbe, hogy nem pusztán az ott megjelenő típusokat fordítja le jellegzetes mai figurákra, hanem napjaink társadalmi közegének is görbe tükröt tart azáltal, hogy a második részt fergeteges médiaparódiába oltja. Az irodalmi toposzokat így ütközteti napjaink kulturális-antikulturális kliséivel, s az egészet megfejeli részint a moli?re-i komédiaforma elemeivel (ideértve a verses formát is), részint az ehhez dukáló balettel (melyet a Mácsai Pál rendezte Örkény színházi előadás operaformával helyettesít). Ráadásul képes arra is, hogy a moli?re-i deus ex machina pandanjaként napjainkra élesen reflektáló befejezést írjon. Noha a mű egyes pontjain kissé túlírtnak tűnik, s egy-két szerep nehezebben helyezkedik el a színes kavalkádban, aligha kétséges, hogy Tasnádi az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb, legnagyobb közönségsikerre predesztinált darabját írta meg. (Még akkor is, ha magam kicsit kiszámíthatóbbnak, konvencionálisabbnak érzem a mű humorát, mint például a kevéssel korábban keletkezett Rovarok librettójáét.)

Van, akinél a szórakoztatás inkább cél, mint eszköz. Hamvai Kornélnál ez nem volt és bizonyára nem is lesz mindig így; a Szigliget mintha annak próbája szeretne lenni, tud-e a szerző perfekt bohózatot írni. Az eredmény az optimumot közelíti, aminek a magam részéről kifejezetten örülök, még akkor is, ha érdeklődéssel várom a szerző "komolyabb" műveit. A "szórakoztató kortárs dráma" (már ha létezik ilyen kategória) legnépszerűbb, legtöbbet játszott szerzője, Egressy Zoltán idén két olyan darabbal jelentkezett, mely minden tekintetben elüt a sikeres, közismert műveitől. A Baleset a szürrealitás, az abszurditás mezsgyéjén táncol. Egy elme lázálma, mely valóságcserepeket irreális mozaikokká rendezi, melyben senki és semmi nem az, aminek látszik. Sajnos, maga a mű is darabjaira esik szét; egy idő után az olvasónak/nézőnek az az érzése, hogy gyakorlatilag minden és mindennek az ellenkezője megtörténhet benne. Ráadásul mintha a szerző humora is megkopott volna; a szöveg néha kifejezetten sótlan, lapos nyelvi klisékből, elcsépelt humorpatronokból összetákolt. A másik mű, a Három koporsó jóval fontosabb, igényesebb vállalkozás; mindent összevetve tanulságos, nagyívű kudarcnak mondható. Egy szerelmi négyszögtörténetet látunk Egressy visszatérő antihősének, Bittnernek a szemszögéből elmesélve. Bittner mint maga az ördög mutatkozik be, az első perctől szimbolikus szintre emelve ezzel a reálszituációkból kiinduló, de azoktól mind inkább elemelkedő melodrámát. Ha a reália, a melodráma és a szimbólum összeérne, a Három koporsó akár kiemelkedő értékű dráma is lehetne. Ám Egressynek finoman szólva nem megy egyformán a három különböző forma: amennyire kidolgozottak a realisztikus jelenetek, annyira elnagyolt a melodramatikus sík, a szimbolika romantikából származtatott eszköztára pedig olyannyira idegen testnek tűnik a mű szövetében, hogy az ezt megjelenítő mondatok helyenként már-már komikusnak hatnak. Így a mű leginkább sajátos torzónak érződik - mégis, talán követhető, folytatható utat jelent az alkotói életműben.

A hetvenes-nyolcvanas években a magyar dráma kitüntetett műfajának számított a történelmi parabola. A rendszerváltás után a műfaj értelmét és érvényét vesztette, de időről időre történnek kísérletek feltámasztására. Látszólag ilyen kísérlet Kiss Csaba Kun Lászlója, ám mind inkább előrehaladunk a mű olvasásában, annál nyilvánvalóbb, hogy az írói ambíció több ennél. A Kun László inkább sajátos identitásdráma próbál lenni, mely egy három részre szakadt (vagy három részből összeálló) személyiség belső párbeszédeként vetíti ki a történelmi és morális konfliktusokat. Ám a három "részt" leginkább az életkor, a tapasztalat különíti el egymástól, így a belső dialógus erősen kiszámítható. A történelmi forgatag ábrázolása pedig meglehetősen közhelyes, még a pár évtizeddel ezelőtti parabolák javához viszonyítva is. Így mintha történelmi lektűrt olvasnánk/látnánk, melyet nem gazdagít, hanem inkább megzavar az identitásdráma alapkoncepciója.

Vannak a kortárs magyar drámának olyan öntörvényű alkotói is, akiknek munkássága nehezen köthető egyik vagy másik műfajhoz. Kárpáti Péter drámáinak többsége mesékből indul ki, azokat szövi sajátos, egyéni úton-módon drámává. A mese itt tág fogalmat jelent, hiszen az író nemcsak a cigány népmesevilágot vagy az Ezeregyéjszakát, de Nick Cartert is megidézte már. Mostani drámája, Az öldöklő tejcsarnok Rejtő Jenő világát próbálja színre vinni. Csaknem reménytelen vállalkozás ez, igazán sikeres teljesítésére nem emlékszem. Kárpáti inkább a jellegzetes alakokat vonultatja fel, meg-megidézi a rejtői humort, de próbál elszakadni is tőle, s megkísérli eredeti sorssal, történettel felruházni szereplőit. Ez a történet viszont kevéssé érdekes, amikor pedig kilépünk belőle, s visszatérünk a tejcsarnok rejtői atmoszférát árasztó kulisszáihoz, meglehetősen statikussá válik a szituáció. Így a darab megreked egy Rejtő-adaptáció és egy ismerős cserepekből újraalkotott világ lehetősége között; ráadásul egyik síkja sem teljesen meggyőző.

Ha igazán maradandó értékű mű nem is született ebben az évadban, az látható, hogy a szerzők széles műfaji és tematikai skálán építkeznek. Hol a régi formát próbálják új tartalommal megtölteni, hol az új forma felé kacsintgatnak. Törvényszerűen születnek így jó, rossz és közepes darabok. A szerényebb idei termés ellenére az írói aktivitás és a jelenlegi pályázatok fennmaradása azzal kecsegtethet, hogy a kortárs magyar dráma a jövőben nemcsak alkalmi vendég lesz színházainkban, s hogy a termés legjava talán állandó repertoárdarabbá is válhat.