Mi az irodalom? – kérdezte egy irodalmi beszélgetésen a közönség soraiban ülő Miklóssi Szabó István. A Holdanya unokája című regény szerzője jogos kérdést vetett fel, de azzal is tisztában vagyunk, nem ő az egyedüli, aki foglalkozik e témakörrel, még neves irodalmárok és filozófusok sem tudtak pontos, mindenki által elfogadott definícióval szolgálni. Ennek következtében azt mondjuk: az irodalom mindenkinek az, aminek tartja vagy aminek érzi. Az írók feladata viszont változatlan: az irodalom valódi lényegét kutatva vetik papírra azokat a gondolatokat, amelyeket nem sokkal később maguk az írók, de még az olvasók is irodalomként fogadnak el.
Az viszont bizonyos, Miklóssi Szabó István legújabb könyvét megismerve egyre közelebb kerülünk a kérdés megválaszolásához, ahhoz a világhoz, amiben a jelenlétünk és a létezésünk megismételhetetlen. „Egyszerűen elképesztett, micsoda véletlen az, hogy azok vagyunk, akik, hogy létünk ez, és nem valami más” – mondja a Holdanya unokája írója a regény létrejöttéről. A Holdanyában egy olyan Démenotar nevű figurával találkozunk, aki később a szerző Apja fia című kisregényében is helyet kap, de amíg az utóbbiban egy törpéről beszélünk, a Holdanyában egy örök gyerekről, akinek a sorsát az ukrajnai hadifogolytáborból hazatérő nagyapja határozza meg. Hiszen ha a nagyapja hazatérése meghiúsult volna, Démenotar anyja sem születik meg, s Démenotar életútja talán el sem kezdődik, ha édesanyja a regényben fel-felbukkanó levelek írójához, Gézához megy feleségül.
A regény szerzője viszont nem egy egyszerű élettörténetet mesél el, itt annál sokkal többről van szó. Démenotar útját követve az Univerzum által létrehozott világra, önmagunkra csodálkozhatunk rá. „Nem is tehetett mást a Holdanya Démenotarja, mint egyesüljön a mindenséggel, és újra a világra hozza önmagát. Tudom, kissé mágikus, fonák elbeszélés ez, de nem igazán magyaráznám ennél jobban a regényt” – meséli Miklóssi Szabó. S talán éppen ebben van a kötet valódi nyitja: nem magyarázni kell, hanem olvasni és átélni, így talán megérthetjük a leírtakat is.
Az persze bonyolítja a könyv befogadási lehetőségeit, hogy egyszerre több síkon játszódik a történet. Ebből kettő Démenotar élettörténetét mutatja be – a regény egy része a fiatalkoráról, párhuzamosan viszont egy másik blokk a szanatóriumban töltött időszakáról szól. A könyv harmadik létfontosságú darabját Géza szerelmes levelei jelentik. Az Irénkéhez címzett írások műfaji és írástechnikai tekintetben is elszakadnak a szövegegységtől, s ugyan Démenotar történetéhez közvetlen módon nem kapcsolódnak, azt Miklóssi Szabó is kiemeli, a(z eredeti) levelek betű szerinti pontosságának idézése nélkül a regény sem jött volna létre ebben a formában.
„Képtelen vagyok felfogni az életet, csak megélni tudom” – fogalmaz a Holdanya Démenotarja, aki ezzel a gondolatával bennünk, olvasókban is kétségeket ébreszt: milyen lenne az életünk, ha nem lenne benne ráció, s miért nem elég csak a racionalizmus keretein belül elgondolni a világot?
